A szövegről mint olyanról jut eszembe: Vasarinál vagy Condivinél szerepel az a michelangelói gondolat, hogy a kőben már eleve ott van a tökéletes szobor, csupán a felesleget kell lehántani körüle. Az általános iskolás magyar órákon írott fogalmazásokra háromféle jegyet kaptunk. Külön értékelték magát a fogalmazást, külön a helyesírást és a külalakot. Én a helyesírásra többnyire közepest, a külalakra négyest, a fogalmazásra viszont szinte mindig csillagos ötöst kaptam. Aztán ez valahogy elfelejtődött, igazán észre sem vették ezt, se tanárok, se szülők. Pár éve jöttem rá ismét, hogy milyen hihetetlen élmény, micsoda pazar élvezet írni. A művészek ihletnek, a sportolók flownak nevezik azt a kegyelminek is nevezhető állapotot, amikor a mű szinte magától születik, a sportoló pedig optimális állapotban teljesít a számára adatott legmagasabb szinten. Az írással is megtapasztalható valami ilyesmi. Olyan ez, mintha a szöveg magától íródna, szinte önmagát írná, a tollat/ceruzát/klaviatúrát tartó kéznek pedig csak az a feladata, hogy eszköz legyen az eszköz kezében. Szinte csak a ritmusra kell figyelni és akkor, néha úgy bukkanak elő a mondatok, hogy javítani sem kell rajtuk utólag. Vannak olyan különleges állapotok, amikor ez a dolog a legteljesebb magától értetődöttséggel történik meg és olyankor általában jó szövegek születnek.
Mivel mostanában több olyan kritikát is kaptam, hogy néha a személyeskedés hibájába esem, ezért átgondoltam mit is tehetnék ez ellen. Ha egy szöveget elemzek, akkor ugye, annak van egy szerzője. Ha kritikával élek, ha megnevezem a szöveg íróját, akkor személyeskedek. Egy lehetőségem maradt, mégpedig az, hogy ezen túl csak a szövegről beszélek, a szöveggel társalgok majd, mintha a szöveg egy önálló entitás lenne, anélkül, hogy bárki is létrehozta volna. Van a szöveg és kész. Én pedig elmondom róla, azt, amit őróla gondolok és kész. Nehéz lesz szegénykének védekeznie, az biztos. Ha egy képet bírálok, akkor annak is van festője (jó esetben csak egy), van tulajdonosa, van esetleges vevője, vagy vevő jelöltje, akkor ugye van eladója is, meg talán műkereskedője és alkalomadtán van olyan művészettörténész is, aki a hozzá írott szövege által érdekelt a képpel kapcsolatban. A képpel tehát nem lehet megtenni ugyanúgy ugyanazt, amit egy szöveggel esetleg. Marad a személyeskedés.
Akkor, lássuk szép sorban a Virágéknál figyelmemet aktuálisan felkeltő képeket és szövegeket:
Márffy Ödön: Tavaszi táj, 1930-as évek, papír, kréta, akvarell, 31,5 x 43,5 cm, jelzés lent balra: Márffy Ödön – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 5.)
Márffy e tájával nem sok gond van, csupán annyi, hogy az a lehető legkevésbé sem tavaszi, mert színvilága egyértelműen havaz (szó szerint) télre vagy őszre esetleg. Még egy valamit tudok elképzelni, mégpedig azt, hogy a zöld vízfesték, ha huzamosabb ideig napfény éri, akkor hajlamos színét vesztve kékbe hajlani. De erre gondolni is fáj.
Szepesi Kuszka Jenő: Tátrai táj, 1917, vászon, olaj, 151,5 x 220,5 cm (hatalmas!!!), jelzés és datálás lent jobbra: Szepesi Kuszka Jenő 1917 – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 22.)
Szepesinek ez a képe hihetetlenül tanulságos! Akinek volt szerencséje és az aukciós kiállítás ideje alatt elmerenghetett a kép előtt, az velem együtt döbbenten tapasztalhatta, hogy ennek a művésznek a képeit nem véletlenül szignálják át tömegével Mednyánszkynak. Szinte mindent tudott, amit a mester, de persze azért mégsem. Inkább csak azt tudta, amit Mednyánszkyból egy jó képességű festő, csupán a felszínt karcolva elsajátíthat. Tehát korántsem a lényeget. A háttér hegyei tényleg megtévesztően mednyánszkysak, a közép és előtér rőtvörösben úszó fás-bokros tájrészlete is simán elmegy a mester egy kicsit gyengébb művének, a középen csörgedező patakon viszont elvérzett a másodhegedűs. A kép fő motívuma meg sem közelíti azt a szintet, ahogy Mednyánszky nyúlt a témához, ahogy ő festette ezt a nála szinte élő, lélegző, állati tulajdonságokkal rendelkező őselemet.
Ujváry Ignác: Nászéjszaka, 1893, fa, olaj, 39,5 x 60,5 cm, jelzés és datálás lent balra: Ujváry Ignác 1893 Bpest – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 30.)
Ujvárynak ez a képe azért különleges, mert a bújtatott erotika egyik legraffináltabb megnyilvánulása, amit a festészet eszközeivel elérni lehetséges. A kép és képcím együttese egymást kiegészítve verseng, hogy fantáziánkat csigázza. Mit látunk a képen? Szobabelső, ledobott ruhák, elhúzott függöny, mely mögül még véletlenül sem sejlik fel semmi, ami később felhasználható lenne bárki ellen vagy mellett. Ez az a kép, ami mindent, ami a kép lényege, amiről a kép szól, azt a nézője képzeletére bízza. Semmit sem mutat meg a pőre valóságból, csupán a címmel utal arra, hogy miről is van itt szó. És ez a kép nem kellett senkinek!!!??? Pedig az aukció egyik legizgalmasabb darabja volt.
Scheiber Hugó: Önarckép színes háttér előtt, 1920-as évek, karton, olaj, 43 x 42 cm, jelzés és datálás fent balra: Scheiber Hugo … – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 37.)
Ez az egyik legerősebb, ledurvább, legbrutálisabb és legjobb Scheiber-önarckép! Gergely Mariann pedig kifejezetten jó szöveget írt hozzá a katalógusba. (Hopp, ez durva személyeskedés volt!) A kép korábban a Blitz Galéria 2000. júniusi aukciójához tartozó katalógusban jelent meg, feleségem Révész Emese kitűnő tanulmányával (kat. 54). (Hopp, még egy!) Érdekes módon erről a tényről Virágék katalógusa mélyen hallgat.
Berény Róbert: Alvó nő fekete vázával, 1927-1928, vászon, olaj, 64 x 87 cm, jelzés lent balra: Berény – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 43.)
Erről a képről mintha már írtam volna valamit. 70, azaz hetven millió forint plusz jutalékért ütötték le az aukción! Csak gratulálni tudok újdonsült tulajdonosának!
Petre Abrudan: Nagybányai táj, 1935, vászon, olaj, 54 x 79,5 cm, jelzés és datálás lent jobbra: P. Abruda 935. – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 59.)
Abrudan képe nem valami nagy szám. Csupán azért lehet érdekes, mert képeinek némelyikéből Ziffer Sándor szokott varázsolódni alkalomadtán. A helyszín, a paletta és a festésmód is nagyon hajaz Ziffer mestere, így azután életművük pár ponton szorosan érintkezve olvadt össze az idők során. Aki Ziffert szeret és vásárol, annak érdemes figyelni erre.
Mund Hugó: Városkép, vászon, olaj, 69,5 x 85 cm, jelzés lent jobbra: Mund H – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 62.)
Nagyon szép, kristályosan letisztult, új tárgyilagos stílusú kép, mely messze valódi értékén alul teljesített ezen az aukción. Egyáltalán nem értem, hogy a gyűjtők hol jártak, amikor ez a kép került kalapács alá.
Farkas István: Pipás csendélet, 1926-1928, falemez, tempera, 22 x 35 cm, jelzés lent jobbra: Farkas – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 77.)
Farkas 1930 körül festett temperáinak egy nagyon fontos, jellegzetes csoportjához a művész maga fűzött magyarázatot 1936-os gyűjteményes kiállításának katalógusában: "A nagyteremben lévő fehérkeretes képek falba valók. A széles, falszerűen festett körülfoglalással indikálni kívántam a falbahelyezés lehetőségét, szükségességét. Végleges falbaépítésnél a fehérnek más-más tónusváltozatát (sárgás, vöröses, kékes stb. ajánlanám) – a kép színakkordjának megfelelően. A tiszta fehér fal is megfelel, hiszen műtermemben fehér falon készültek. Hogy képeim egy része nem keretbe, hanem falba kívánkozik, azt először első párizsi vevőm, Auguste Perret, a híres építész vette észre. A képet egy Agillon nevű alexandriai úr épülő palotájába szánta és ott falba illesztették." A most aukcióra került csendéletet a művész tehát eredetileg falba történő beépítésre szánta. A kompozíciót körbeölelő, széles, világos, festett keretezésnek ez a magyarázata.
Ország Lili: Stanzák I. 1971, farost, olaj, 79 x 40 cm, jelzés lent jobbra: Ország – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 79.)
Ez a kép arra volt hihetetlenül jó példa, hogy mit képes művelni a megfelelően kiválasztott megvilágítás egy műalkotással. Virágék „sötétkamrájában”, a pontosan a kép méretéhez igazított irányított fény olyan hatást keltett, mintha a mű saját, belső fénnyel, enigmatikusan izzó kisugárzással bírna. Olyan gyönyörű volt ebben a tálalásban, hogy ettől fogva csak így szabadna bemutatni Ország Lilinek ezeket a rejtett fényű műveit.
Fried Pál: Kokottok, papír, pasztell, 60,5 x 69,5 cm, jelzés lent jobbra: Fried Pál – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 110.)
Ujváry Ignác finom erotikával fűszerezett művével ellentétben ez maga a tömény ízlésficam. Ilyet egy magára valamit is adó galéria nem bocsáthatna aukcióra, esetleg bolti anyagként, a reszlit tartalmazó helyiségben lapozható művek között lehet helye az ilyen kaliberű műveknek. Fried műve sem külcsín sem belbecs tekintetében nem üti meg azt a minimumot, ami helyet biztosíthatna neki ebben a környezetben. És valaki képes volt fizetni érte egymillió nyolszázezer forint plusz jutalékot, hihetetlen, míg Mund Hugó fentebb említett kiváló műve nem jutott túl a félmilliós határon. Ez a Szomorú Mai Magyar Való Világ!
Nemes Lampérth József: Nagybányai boglyák verőfényben, 1911, papírlemez, olaj, 46,5 x 64 cm, jelzés lent jobbra: Lampérth – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 131.)
A képhez tartozó szöveg a következőkkel indít: „Nemes Lampérth József csupán egyetlen évben, 1911 nyarán dolgozott Nagybányán. A művészettörténet kutatás e festmény felbukkanásáig mindössze két tusrajzot, egy önarcképet és egy csendéletet ismert ebből az esztendőből. Tájképet egyet sem.” A szöveg első mondata igaz. A második mondat fals. A helyzet az, hogy az említetteken kívül még féltucat olyan tusrajzot ismerek (a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből és magántulajdonból vegyesen), melyeket Nemes Lampérth 1911-es nagybányai tartózkodása során vetett papírra. Azt azért meg kell említenem, hogy ezek egyike sem képvisel különös értéket, inkább a kuriózum és a művészettörténeti adalék kategóriáiba sorolhatóak. Az utóbbi néhány évben több olyan, Nemes Lampérth szignójával ellátott, kazlakat ábrázoló mű is felbukkant, melyeket egyesek a művész nagybányai tartózkodásához kötnek. Erről azonban művészettörténeti konszenzus még nem született, ezeket a festményeket csak majdani monográfusa fogja elhelyezni az életműben vagy kihelyezni abból. A rendelkezésemre álló információk alapján, én az első verzióra szavazok.
Koszta József: Fekvő akt, 1890, vászon, olaj, 121 x 201,5 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Koszta 1890 – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 137.)
Egészen különleges, korai Koszta festmény, a művész müncheni akadémián töltött éveiből. Ilyen méretű és témájú, akadémikus modorban festett műve eddig nem volt ismert. Egyben azt is mutatja, hogy Koszta a mesterségbeli tudás minden csínját-bínját elsajátította, ha úgy tartotta volna a kedve, akkor tudott volna éppen úgy is festeni, mint Benczúr Gyula, de ő nem azt az utat választotta. Tudjuk, hogy jól döntött.
Egry József: Viharos öböl, 1930-as évek második fele, vászon, olaj, 114 x 125 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Egry József Badacsony 1939 Viharos öböl – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 184.)
Egrynek ez a képe arra jó példa, amikor egy aukciósház a lehető legkorrektebb módon kezel, egy a képpel kapcsolatos, módfelett kényes kérdést. Ezen csiklandós talányok közé tartozik, amikor a művész maga festi át egy korábbi, akár már kiállított és így széles körben ismertté vált művét. Egyébiránt ez minden művésznek szíve joga, attól függetlenül, hogy mind a művészettörténészek, mind pedig a műgyűjtők korai őszülését gyakran kiváltó problémáról van szó. A katalógusban olvasható szöveg korrektül tárja fel a kép igaz történetét. Az eredetileg Szél címen ismert festményt Egry először 1936-ban mutatta be, majd átfestette és 1939-ben, immár Viharos öböl címen ismét bemutatta. A hasonló átfestések tényét az aukciósházak az esetek többségében, nem szokták nagydobra verni, elhallgatják. Ez alól ritka kivételként emelkedik ki ez példa, mely egyben példaszerű is. A kép pedig 1936-ban is gyönyörű volt, de 1939-es mivoltában sem kevésbé szép egy fikarcnyival sem.
Jándi Dávid: Jelenet, papír, pasztell, 24x 31 cm, jelzés lent jobbra: Jándi D. – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 197.)
Ha már a katalógus szövegei lépten-nyomon hivatkoznak az úgynevezett „művészettörténeti kutatásra”, akkor ajánlom a szövegek szíves figyelmébe, hogy Jándi e képe pontos megnevezéséhez kevés a sommás „Jelenet” meghatározás. A jobb közelítéshez ajánlom a Wikipédia Laokoón-csoport szócikkének tanulmányozását: „A Laokoón-csoport Laokoón trójai papot és két fiát a kígyó halálos szorításában ábrázoló márvány szoborcsoport, amelyet Rómában, a Vatikáni Múzeumban őriznek. 1506. január 14-én egy Felice de Fredis nevű paraszt találta meg Rómában, az Esquilinus dombon lévő szőlőjében, Nero római császár palotájának romjainál, s ezt követően sokáig az ókori művészet legkiemelkedőbb alkotásai közé sorolták. Alkotói, a rodoszi Hagészandrosz, Athénodórosz és Polüdórosz a pergamoni-rodoszi patetikus stílus folytatói voltak a i. e. 2. században. A három művésznév újabban a sperlongai lelet egyik szobrának feliratán került elő. Nem sokkal megtalálása után II. Gyula pápa tulajdonába került. Mivel a szobor sérült volt, a pápa felkérte Michelangelót, hogy egészítse ki azt, de a művész visszautasította, mondván „képességei nem érnek fel hozzá”. A szobrot később mégis restaurálták, nem tudni ki (jelenleg a kiegészítések nélkül tekinthető meg). Rómába a Kr. u. 1. század második felének elején került, amikor a rodoszi szenátus a Róma előtti meghódolás jeléül felajánlotta Tiberius császárnak. Az ajándék állítólag azt jelképezte, hogy a sorsnak nem lehet ellenszegülni.”
Vajda Lajos: Pasztell maszk, 1938, papír, pasztell, akvarell, kollázs, 44 x 30 cm, jelzés nélkül – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 200.)
Vajda e remek képével kapcsolatban itt és most csupán annyi mondanivalóm van, hogy ez a kép is szerepelt anno a Blitz Galériában; a fentebbi Scheiber önarcképhez hasonlóan ez is a 2000. júniusi árverés darabja volt (kat. 57.) és ehhez is Révész Emese írt egykor szintén remek szöveget. Valamint érthetetlen módon, ez az információ is rejtve maradt az aktuálisan érdeklődők előtt.
Sassy Attila: Önarckép, 1921, fa, olaj, 25 x 25 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Aiglon 1921 – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 206.)
A Sasfiók (Aiglon) művésznevet használó Sassy Attila nem volt túlságosan kimagasló tehetség. Festett jó, közepes és gyengécske képeket szép számmal, de ezek tömegében azért akadnak nagyon kvalitásos és kifejezetten sikerült darabok is. Az önarckép a művész számára mindig az őszinte önvizsgálat terepe. Önmaga a legtürelmesebb modell, saját fizimiskáját tanulmányozva tud a legtöbbet elmondani arról, hogy éppen hol tart művészi útján. Sassynak ez az önarcképe nagyon jó és őszinte darab. Ha gyűjtő lennék, szinte biztos, hogy csak önarcképeket gyűjtenék, persze nem tenném ki őket a falamra, hanem egy külön szobát tartanék fenn a számukra – hadd beszélgessenek! A képet százötvenezer potom forintért vitte el valaki!
Örömmel tapasztaltam, hogy az ifj. Markó Károly: Templomépítés, 1882 (kat. 32.); Mednyánszky László: Sebesültek, 1914 (kat. 48.); Czóbel Béla: Csendélet az ablak előtt, 1910-es évek (kat. 53.); Markó András: Firenze látképe, 1874 (kat. 105.); és Gusztáv Miklós: Derű, 1936-1963, (kat. 108.) című műveinek szövegeit a tisztességes történeti megközelítés jellemzi. Korrekt, sallangmentes szövegek ők, lilaködös műelemzések nélkül. Nem vállalnak többet, mint amire képesek. Nem ékeskednek idegen tollakkal. A Pór Bertalan: Árnyas folyópart, 1909 (kat. 91.); Rafael Viktor: Modern Ádám és Éva, 1927 (kat. 120.) című képek szövegeiről, sajnos ugyanez már nem mondható el. Az Aba-Novák Vilmos: Trecento város, 1930, (kat. 100.) című szöveg nem szorul dicséretre, mert önmagáért beszélve jó.
