Arról gondolkodom, hogy hol is állok, mit is csinálok, mi is tölti ki napjaim nagyobbik részét? Gondolkodom a műtárgyakról, azok tulajdonosairól, a műtárgyak vándorlásáról és a magam, valamint az aukciósházak ebben betöltött szerepéről. Lássuk, mire jutok:

Nézzük először a műtárgyat eladó személy érdekét? Adott egy műtárgy, mely valamiért feleslegessé vált valakinek. Vagy azért, mert szüksége támadt a pénzre, vagy más egyéb ezernyi oka lehet az eladói szándéknak. Az eladó elsőrendű érdeke az általa felkínált tárgy értékének maximalizálása, mivel így lehet a legtöbbet keresni annak eladásán. Ha nem ez volna az érdeke, akkor elajándékozná az adott tárgyat. Hogyan lehet maximalizálni egy műtárgy értékét? Itt és most a hamisítás és annak minősített eseteitől eltekintek, mert például egy addig jelzetlen festmény szignóval való ellátása ugyan tetemesen megnövelheti egy adott alkotás értékét, de csak abban az esetben, ha a műtárgy minden közbeeső szűrőn átjutva, végül átvitt értelemben kalapács alá kerül. Vegyük azt, hogy a műtárgy eredeti, tehát az is alkotta, akinek a szignója rajta szerepel és pont akkor született, amikorra datálva van. (Ez utóbbi kitételre azért volt szükség, mert sajnos a történelem folyamán mindig is akadtak olyan csalafinta kópé művészek, akik korábbi sikerültebb és keresettebb műveik stílusát felelevenítve, alkalomadtán az újdonsült alkotásaikat is a jobb árfolyamot elérő korábbiak évszámával látták/látják el.) Szóval, egy műalkotás értékét növelheti, ha minden rávonatkozó információ rendelkezésre áll a születésétől egészen eladásáig. Ilyen adat lehet a művész saját feljegyzése, levele, visszaemlékezése a műről, vagy bármilyen adat, mely sorsába betekintést enged. Ilyen a szerencsés esetben fennmaradt régi fotográfia, mely az eredeti állapotnak a maival történő összehasonlítását teszi lehetővé, vagy az oly ritka restaurátori dokumentáció, mely részletesen feltárja az idők során keletkezett sérüléseket és azok kijavításának módját és folyamatát. Ilyenek lehetnek még a kiállítási adatok és kritikai említések, valamint a korábbi aukciókon való megjelenések és az esetleges korábbi eladások során elért árak. Tehát sok minden. Az eladó érdekeit ezek közül csak és kizárólag az szolgálja, ami a kép eredetiségét, sértetlenségét és sikerességét bizonyítja. Az eladónak nem áll érdekében azoknak az információknak a közlése, publikálása, nyilvánossá tétele, melyek a műtárgy korábbi sérüléseire, sikertelen eladásaira, vagy bárki által bármikor megfogalmazott elmarasztaló véleményére vonatkoznak. Az eladó sok esetben, és hozzáteszem az ő szempontjából teljesen érthető módon, az ilyen jellegű adatokat eltitkolhatja, ha módja nyílik rá, akkor alkalomadtán akár meg is semmisítheti.

Melyek a vevő érdekei? Elsősorban is minél olcsóbban hozzájutni az áhított műalkotáshoz. Ez alól persze biztosan vannak kivételek, akik erősítik a szabályt (de nincsenek). Ezen túl azonban, ha igazi gyűjtőről beszélünk és nem csupán befektetési szempontú vásárlóról, akkor fontos lehet számára, minden előbb felsorolt forrás, adat, információ, mely az adott műhöz vagy annak művészéhez köthető. A vevőt bizonyosan érdeklik az esetleges restaurátori beavatkozások és azok mértéke, mert szeretné tudni, hogy a mű mennyire őrzi eredeti állapotát. A vevő kíváncsi lehet az adott alkotással kapcsolatos minden egykori történésre, ezek között például arra is, hogy hányszor és milyen sikerrel szerepelt a mű, korábbi erkölcsi vagy anyagi megmérettetései során. A vevőnek a legritkább esetektől eltekintve, mindig vannak befektetési szempontjai is. Ez teljesen természetes, hiszen ki ne szeretné tudni, hogy esetleges eladóvá történő szerepcseréje alkalmával, haszon vagy ráfizetés vár-e rá.

Az eddigiekből következik, hogy az aukciósházak tehát, néhány kardinális pontban egymásnak ellentétes érdekek közötti közvetítést vállalnak fel a tevékenységükkel. Ami a vevő érdekét szolgálja, abban az eladó sok tekintetben ellenérdekelt és vice versa. Hát, nem lehet könnyű a frontvonalon állni, de azért ennek az aukciósházak meg is kérik az árát, mind a beadóktól, mind pedig a vevőktől. Hogy ezt a közvetítést melyik aukciós szereplő a korrektség milyen szintjén folytatja, az majd egy másik blogbejegyzés témája lesz, egy messzi-messzi galaxisban sohanapján kiskedden.

Az aukciósházak tehát próbálnak megfelelni mind az eladók, mind pedig a vevők igényeinek és elsőrendű céljuk a műtárgy értékének a maximalizálása. Ebből a szempontból az aukciósházak egyértelműen a műtárgyat hozzájuk beadó, őket választó eladó "cinkosai", ugyanis elsősorban abban érdekeltek, hogy az általuk közvetített műalkotásról csak és kizárólag a "pozitív" információk lássanak napvilágot. A beadón, a vevőn, a restaurátoron (róluk külön bekezdés kellene szóljon, de most nem) és az aukciósházon kívül azonban, néhány esetben előfordul egy további szereplő is a történetben, a művészettörténész, aki részben hasznos, részben pedig zavaró momentumként lép a színre. A művészettörténész, ha tisztességes és megvesztegethetetlen, akkor egyetlen igazi feladatot tűzhet ki a maga számára, mégpedig azt, hogy választott hivatásának szempontjai és a legjobb tudása szerint, a lehető legtöbbet deríti ki az adott műtárgyról. Igazi nyomozás ez, mely azonban, a ritka kivételektől eltekintve nem bűnelkövetőkről szól, hanem szebbnél szebb műalkotások utáni kutatást jelent. E nyomozás metódusai sok esetben semmiben sem különböznek a rendőrségi nyomozók által alkalmazottaktól, de a folyamat és az eredmény is összehasonlíthatatlanul kellemesebb, pozitívabb és örömre okot adóbb. Azt azért hozzá kell tennem és nem zárójelben, hogy a művészettörténész sem azt és úgy ír vagy írhat meg mindent, ahogyan azt ideális esetben és tudományos szempontból a leghelyesebbnek tartaná. Ha eladó bízza meg kutatással, akkor már eleve nem biztos, hogy mindent a rendelkezésére bocsátanak a mű történetével kapcsolatban. Ha mégis kinyomoz valami negatívumot, azt nem írhatja meg, mert az rontaná a mű eladási esélyeit. Ha aukciósház bízza meg a kutatással, akkor nagyjából ugyanez a helyzet. Ha vevő bízza meg a művészettörténészt a kiszemelt vagy már megvásárolt alkotással történő beható foglalkozással, még akkor is fennáll a veszélye, hogy ő sem akar olyasmit megtudni, ami az általa megszeretett alkotást rosszabb színben tüntetné fel. De még ebben a legutóbbi esetben a legtöbb az esély arra, hogy a művészettörténész általi nyomozás a legteljesebb erkölcsi elismerést kapja. Mindebből az következik, hogy bármely aukciós történetben szereplő művészettörténész elsősorban a beadó (és az aukciósház) és csak másodsorban a vevő "cinkosa". Nincs mese, az a művészettörténész jár el a legbecsületesebb módon, aki nem vesz részt ebben a színjátékban (pont).

Ellenben.

Az a művészettörténész, aki nem vesz részt ebben a színjátékban, az egyrészt sokkal kevesebb eredeti és újonnan felbukkanó, izgalmas műalkotással találkozik, s ezáltal hihetetlen szakmai örömöktől fosztja meg önmagát, olyan sikerélményektől, melyekben különben sosem lenne része. Másrészt, a műalkotások utáni nyomozás igazi szenvedéllyé is súlyosbodhat, átvitt értelmű drogfogyasztóvá válhat az a kutató, aki a felfedezés permanens lázában égve él. Lételemévé válhat az a munka, mely a kívülálló szemében talán indokolatlanul túlértékelt örömforrásként jelenik meg számára. Ez természetesen nem mentesíti az aukciós színjátékban szereplő művészettörténészt az esetleges felelősség és az esetleges teremtő általi majdani megítéltetés alól, de mivel a művészettörténész is esendő ember, hát itt a Földön, egyelőre az vesse rá az első követ.....

folyt. köv.