HTML

Blogomat azért hoztam létre, hogy tájékoztassak minden érdeklődőt a budapesti festményaukciók kínálatában felbukkanó, számomra különösen érdekes műtárgyakról. Teszem ezt azért, mert úgy gondolom, hogy mind a gyűjtőknek, mind pedig a művészettörténészeknek, valamint minden érdeklődőnek szolgálhatok alkalmanként érdekes vagy megfontolandó információval.

művészettörténeti, műkereskedelmi jellegű információk közlése az érdeklődők számára

Bejegyzések

Friss topikok

Címkék

Hadseregnyi orbánviktor a Godot-ban

2014.06.18. 20:14 RumNapló

 

Tegnap késő délután, holtfáradtan értem haza az egész napi rohangálás után. Kinyitom a netet és látom, hogy nemsokára kezdődik Nagy Kriszta kiállításának záróaktusa, finisszázsa. Pár napja már mocorog bennem a kisördög, hogy valamit a magam módján is hozzátegyek a kiállított ötvenvalahány Orbán-portrét bemutató tárlathoz. Nem volt időm megnézni a kiállítást, csak a neten láttam pár darabot belőle, de az is elég volt, hogy tudjam-lássam, miről van szó. Szóval fáradtan haza, látom mi a helyzet és beindul az agyam, van egy órám a finisszázs kezdetéig (milyen szép ez: a befejezés kezdete!!!) írok valamit, odarohanok, elmondom, hazarohanok a fiamhoz, hogy elbúcsúzzak tőle, mielőtt elalszik. Így is történt. A következő szöveget olvastam fel a megjelentek előtt:

orban 1.jpg

„Az állam lehet jó gazda” (Nagy Kriszta x-T)

Bár manapság már nem szokás a művészeket megrendelésekkel zaklatni, de Nagy Kriszta úgy tünik szakít ezzel az újkori tradícióval és egy sokkal régebbi hagyomány szolgálatába szegődve, nem átall megrendelésre is dolgozni. Így talán nem sértődik meg, nem veszi zokon, nem gondolja úgy, hogy a művészi autonómiája sérül, ha pár, esetlegesen megfesthető kép ötletével bombázom. Teszem ezt azért, mert én sajnos csak egy művészi alkotásra képtelen, egyszerű művészettörténész vagyok.

A napokban olvastam el Pukánszky Béla: A gyermekkor története című dolgozatát. A szerző ebben végigvezeti, hogy a különböző történeti korokban miként gondolkodtak a gyerekekről és hogyan bántak velük. Az ókori köztársaságkori Rómához érve, mintha csak Orbán most bontakozó birodalma sejlett volna fel előttem. Szinte teljes az átfedés, a transzparencia. A köztársaságkori Rómában a központi akarat érvényesítésének az elősegítése volt az egyik legfontosabb polgári erény. A vezetők és a polgárok is gyakorlatiasak, bátrak, fegyelmezettek voltak, fontosak a katonás erények, elvárt a birodalomhoz való feltétlen lojalitás, a polgári hűség. A minta férfi jó gazda is egyben, aki maga műveli földjét, tekintetét mindig a jószágán tartja. Orbán is szívesen szerepel a jó gazdaként. Többször láttam a TV-ben, amint épp hurkát-kolbászt tölt, vagy más hasonlót csinál.

Képötlet: Orbán a gáton; Orbán szánt, vet, arat, stb.; Orbán részt vesz (tevékeny részt vesz) a munkamegbeszélésen; Orbán a jó gazda; Orbán disznót nevel, etet, simogat, torkonszúr, stb. vagy: Orbán a hadvezér; Orbán a szónok; Orbán a gyengéd, de erélyes apa, vagy: Orbán szerény, de tartalmas reggelit fogyaszt, hogy kellő erővel bírja az előtte álló munkanapot.

S ezzel már el is érkeztünk az egészen személyes szférába, ahol a római apa, aki az atyai hatalom megtestesítője volt, élet és halál ura, aki feltétlen hatalommal rendelkezett a családja minden tagja felett, úgy ismerte el gyermekét, hogy egy szertartás keretében felemelte őt a földről. Ezzel fogadta el a gyermeket sajátjaként, vállalva, hogy felneveli őt.

Képötlet: Orbán ezt-azt felemel a földről, olyasmit, ami kedves neki, vagy amit szeretne birtokolni, például egy mai Magyarország alakú kenyeret, vagy bármit; esetleg nagy Magyarország formájú bármivel is lehet helyettesíteni a motívumot.

És igen, persze majd jönnek a szabotőrök is, akik viccet csinálnak ebből a szent dologból, például megfestik majd hiper-szupernaturálisan, ahogy Orbánt a háta mögött kiröhögik az Európa Parlamentben, vagy ahogy meggondolatlan óvodások fityiszt mutatnak neki egy óvodai látogatása alkalmával. De velük ne is foglalkozzunk. Szabotőrök.

orban 2.jpg

Eddig tartott a szöveg, amit gyorsan felolvastam és néma csönd fogadott. A mikrofont visszakapó hivatalos beszélgetők, Bordács Andrea és Cséka György esztéták, valamint Oltai Kata kurátor mintha mi sem történt volna, folytatták és viszonylag gyorsan be is fejezték a tárlat zárását kísérő beszélgetést. Kicsit csodálkoztam, mert a beszélgetés a „Hatalom és művészet, avagy hatalom-e a művészet” címet kapta, előre jelezve, hogy körülbelül mire számíthat a nagyérdemű. Bár a képsorozat lehetséges értelmezési tartományai közül a politikai a legegyértelműbb, ezt a beszélgetés résztvevői úgy kerülgették, mint azt a bizonyos forró kását. Arról vitatkozni egy portrékiállításon, hogy akkor ezek most egyáltalán portrék-e, vagy ha mégis, akkor mennyiben azok, az szerintem teljesen értelmetlen. Oltai Kata közhely-gyanúsnak érezte az általa hozott Warhol-párhuzamot, ami egyáltalán nem volt közhelyes, csak teljesen egyértelmű és így helyénvaló megjegyzés. Ami viszont már eszement mód közhelyes volt, az az, amikor arról próbálta (a beszélgetés során többször is visszatérve erre) meggyőzni hallgatóságát és beszélgetőpartnereit, hogy Nagy Kriszta Orbán-portréi tulajdonképpen nem is Orbán-portrék, hanem Nagy Kriszta önarcképek. Na, ez az a szint, amitől a szerencsére csekély hátszőrzetem megvadult dárdaerdőként dőfi keresztül a rajtam lévő felsőruházatot. Oltai egyébként a képek feliratait, az Orbán-portrékat kísérő hihetetlenül szórakoztató szövegeket „kvázi infantilisnek” is nevezte, nem tudom, mire gondolhatott ekkor, mert ezek a képek szerves részét képező szavak-mondatok-jelmondatok egyáltalán nem infantilisek, nem gyermekiek, hanem pontos látleletet adnak hazánk vezetőjének állapotairól. Én elsírtam volna magam a Nagy Kriszta helyében, vagy földhöz vágtam volna a kezemben tartott whiskys poharat, hogy a fene egye meg, tényleg csak ennyi tellik tőletek, ha a munkáimról beszélgettek? Bordács Andrea volt hármuk közül az egyetlen, aki néha valamit mondott is, nemcsak beszélt.

Szerintem Nagy Kriszta Orbán-portré sorozata zseniális és szórakoztató egyszerre. Díszes Orbán képmásai egy eljövendő szarkasztikus neoszocreál előhírnökei is lehetnek. A rajtuk elhelyezett feliratok csak éppen annyira infantilisek, amennyire Paul Klee vagy Joan Miró művei „gyerekesek”. Semennyire! Ellenben pontosan és folyamatosan telibe találják a céltáblául használt személyt, a végtelenségig sokszorozott Orbán-profilt.

orban 4.jpg

Hajrá Kriszta!!! Lehet, hogy állami támogatást nem fogsz kapni, és az MMA sem fog tagjai sorába invitálni, de e helyett majd az emberek megveszik a képeidet, mint ahogy most is megvették. Mert sokkal jobb érzés, ha az emberre otthon visszamosolyog a tükörképe, mintha utálkozva elfordul tőle.

orban 3.jpg

Ami pedig a legszebb, hogy a finisszázs záróakkordjaként az utolsó Orbán-portrét, mely még nem talált gazdára, kisorsolták a tárlatlátogatók között, na és vajon ki nyerte meg a pszichedelikus neonoktól betépett, a Mátrixot is uralni vágyó fővezér képmását? Sosem találnák ki, hát Orbán egykori kultuszminisztere, Rockenbauer Kváziművészettörténész Zoltán. És hogy a dolog nem volt megrendezve, abban annyira biztos vagyok, mint ahogy ezt itt most leírom, mert láttam a sorsolást, tényleg a sors kacagott közénk. A kép oda vágyott ahová való, ami összetartozik az előbb-utóbb össze is nő. Úgy tűnik, hogy ez a közhely is alapigazság. 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://rumnaplo.blog.hu/api/trackback/id/tr216365041

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.