HTML

Blogomat azért hoztam létre, hogy tájékoztassak minden érdeklődőt a budapesti festményaukciók kínálatában felbukkanó, számomra különösen érdekes műtárgyakról. Teszem ezt azért, mert úgy gondolom, hogy mind a gyűjtőknek, mind pedig a művészettörténészeknek, valamint minden érdeklődőnek szolgálhatok alkalmanként érdekes vagy megfontolandó információval.

művészettörténeti, műkereskedelmi jellegű információk közlése az érdeklődők számára

Bejegyzések

Friss topikok

Címkék

Az érem Másik oldala III. befejező rész

2015.01.16. 00:02 RumNapló

 

Avagy a fácán is madár, vagy éppen papagáj! Kieselbach Tamás múlt évet záró anyaga megérdemelte a kimerítő foglalkozást. A harmadik részre is igazi gyöngyszemek maradtak.

puccos_leo.JPGLeo Putz: Hölgy papagájjal, vászon, olaj, 109 x 153 cm, jelzés lent jobbra: Leo Putz - Közölve: Kieselbach Galéria és Aukciósház 48. téli képaukció, Budapest, 2014. december (kat. 205.)

A képen látható madár nem papagáj hanem fácán, ami viszont tigrisként viselkedik, de ez a tévedés legyen a legnagyobb problémánk az életünkben. Legszívesebben viszont így közelítenék a képhez: Puccos Leó: A vattacukorba esett nő hahagájjal.

pechan_k_48.jpgPechán József: Napfényes utca lovasfogattal, 1911 körül, vászon, olaj, 101 x 101 cm, jelzés lent balra: Pechán - Közölve: Kieselbach Galéria és Aukciósház 48. téli képaukció, Budapest, 2014. december (kat. 25.) - Molnos Péter szövegével.

Korrekt, kifogástalan szöveg egy majdnem elfeledett, a korai magyar modernizmus másodvonalának az élén álló, rendkívül érdekes kismesterről és kiváló kvalitású képéről.

ronai_k48.jpgRippl-Rónai József: Kék ruhás lány virágos kalapban, 1909 körül, karton, olaj, 68 x 49,5 cm, jelzés lent balra: Rónai - Közölve: Kieselbach Galéria és Aukciósház 48. téli képaukció, Budapest, 2014. december (kat. 28.) - Molnos Péter szövegével.

Jó szöveg, egy gyönyörű képről, találó idézetek felhasználásával. A kép egyik búcsúzó műkereskedőnk, a nemrég jelentős rablás áldozatává vált Polgár Árpád gyűjteményéből került az aukcióra.

klie_k48.jpgKlie Zoltán: Párizsi pályaudvar, 1929, vászon, olaj, 76 x 100 cm, jelzés lent jobbra: Klie - Közölve: Kieselbach Galéria és Aukciósház 48. téli képaukció, Budapest, 2014. december (kat. 37.) - Molnos Péter szövegével.

Klie Zoltán két háború közötti festészete a modern magyar piktúra gyönyörű fejezete. Jó szöveg egy kifejezetten izgalmas képről. 

galimberti_k_48.jpgGalimberti Sándor: Óbudai részlet, 1911, vászon, olaj, 47 x 39 cm, jelzés lent balra: GS - Közölve: Kieselbach Galéria és Aukciósház 48. téli képaukció, Budapest, 2014. december (kat. 50.) - Molnos Péter szövegével.

Nagyon jól megírt, érzékletes szöveg a hihetetlenül fiatalon elhunyt és ennél még sokkal tehetségesebb Galimbertiről. A szöveg, ha lehet egyáltalán ilyet mondani, szinte jobb, mint a kép maga. Bravó! A legjobban azonban mégsem a szöveg nyert meg magának, hanem egy benne megbúvó idézet Bölöni György kritikus tollából: „A kicsik, az alacsonyan röpködők és csúszómászók között jólesik látni, ha valakik magasabb útra készülődnek.” Ez egy nagyon aktuális, naprakész és jóravaló mondat.

marffy_salome_k48.jpgMárffy Ödön: Salome, 1911-1921, vászon, olaj, 200 x 70 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Márffy Ödön 1911 - Közölve: Kieselbach Galéria és Aukciósház 48. téli képaukció, Budapest, 2014. december (kat. 63.) - Molnos Péter szövegével.

Ha már a képet nem az ügyeletes monográfussal Rockenbauer Zoltánnal íratta meg Kieselbach Tamás, akkor legalább valami értelme kellene hogy legyen a szerepcserének. De nincs. Majdnem korrekt, de az előzményekhez képest meglepően szürke szöveg egy fantasztikusan érdekes képről. A szöveg éppúgy háttérbe szorítja a kép egyik legfontosabb forrásául ismert Hans von Marées festészetét, és Márffyra való nyilvánvaló és bizonyított hatását, miként azt a monográfusa is teszi, amióta Márffyval foglalkozik. Valamiért nem tud áttörni egy bizonyos falat az a szűkebb szakmai fórumokon már evidenciának számító művészettörténeti alapvetés, hogy a korai magyar modernizmus épp annyi szállal kapcsolódott (ha nem többel) a német művészethez és kultúrához mint a franciához. A magyar festészet szinte mindig a német és a francia művészeti ellentét határvonalán egyensúlyozott. A legutóbbi Nyolcak kiállítások is teljes mértékben mellőzték az ezzel a problémával való szembesülést. Pedig Marées 1900 körül éppen olyan híres és fontos alakja volt az éledező modernizmusnak mint Paul Cézanne, csak ő később háttérbe szorult. Napjaink kutatásai kezdik jelentőségét ismét felismerni és értékelni művészetének hatását kortársaira. Márffy esetében a Marées hatás oly evidencia, melynek elhallgatása egyrészt érthetetlen, másrészt viszont teljes mértékben ellentmond művészettörténetünk ebben a kérdésben jelenleg hiteles álláspontjának.  Azt már csak alig említem, hogy a most bemutatott Márffy-remekmű, tulajdonképpen egy fragment, melyet maga a művész metszett le egy hármas női aktkompozícióból. Illett volna közölni az eredeti képet, mely forrása a most bemutatottnak. Íme:

55oldal2.jpg

Nem kis nehézséget okozhatott a szövegnek, hogy ezt a kikerülhetetlen művészettörténeti tényt mégis ki tudja kerülni és említés nélkül tudja hagyni. Szerepel itt mindenféle analógia: Raffaello, Hans Memling, egy Madonna szobor a párizsi Notre Dame-ból, a Kogart homlokzata, Botticelli és ez:

marffy_k48_3_.JPGAnalógia Márffy Ödön Salome című képéhez - Közölve: Kieselbach Galéria és Aukciósház 48. téli képaukció, Budapest, 2014. december (120. oldal). 

Sajnos a kép nem Kernstok Károly híres művét, hanem Pór Bertalan nem kevésbé nevezetes kompozícióját, a Hegyibeszédet (1911, MNG gyűjteményében) ábrázolja.

Apropó a Kogart homlokzata:

marffy_k48_2_.JPG

Mert azt még valahogy megértem, hogy bizonyos szögből csak ennyi látszott Márffynak e híres képéből Kovács Gábor 2010-es Márffy kiállításának plakátján, hogy egy neoreneszánsz Andrássy úti villa homlokzatából így is kinőhetett Márffy Salomé-ja, de azt már alig tudom feldolgozni, hogy ennek a képnek ilyen kivágata is megjelenhet bárhol:

marffy_k48_6_.JPGKieselbach Galéria és Aukciósház 48. téli képaukció katalógusa, Budapest, 2014. december, 122-123. oldalpár. 

hollosy_k48.jpgHollósy Simon: Tengerihántás (Szerelmesek), 1885, fa, olaj, 26,5 x 21 cm, jelzés lent balra: Hollósy Kieselbach Galéria és Aukciósház 48. téli képaukció, Budapest, 2014. december (kat. 66.) - Molnos Péter szövegével. 

Nagyon jó szöveg, élvezettel olvastam és meglehetősen sokat tanultam belőle a magyar népszokásokról. Ajánlom mindenki és bárki figyelmébe. 

 czigany_k48.JPGCzigány Dezső: Csendélet gyümölcsökkel és szoborral, 1911 körül, vászon kartonon, olaj, 53,5 x 39 cm, jelzés lent jobbra: Czigány - Kieselbach Galéria és Aukciósház 48. téli képaukció, Budapest, 2014. december (kat. 68.) - Molnos Péter szövegével. 

A szöveg minden szavával és gondolatával, s így egész gondolatmenetével is egyetértek. Magam sem tudtam volna frappánsabban megfogalmazni ennek a remek képnek a kvalitásait. Annyit azonban meg kell jegyeznem, hogy Czigány Dezső nem 1937-ben, hanem a legfrissebb, 2004-ben megjelent Czigány-monográfiám szerint 1938 január elsején halálozott el. Kérem ezt az alapvető életrajzi tényt a továbbiakban figyelembe venni. Valamint kérem, hogy ezt ne tekintsék szőrszálhasogatásnak, mert nem az.

 

bereny_napko.jpgBerény Róbert: Napközelben (parafrázis), 1911, vászon, olaj, 43 x 50,5 cm, jelzés és datálás fent jobbra: 1911 Bp. Berény – Kieselbach Galéria és Aukciósház 48. téli képaukció, Budapest, 2014. december (kat. 95.) - Barki Gergely szövegével.

„A kép előkerülése számos tekintetben szenzációt jelent” – közli a szöveg és teljes mértékben igaza van. Mert mi is kell egy sikeres képhez? Mi a receptje annak, hogy egy festmény húsz millió forintot + jutalékot fialjon? 1. Kell hozzá egy jó festő. Ez adott, Berény Róbertnek hívták. 2. Jelentős és/vagy régóta lappangó műnek kell lennie. Ez is igaz, a kép 1911-ben szerepelt a Nyolcak leghíresebb és legfontosabb kiállításán, itt megvásárolták, majd kikerült a látókörből és csak 2014-ben bukkant fel újra. 3. Jelentős személy tulajdonában volt. Igen, Lukács György filozófus apja, Lukács József, aki a kép első tulajdonosa lett, megfelel ennek a kitételnek. 4. Azon kívül, hogy jelentős mű, még esztétikailag is élvezhető, magyarán fogyasztható kell, hogy legyen, mert enélkül híres lehet, de kelleni nem kellene senkinek. Igen, a kép remek és szép. 5. Kell egy hiteles szöveg, ami összegereblyéz minden fellelhető adatot a képről, ezeket az információkat értelmezi, kérdéseket tesz fel, megpróbálja ezeket megválaszolni, majd a kapott eredményt, adott esetben ékes magyarsággal, közérthetően közli a nagyérdeművel. Na, itt már akadnak bizonyos problémák.

A négyoldalnyi szöveg nagyon sok mindennel foglalkozik, számtalan szebbnél szebb gondolat merül föl benne. Elöljáróban megjegyzem, hogy mint oly sok esetben, a kevesebb itt is több lehetett volna, mert egy ügyes szakmai lektor viszonylag jó szöveget varázsolhatott volna ebből is, ha egy jól karbatartott ollóval több mint a felét átadja az enyészetnek.

A szöveg a Nyolcak oly sokszor megénekelt jelentőségével, a hazai modernizmusban elfoglalt helyével és ezen belül Berény Róbert kiemelt szerepével indít. Szinte azonnal átesve azon a bizonyos lovon, a szöveg a következőt próbálja elhitetni olvasójával: [Berény] „A korszak legmodernebb szemléletű mozgalmán belül a rangidős Kernstok Károly progresszivitását is elhomályosító, meghatározó alakká lépett elő.” Sajnos, ez a kijelentés semmivel sem igazolható! A szöveg ezzel a túlzó állításával csupán álmait és vágyait fogalmazza meg, amely teljes mértékben idegen a korszakról és a Nyolcak tevékenységéről alkotott jelen tudásunktól, de idegen a művészettörténészi szemlélettől is. Kernstok volt a csoport vezetője és Berény semmivel sem tudta elhomályosítani mestere ragyogását. De nem lett jelentősebb művész a csendéletfestészetben verhetetlen Czigány Dezsőnél, a kubizmussal kacérkodó Tihanyi Lajosnál, a monumentális klasszicizáló kompozíciókat alkotó Pór Bertalannál és a többieknél sem. Egy volt közülük, értékes és tehetséges művész, aki eddig tudásunk szerint, semmiféle vezérszerepet nem töltött be a Nyolcak művészcsoportban. Ez van!

Majd így folytatódik a szöveg: [Berény] „A párizsi pre-avantgárd élvonalában, Matisse-szal és a francia fauve-okkal közös kiállításokon pallérozott, újszerű piktúrája meglepte a Nyolcak tárlat látogatóit, hiszen az efféle ultramodern törekvésekhez ekkor még nem szokott hozzá a fővárosi közönség. A kiállítás a felvilágosult, haladó szellemiségű újságíró barátoknak köszönhetően komoly támogatást élvezhetett, de a konzervatív sajtó vehemensen támadta a fiatal csoportot és elsőként a társaság Benjaminját, Berényt állították pellengérre.” Milyen egyszerű és tiszta képlet lenne, ha ez így lett volna. Ha a csúnya és értetlen konzervatívok és a szép, okos és rendkívül kívánatos modernek gigászi csatájáról tudósíthatnánk százévnyi messzeségből. De ez nem így működött akkor sem és ma sem így van. Ha Berény ma akarná kiállítani az egykori Nemzeti Szalonban bemutatott műveit, az bizony nem csekély ellenállásba ütközne az úgynevezett „Szalon” intézményét felelevenítő Magyar Művészeti Akadémia és vezetője Fekete György részéről, ebben biztos vagyok. De ettől még nem vehetem közös kalap alá és nem ítélhetem el az összes MMA-tagot, holmi félreértelmezett progresszivitás avagy liberalitás nevében. Azután, a valóságtól való erőteljes elrugaszkodásnak érzem azt is, hogy visszatekintve, minden, a hagyományostól eltérő, formabontó, kísérleti művet, valamiféle rosszul értelmezett modernizmus nevében emeljünk piedesztálra, csak azért, mert az polgárpukkasztásból kifolyólag, gyökeresen eltért a korszak hagyományos sémáitól. Szerintem a korabeli haladó szellemű, liberális újságírók is épp olyan jóízűen kacagtak egy-egy formafacsaró Berény-kép láttán, mint az egyszerű tárlatlátogatók zöme. Nem hiszem, hogy szentként tisztelve óvakodták haza, és akasztották helyére az alkalmasint megvásárolt műveket, viszont gondolom, hogy javarészt fejlett humorérzékkel megáldott emberpéldányokként, néhanapján még vaskosabb tréfák is megfogalmazódtak, ha valaki rákérdezett a falon függő nyolcakos alkotások némelyikére.

bereny_karika.JPG

A valóság ritkán feltáruló szeletét adta Lesznai Anna, a Nyolcak 1911-es vendégművészének visszaemlékezése az 1911-es bemutatóra: „Kérded Pistám, hogy mire emlékszem a Nyolcak kiállításával kapcsolatban. … Barátaimmal drukkoltam, és boldog és büszke voltam, hogy bár nem voltam tagja a Nyolcak csoportjának, felkértek arra, hogy velük állítsam ki hímzéseimet. A közönség váratlan számban özönlött a Nemzeti Szalonba. Ez nagyon felbátorítóan hatott a kiállítókra, mert többnyire szépeket hallottak a látogatóktól. Emlékszem, hogy mind jó hangulatba kerültünk a sok bóktól, és egy csoportba verődve beszélgettünk a terem közepén. Akkor lépett közénk a kedves és tehetséges Tihanyi, és furcsa, kissé torz nevetésével elmondta nekünk, hogy ő, a süket, milyen véleményeket olvasott le a látogatók ajkáról. Rámutatott az egyik piktorra: ’Terólad azt beszélik, hogy biztosan megőrültél, hogy ilyeneket mersz festeni’. ’Rólad’ – folytatta egy másik kollégához fordulva – ’röviden azt mondják, hogy hülye vagy’. Egy harmadikhoz fordult: ’A te képeidről mindenki azt mondja, hogy szörnyű tákolmányok, és nem értik, hogy a rendőrség nem lép közbe és tűri az ilyen botrányt.’ És így tovább, mindenkihez volt egy jó szava. Persze az sem volt szebb, amit saját festményeiről hallott, és azt is elújságolta nekünk. Képzelhető, hogy milyen hatást gyakorolt mindenkire ez az elbeszélés, hanem a jelenet mégis olyan komikus volt, hogy mindannyian nevettünk. Persze ez az emlék nem direkt [Berény] Róbertre vonatkozik, [de] ő is részese volt a kis komédiának.” (Lesznai Anna levele Varró Istvánnak, 1958, Közölve: Enigma 2007/51, 113-114.) A tanulság az, hogy a valóság legtöbbször köszönő viszonyban sincs azzal, amit ma képzelünk régmúlt eseményekről. S mivel Berény semmiképpen sem nevezhető a Nyolcak legprogresszívebb alakjának, így 1911-ben sem rajta csattant kizárólag az ostor, nem ő volt a csoportot érő támadások fő és egyetlen céltáblája. Kapott mindenki, hideget és meleget egyaránt. Erről tudósított hiteles szem- és fültanúként Lesznai Anna.

A szöveg ezután rátér a proveniencia kérdésére: „Hamarosan három rövidebb tanulmányutat is téve a ködös Albionban sikerült feltérképezni a mára szétszóródott egykori Lukács gyűjtemény nagy részét.” Ezt követi egy teljesen felesleges szövegbéli zsákutca annak taglalásával, hogy Berénynek mennyi 1911-es képét ismerjük, azok hol és mikor bukkantak fel. Mindez egy Berény-monográfiában helyszerű, de itt csak szócséplés avagy mángorlás. Majd a szöveg ismét felveszi az elejtett Lukács-történetet és hosszasan, sőt érdekesen számol be a filozófus apjának gyűjtői és mecénási tevékenységéről. Mondjuk annak feltérképezéséhez, hogy milyen művek voltak Lukács tulajdonában, éppen nem kellett volna háromszor is az említett ködös albioni tájban botladozni, elég lett volna kinyitni a Nemzeti Szalon Almanachját (a 277. oldalon), de mindegy, biztos ami biztos.

Eddig még nagyjából, a kisebb döccenők dacára majdnem minden rendben is lenne, de a szöveg ettől kezdve sajnos összes addigi kontrollját elveszíti. „Értelmezési palimpszeszt” című alfejezetében (mert a szöveg fejezetekre oszlik) a következőkkel bombázza a gyanútlan olvasót: „A fény tárgyalt művünk kapcsán nem csupán mint festői eszköz, vagy elem, hanem egyszersmint a kép ’lényege’ és a mű ’témája’ is értelmezhető, valamint számos ezzel kapcsolatos asszociációra ad lehetőséget. A fény forrását a Napot eklipszis-szerűen csak egy pillanatra eltakarni képes zuhanó ember feje olyan ’köldökpont-motívuma’ a képnek, amellyel a racionalitást, az ember (szellemi) erejét állítja szembe valami magasztosabbal, magasabb rendűvel, a transzcendentálissal, a mindent átlényegítő, legyőzhetetlen erővel, s mindezt a figura zuhanó, tehetetlen alakja hiperbolikusan tovább erősíti. Szemben áll így a múlandó (halandó) az állandóval, az örökérvényűvel, ha úgy tetszik a klasszikussal. Nem véletlen tehát a klasszicizáló forma sem. Ez a forma megfelel a témának. Ehhez hasonló manierizáló-barokkizáló megoldást nem találunk másutt Berény ennyire korai oeuvre-jében, de a korszak hazai és nemzetközi analógiái között is párját ritkítja.”

375px-lord_frederick_leighton_fll006.jpgLord Frederic Leighton: Ikarosz és Daidalosz, 1869 körül. Na ez a kép (a Berény-művel ellentétben) klasszicizál! Csak azért másoltam ide, hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen, hogy miről van szó, amikor egy igazi művészettörténész klasszicizálásról beszél. 

Van ebben a szövegben minden, mi szem s szájnak ingere: fény, fény és fény, a Napot eklipszis-szerűen takaró ember, akinek a feje egyben köldökpont-motívum is, mindez szembeállítva a transzcendenssel, melyet a figura hiperbolikusan erősít tovább és tovább. Na meg persze jócskán klasszicizáló is az egész, meg manierizáló, meg barokkizálva párját ritkító! Ehhez annyit fűznék hozzá, hogyha valami klasszicizál, az egyben nem tud barokkizálni és manierizálni éppen ugyanakkor, mert egyrészt ezeket a kifejezéseket így nem is szokás használni, másrészt pedig például a manierizmus kifejezetten antiklasszicista tendencia volt a 16-17. század fordulójának európai képzőművészetében. A manierizmus épp olyan lázadó módon próbált leszámolni az klasszikus ókori művészetekre reflektáló reneszánsszal, miként a fauveizmus a rosszul értelmezett akadémizmussal. Hauser Arnold épp a 16. század végi manierista művészektől eredezteti a modern európai festészetet, így a manierista Berény merész, de érdekes felvetése a szövegnek.

ikarus66b.jpgEz egy Ikarusz busz az 1960-as évekből, stílusosan a budapesti Műcsarnok előtt.

Ez pedig egy olyan Ikarusz busz, melyen Gerber Pál remekműve olvasható.polifonia_gerber_pal_el_van_rontva_a_napom_01.jpg

Berény levegőégben kapálódzó alakjával összefüggésben, Hendrick Goltzius (1558–1617) holland manierista rézmetsző, 1588-as Phaeton bukása című metszetének analógiaként való szerepeltetése igen helyénvaló lenne, ha a hozzá fűzött magyarázat is megállná a helyét.

hendrick_goltzius_-_phaethon_from_the_four_disgracers_series_-_google_art_project.jpg

Hendrick Goltzius: Phaeton bukása, 1588, rézmetszet - A The Four Disgracers egyik darabja.

Berény képe egyértelműen Ikarosz történetének modernizált parafrázisa. A görög mitológia szerint Ikarosz (és nem Ikarusz, avagy Ikarus, ahogy a szöveg említi mindenhol, mert az egy egykori azaz volt magyar buszmárka), Daidalosz fia, a lázadás, a kíváncsiság és a szófogadatlanság megszemélyesítője. A fiatalság tekintély és tradíció elleni elemi ellenállásának jelképe. Ikarosz viszont meglehetősen rosszul járt azzal, hogy nem hallgatott a tapasztaltabbra. Berény ezzel a művével 1911-ben talán valamiféle önkritikát is gyakorolhatott, mert érezhette, hogy egy-két bemutatott képével túlment minden addigi határon. Ha már a szöveg manierista rézmetszőt bátorkodott „analogizálni”, akkor Goltziustól éppen lett volna egy találóbb találat is, a közölt Phaeton párdarabjaként ismert Ikarosz. [Nem mellesleg, a napokban elhunyt, valaha élt egyik legkiválóbb magyar kultúrlény, Hankiss Elemér is írt egy remek könyvet Ikarosz bukása címmel.]

goltzius_ikarus.jpg

Hendrick Goltzius: Ikaros, 1588, rézmetszet - A The Four Disgracers egyik darabja.

Lassan a szövegben bóklászás vége felé járunk, ahol sajnos egyre kacifántosabb és értelemrejtő szövegrészek váltogatják egymást, mint például a következő csiszolatlan gyémánt: „Tárgyalt festményünk a térérzékeltetésnek igen különös módját adja, leginkább horizontot mellőző kompozíciójával hívja fel magára a figyelmet, melyre a korszakban alig találunk példát, [Figyelem, most jön a lényeg!!!] s emellett a Caravaggio és a barokk óta szinte elfeledett gravitáció fogalmát is újra feleleveníti.” Na, ez a lényeg, hogy Berény újra felfedezte a régóta elfeledett gravitációt. Erre a képre szerintem posztumusz fizikai Nobel-díjat kellene kapnia. Kellő számú támogatottság esetén, hajlandó vagyok ebben a témában népszavazást kezdeményezni.

A szöveg csak úgy mellesleg, szanzsén még egyszer belerúgott Kernstokba, amikor a szintén Lukács-gyűjteményben volt Hajnali lovas című művével kapcsolatban a következőket jegyezte meg: „a csoport doyenje földhözragadtan idelizáló [sic! idealizálót akart írni a szöveg] úgymond arkadikus”. Hogyan lehet valami földhözragadtan idealizáló vagy árkádikus, az szerencsére már nem került kifejtésre.

Majd legvégül a szöveg ezzel zárja rövidre magát: „A festő e talán szándékoltan elbizonytalanító parafrázisával fel adja [sic!] a leckét mai szemlélőinek is. Igazak lehetnek egymásnak ellentmondó interpretációk pro és kontra, de egy biztos: unalmasnak nem nevezhető, hiszen kivétels [sic!] módon serkent vitára és a mű további ikonográfiai, ikonológiai és hermeneutikai vizsgálatára.” Tehát a képpel kapcsolatos bármiféle megközelítés helyes lehet. Ez megnyugtató, mert akkor bátran írhatok róla én is bármilyen hülyeséget. Kezdem a címével. A Napközelben akkor lenne helytálló cím, ha az Ikarosz-figurán még ott lenne a repülését segítő segédeszköz. De mivel láthatóan ennek hiányában rugkapál az ég felé, így inkább a Naptávolban lehetne a valósághoz közelítőbb címvariáns. A szöveg utolsó pár szava is színtiszta igazmondás, valóban szükség van a mű további „ikonográfiai, ikonológiai és hermeneutikai vizsgálatára” is. De mindezeken túl, bátran felvethető, hogy vannak a képnek még olyan rejtett paleobotanikai és asztrokémiai aspektusai is, hogy a balneológiai és mineralógiai összefüggésekről már ne is beszéljünk, melyek ezzel az erővel, szintúgy megérnének legalább egy-két misét. [Vigyázat! A balneológia még mindig nem bálnatudomány, hanem gyógyforrástan, talán még emlékeznek az oktatási tárca korábbi vezetője, a fideszes Pokorni Zoltán 2011-es a TV2-ben kifejtett bon mot-jára: „a bálnatenyésztés az egy létező tudomány, Új-Zélandon és Ausztráliában van is gazdasági relevanciája, de Magyarországon igen kevés. Bálnatenyésztésben jártas professzorok lehetnek Magyarországon is, de nekünk erre igazán nincs szükségünk. Ne tiltsuk meg, hogy valaki ezt akarja tanulni a saját pénzét kockáztatva, de ne rendeljük meg".]

Bár a szöveg annyi minden érdekességről tudósított már így is, hogy bennem alig maradt hiányérzet. Szinte éppen csak a miocén kori hódok (egyébként korántsem érdektelen) párzási szokásaival, meg a tőlünk folyamatos és irdatlan sebességgel távolodó, és felénk bőszen közelítő törpegalaxisokkal kapcsolatban hagyott totális bizonytalanságban, de ezt sem érzem kardinálisnak. Valami olyasmit akartam én itt pikirten közölni, hogy ez a szöveg pontosan úgy viselkedik, mint az egyszeri kisfiú, aki a tengerparton egymaga veselkedik neki, hogy valamivel arrább tegye a homokvárat és csodálkozik, hogy ez, bármilyen erős is ő, valahogy mégsem sikerül neki.

Emellett egyszerűen nem értem, hogy fordulhat elő egy szövegben ennyi elütési és helyesírási hiba, ugyanis, tudomásom szerint a Windows helyesírásjavítójának használatát a kormány egyelőre még nem tiltotta be. Ha létezik ilyen feladatkör, akkor a Kieselbach Galéria korrektora kicsit odafigyelhetne erre a nem kicsit zavaró apróságra, ami egyébiránt csak a szöveg és nem a kép tekintetében lényeges.

A festmény felbukkanásának viszont nagyon örülök és az, hogy ezek a lappangó képek előkerülnek, az egyik fő oka annak, amiért úgy érzem érdemes dolgoznom. Az a mennyiségű fejtörés, látásgyönyör és gondolatmámor, mely ennek a képnek láttán tolul fel bennem, bőven feledteti az épp róla szóló szöveg bőbeszédűségét, hibáit és hiányosságait. De ezekről a csemegékről majd máskor, mert úgy érzem, hogy bőven kimerítettem az Önök figyelmét és e poszt rendelkezésre álló kereteit.

matisse_ikarosz_1947.jpgHenri Matisse: Ikarosz, 1947

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://rumnaplo.blog.hu/api/trackback/id/tr97078081

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

annol 2015.01.16. 07:50:20

Hogy Ikarosz nem Ikarusz, ez biztos, slussz! De hogyan lett Daidalosz, Diadalosz? :)