"...mert emberek közt élni, akik annyit értenek a művészethez, mint egy tehén, nem élet" (Györgyi Giergl Alajos, 1859)
Györgyi (Giergl) Alajos 1853-ban festette meg Regény-olvasás című képét, melyet még ebben az évben ki is állított a Pesti Műegylet sorrendben nyolcadik, 1853. október-novemberi tárlatán (kat. 44). A mű eladási ára 180 forintban lett meghatározva. Magyarországon ekkor a Pesti Műegylet volt az egyetlen olyan kiállítóhely, ahol a művészek nyilvánosan bemutathatták alkotásaikat. A képet a Műegylet ekkor meg is vásárolta. Gierg Alajos csak 1859-től használta a Györgyi művésznevet, így festményén még az "A. Giergl Budán 1853" jelzés és datálás található. A Regény-olvasás 1918-ban Fränkel Ernő és Wertheimer Adolf közös ajándékaként a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe került. Arra vonatkozóan, hogy 1853 és 1918 között kik és hol gyönyörködhettek benne, nincs adat. 1920-tól azonban már számos tudományos és ismeretterjesztő orgánumban, valamint kiállításon megjelent, immár Nő a szabadban, vagy Szabadban ülő nő címen. Napjainkra a kép már annyira ismertté és híressé vált, hogy a 2002-ben megjelent, A 120 legszebb magyar festmény címet viselő reprezentatív válogatásban vita nélkül, szinte automatikusan kapott helyet.
Györgyi (Giergl) Alajos: Nő a szabadban (Regényolvasás, Szabadban ülő nő, Ábrándozás) Buda, 1853, vászon, olaj, 95 x 69 cm, jelzés és datálás lent jobbra: A. Giergl Budán 1853, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz.: 52.56
Révész Emese a kötetben (A 120 legszebb magyar festmény, válogatta, a képelemzéseket és az életrajzokat írta: Hegedűs Orsolya, Nárai Szilvia, Révész Emese és Rum Attila, Budapest, Maecenas Kiadó, 2002.) ezt a tanulmányt fűzte a műhöz: "A 19. század derekán működő Györgyi Giergl Alajos egyike volt a legegyénibb hangú bécsi tanultságú arcképfestőinknek. Lírai portréi hamar népszerűvé váltak a fővárosi közönség körében, megrendelői közé több főúri család is tartozott. Borsos Józsefhez hasonlóan az 1850-es években Györgyi is kísérletezett a polgári zsáner műfajának magyarországi meghonosításával, arcképeit pedig olykor biedermeier életképi szituációba helyezte. Portré és zsáner finom ötvözete jellemzi a Nő a szabadban című festményét is. A festmény ismeretlen, bájos modelljének beállítása és környezete azt sejteti, a hölgy kellemes erdei sétáját megszakítva pihent le egy fa tövébe. Műtermi fénnyel megvilágított alakja a hűs rengeteg árnyas hátteréből bontakozik ki. A felvilágosodás természetkultuszának kései visszhangjaként a környező, civilizációtól érintetlen táj a megnyugvás, elmélyülés és lelki megtisztulás helyeként jelenik meg. Bár a festmény témája első pillantásra ember és természet egysége, valójában az elvesztett és mindhiába vágyott összhang eszményképe ez. A hölgy jellegzetesen városi öltözete, kifinomultságában is mesterkélt tartása a civilizáció forgatagából a természet enyhet adó csendjébe rejtőző modern ember állapotának tükörképe. A kép modelljének lelki gazdagságát, belső érzékenységét kecses tartása és merengő arckifejezése érzékelteti. Lényének törékeny légiességét nemes anyagú, de választékosan tartózkodó öltözete is kifejezi, a rózsaszín selyemkabátka és a finoman áttetsző csipkebetétekkel díszített fehér ruha könnyed esése a gesztusok szelíd gyöngédségét ismétli. A baljában tartott kis könyv a modell irodalmi érdeklődésére utal. A 19. század első felétől a nők a magyar irodalom leglelkesebb támogatói közé tartoztak, akiknek irodalmi műveltsége, tájékozottsága nem ritkán felülmúlta a férfiakét. A hölgy kezében tartott kis méretű könyv talán éppen az ekkor igen divatos irodalmi almanachok körébe tartozik, ám a literatúrai élvezetet úgy tűnik legyőzte az erdő andalító zsongása. Györgyi műve mind festői kidolgozásában, mint pedig gondolatiságában egy korszak mentalitásának összegzője, egy melankolikus, ábrándos és érzékeny nőtípus túlfinomult eszményének megfogalmazása." (Révész 2002, 44.)
Ha Györgyitől csak ez a gyönyörűség, valamint a szintén közismerten lenyűgöző Deák Szidónia arcképe (1861, MNG) maradt volna fenn, már akkor is 19. századi festőink legjava között lenne a helye. Az utóbbi remekmű még levelezőlapon és postai bélyegen is megjelent.
Györgyinek már 1938-ban született monográfiája (B. Bakay Margit: A biedermeier kor elfelejtett festője Györgyi (Giergl) Alajos, Budapest, 1938.), mely kötet életműkatalógust is tartalmaz. Györgyi műveinek időrendi jegyzéke 161 alkotását sorolja fel, ezen kívül 3 kétséges művet és 2 saját kezű másolatot. Ezen felül a kötet tartalmazza a művész úgynevezett számadási könyvét is, mely az 1860 és 1863 között eladott alkotásait, azok tulajdonosait és a képek árait sorolja fel. Az életműkatalógus szerint legkorábbi ismert műve 1839-ből, a legkésőbbi pedig halálának évéből, 1863-ból való. A szűk negyed századnyi életmű tehát nem túlzottan bőséges, viszont annál kvalitásosabb és meglehetős alapossággal feldolgozott.
A Bakay által összeállított életműkatalógus 17. tétele az eredetileg Regény-olvasás, ma viszont már Nő a szabadban címen ismert mű adatai: "Szabadban ülő nő. "Giergl 853." 94,2 x 68,5 cm, olaj, vászon, Szépművészeti Múz. Tul. Az életműkatalógus a Bakay által felkutatott Györgyi-művek azon tulajdonosait is feltünteti: a közgyűjtemények mellett Giergl Kálmán, Mócsai József, Földessy Lajos és Ilona, Szabó Gusztáv, Klainfalder Mária, Forgách Hann Erzsébet, Tauffer Gábor, Lindner Ernőné, Velics Lajos, Haardt Róbert, Györgyi Géza, Árkay Bertalan, Györgyi Kálmán, Györgyi Dénes, Turóczi Sándor, br. Kaas Albert, br. Boemelburg Konrád, Czóbel Minka, br. Waldbott Kelemenné szül. gr. Forgách Erzsébet, Lónyay István, Giergl Margit, Stolp Ödön, Romeiser László, Sisovich Józsefné, Fehér Pál, Degré Miklós, gr. Andrássy Géza, Dőry Frigyes, Navratil Ákos, Buday Gyula, Csapó Dániel, Gorove Lászlóné, özv. Sztankovánszkyné, br. Freudenegg, Hajós Gézáné, gr. Haller Ferencné, hr. Odescalchi László, gr. Pappenheim Siegfriedné, br. Schell József, Rötth András, gr. Forgách Jánosné birtokoltak 1938 körül egy vagy több Györgyi-festményt. A szerző láthatóan jó viszonyban volt a Györgyi-család tagjaival, azoktól minden lehetséges információt megkapott a munkájához. Ezt írta ezzel kapcsolatban: "Györgyi Alajos festményeinek egy részét Györgyi Dénes építész-tanár gyűjtötte össze, aki nagyapja műveinek lelőhelyére vonatkozólag is értékes tanácsokkal szolgált. Neki köszönhetjük továbbá Györgyi metszetgyűjteményének megőrzését. Segítségünkre volt a család többi tagja is, valamint a Györgyi-képek tulajdonosai, akik nagy megértéssel tették lehetővé vidéki kastélyok és kúriák nehezen hozzáférhető rejtekeinek felkutatását." (Bakay 1938, 5-6.)
A B. Bakay Margit által összeállított életműkatalógusban azonban, sajnálatos módon nem szerepel Györgyi (Giergl) Alajosnak Nő a szabadban (avagy Regényolvasás) című alkotásáról festett semmiféle másolata. E műről sem saját kezű, sem pedig más által alkotott replika ebben a jegyzékben nem fellelhető. Pedig a szerző láthatóan jó viszonyban volt a Györgyi-család tagjaival, azoktól minden lehetséges információt megkapott a munkájához. A leszármazottak és rokonok tulajdonában lévő művek Bakay rendelkezésére álltak és ezek között csak kettő másolat volt elérhető: Tiziano Vecellio: Mária mennybemenetele, valamint Velencei iskola: Női tanulmány című alkotásairól készült replikák. Ezen kívül, az úgynevezett számadási könyvben sem került felsorolásra a Nő a szabadban semmiféle másolata.
Györgyi Giergl Alajos: Nő a szabadban, vászon, olaj, 96 x 69 cm, jelzés nélkül - Megjelenés: Kieselbach Galéria és Aukciósház 52. Tavaszi képaukció, Budapest, 2016. május 9. (kat. 39) - Marosvölgyi Gábor tanulmányával.
Kieselbach Tamás 52. képaukciójának katalógusában viszont egyértelműen Györgyi (Giergl) saját kezű alkotásaként szerepel a Nő a szabadban másodpéldánya. A képhez tanulmány is társul, mely a képhez illő módon fennkölt. Ugyan kissé furcsának tűnhet elsőre az az itt olvasható kijelentés, miszerint "A mester portréfestészetében az égő színek megszállottja volt, melyet szürke alapra felvitt lazúros, később sűrűbb festékanyag kombinálásával ért el", de mindezt vidáman feledteti később a következő gondolatmenet: "Miközben kortársai között divattá váltak a népszínművek hatására az idealizáltan egyszerű parasztmenyecskék, Györgyi (Giergl) rátalált ezekre az 'őzikeszerű tisztaságú nők'-re, akik megrekedtek két világ határán (pld. Deák Szidónia portréja)." S bár a szöveg érdemi elemzése sajnos kimerítené a rendelkezésre álló kereteket, a kép egy részletét idéző mondat azonban annyira átmelegítette a szívemet, hogy kénytelen vagyok mégis megosztani: "Kalapja csendéleteket idéző artisztikummal hever a gyökereken égszínkék szalagjával."
részlet az előző festményből
Hogy milyen típusú és fajtájú artisztikum avagy poétikum is rejlik a gyökereken heverő kalapban, azt mindenki döntse el maga, ami viszont bizonyos, hogy Györgyi (Giergl) Alajos művészetének legújabb feldolgozását a Budapesti Történeti Múzeum által 2006-2007 fordulóján rendezett kiállítás és az azt kísérő tudományos katalógus szerencsésen elvégezte: (Művészgenerációk. A György-Giergl család három évszázada, Budapest, BTM, 2006. október 4 – 2007. március 5.) Ebben, a 2007 óta mindenki számára hozzáférhető feldolgozásban, többek között Lindner Magdolna művészettörténész tisztázott számos, tévesen burjánzó adatot. (Lindner Magdolna: Györgyi (Giergl) Alajos festőművész (1821-1863), In: Művészgenerációk, 2007, 55-63.) Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a művész születési dátuma nem a Kieselbachnál tévesen szereplő 1822, hanem helyesen 1821. december 13. Lindner azt is kiderítette, hogy a Nő a szabadban modellje Györgyi (Giergl) első felesége és első két gyermekének anyja, Musch Erzsébet (1819-1854) volt. "1848-ban feleségül veszi Musch Erzsébetet (Elzát). Nő a szabadban című festménye fiatal feleségét ábrázolja életképszerű beállításban. A kép erdőben megpihenő, elegáns hölgyet ábrázol, akinek ruhája különös gonddal van megfestve, miként ez későbben készült hölgyeket ábrázoló műveinél mindig is jellemző lesz." (Lindner 2007, 56.)
A Nő a szabadban Szépművészeti Múzeum után a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe került eredeti példányának mérete, ha hinni lehet az intézmény hivatalos állagjegyzékében található adatnak, akkor 93,5 x 70 cm. A képre vonatkozó legfrissebb irodalom szerint azonban: 95 x 69 cm (lásd. Művészgenerációk, 2007, 176. Kat. 4.5.) A Kieselbach Galériában legutóbb kalapács alá került példány mérete pedig 96 x 69 cm. Mivel a Magyar Nemzeti Galériában lévő eredeti és a Kieselbach Galériában felbukkant, jelzetlen másolat mérete szinte teljesen megegyezik, így felmerül a kérdés, hogy a másolatot ki, mikor, milyen célból és hol készítette? Ezekre a szerintem jogosan feltehető kérdésekre vonatkozóan az aukció katalógusa azonban semmiféle válasszal nem szolgál.
A Nő a szabadban másolata, replikája, avagy utánfestvénye olyan, minden apró részletre kiterjedő, mondhatni fűszálhasogató precizitással követi eredetijét, ami felvet pár problémát. Bár koronként a másolási szokások is változtak, a másolatokkal szemben támasztott megrendelői igény mindig azonos volt: a replika a lehető legpontosabban hasonlítson az eredetihez. Tudomásom szerint azonban, egy minden apró részletre kiterjedő pontosságú másolat elkészítése, lényegesen több időt vesz igénybe, mint egy új eredeti megfestése. A replikák nem ritkán családi vállalkozásban készültek, mint azt a Markó-család ilyen jellegű, bár sajnos alig feldolgozott története is mutatja. Más esetekben a művész nem is volt képes erre a lélekölő és kreativitásgyilkos munkára, amint az Vaszary János és Révész István esetéből kiderül (lásd. Rum Attila: Vaszary János, Budapest, Bumbum Kiadó, 2005, 21.) Másolásra általában konkrét megrendelésre került sor, ami a legtöbbször pályakezdő vagy éppen rossz anyagi helyzetben lévő művészek számára nyújtott valamicske megélhetési forrást. Emellett replikák készültek tanulmányi célból is, hogy a művész más, korábbi mesterek technikáját, műfogásait elsajátítsa. A másolatokkal kapcsolatos egyik legfontosabb szabály volt mindig, hogy az újonnan elkészült művön, jól látható helyen szerepeljen az eredeti kép alkotója, a másoló neve és a másolás dátuma. A hivatalosan készített úgynevezett múzeumi másolatok esetében még egy olyan szabály is létezett, hogy azok nem lehettek méretre pontosan akkorák, mint az eredetiek, vagy minimum néhány centivel nagyobbnak, vagy még inkább kisebbnek kellett lenniük. Kieselbach aktuális aukciós katalógusából csupán annyit tudható, hogy a festmény, idézem "a művész leszármazottainak tulajdonából" került elő. A rejtelmes proveniencia egyébként szinte minden képről elmondható, mert a festmények elkészültük és eladásuk, vagy elajándékozásuk időpontja között rövidebb-hosszabb időt mindig a művésznél, vagy tágabb értelemben a művész családjánál töltenek. Ebben az esetben azonban mégis hasznos információnak bizonyulhat a talányos adat. Felmerül a kérdés, ha Bakay Margit, mint az kiterjedt és alapos kutatásaiból kiderül, a Györgyi-család különböző ágainak és tagjainak hathatós segítségével végezhette munkáját, akkor hogyan lehetséges, hogy nem találkozott az 1938-ban már két évtizede múzeumban lévő és híressé vált festmény másolatával? Mert ha látta volna, akkor biztosan megemlíti a művész életműkatalógusában, ha máshol nem is, de a lista legvégén szereplő replikák között. A másolat egyébként a Budapesti Történeti Múzeum 2007-es tárlatán és annak katalógusában sem szerepelt, pedig annak létrejöttében is oroszlánrész jutott a művész leszármazottainak.
Ezt a kérdést ismét Lindner Magdolna válaszolta meg, amikor 2015 decemberében kísérőszöveget írt a Nő a szabadban másolatához a Nagyházi Galéria sorrendben 211. aukciójának katalógusába. Többek között ezt írta ekkor a másolattal és eredetijével kapcsolatban: "Az 1850-es évek elejéről származnak polgári zsánerképei, melyek sorába illik ez a festmény is. A kép első feleségét, Musch Elzát ábrázolja. A modell beállítása a korabeli angol, hasonló zsánerű képek mintáját követi. E kép jelzett változata a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában van. [...] Az itt kiállított, jelen aukción szereplő festmény a kép megszületésétől kezdve, a mai napig a Giergl család leszármazottainak tulajdonában volt. A családi emlékezet e kép történetét úgy őrizte meg, mint a festő által készített saját kezű, – az annak idején már a Fővárosi Képtárba került képpel – körülbelül egy időben készült másolatot. Idős rokonok úgy tartották, hogy a megörökített szeretett személyről készült egyetlen festmény otthoni példányát hozta létre a művész e saját kezű másolattal. A képet közelmúltban restauráló szakember a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő képpel összevetve azzal megegyező, igen érzékeny színhasználatról, ecsetkezelésről bizonyosodott meg, mely szintén a festő saját kezűségét támasztja alá." (Lindner 2015, 100.)
Tudom, hogy merész feltételezés ezek után még kételkedni a Nő a szabadban másolatának Györgyi (Giergl) általi saját kezűségében, de bennem mégis ott mocorog egy kis fránya kételyke ezzel kapcsolatban. A másolat elkészültének pontos vagy megközelítően pontos idejére vonatkozóan, sajnos csak egy alapos anyagvizsgálat adhatna eligazítást. A másolat születésének helye sem kevésbé talányos, mivel az eredeti 1853 és 1918 között, előbb a Pesti Műegylet tulajdonában volt, végül egy műkereskedő és egy műgyűjtő közös ajándékaként került múzeumba. A köztes időben az eredeti példány sorsa ismeretlen. Azt gondolom egyértelmű, hogy a másolás kizárólag az eredeti közvetlen közelében történhetett, ilyen jellegű pontosság elképzelhetetlen fotó alapján történő munka esetén. Ráadásul jó minőségű színes fotográfia nem is állhatott a másoló rendelkezésére. Azt gondolom, hogyha Györgyi (Giergl) Alajos saját kezűleg másolta volna a képet, akkor a másolatra is feltehetően ráírta volna a nevét és talán a másolás dátumát is. Azt is gondolom, ha valóban Györgyi (Giergl) Alajos másolta korábbi művét, akkor nem szabadna azt éreznem, hogy a másolat, bár a legapróbb részletekig menő alapossággal utánozza példaképét, mégsem rendelkezik az eredeti remekmű utánozhatatlan kisugárzásával. De ez természetesen csak egy olyan erősen szubjektív szempont, melyet nyugodtan figyelmen kívül is hagyhatunk. Ha valaki más, kívülálló másolta volna a művet hivatalosan, akkor azon kívül, hogy a másolat mérete az eredetitől néhány centivel eltérő kellene hogy legyen, feltehetően szintén jelezte volna a másolás tényét és a másoló személyét. Általában abban az esetben nem kerül rá egy képre semmiféle felirat, ha annyira személyes, baráti vagy családi jellegű a kép újrafestésének indoka, hogy az teljesen feleslegessé tesz bármilyen, idegenek, családon kívüliek általi azonosítást.
A képről való gondolkodás során felmerült bennem, hogy esetleg volt-e olyan családtag, aki még szóba jöhet a másodpéldány esetleges elkészítőjeként? Györgyi (Giergl) második házasságából származó két gyermeke közül az egyik, Györgyi Kálmán festőként is ismert. Róla Ács Piroska írt tanulmányt a már említett 2007-es BTM-ban rendezett tárlat katalógusában (Ács Piroska: Györgyi Kálmán (1860–1930) élete és munkássága, In: Művészgenerációk, 2007, 97-103.) Bár Györgyi Kálmán 1882-ben rajztanári oklevelet szerzett az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezdében, de további működése az iparművészetek körében bontakozott ki. A hazai rajzoktatás egyik úttörőjeként, nem pedig festőművészként vált híressé. A katalógusban közölt Önarcképe jól felkészült naturalistának mutatja, aki technikailag feltehetően képes lett volna édesapja korábbi festményének, valamilyen szintű lemásolására. Györgyi (Giergl) első házasságából azonban származott egy másik fiú is, Györgyi Géza (1851–1934), akiről egészen érdekes dolgok olvashatóak Bugár Mészáros Károly tollából (Művészgenerációk, 2007, 121.) A belsőépítészként világhírűvé vált mesterrel kapcsolatban Bugár a következőket írta: "Családi hagyomány szerint Györgyi Géza erősen rövidlátó volt, ami esetünkben különleges műszaki rajzkészséget hordoz magában. Jelesül szeme, mint egy erős mikroszkóp működött, és ezzel magyarázható általában kisméretű és temperával kifestett tervrajzainak rendkívülien aprólékos részletgazdagsága. A rajzok sokszoros műszeres nagyítás után is részletgazdagok maradnak, amik a hihetetlenség határát súrolják milliméteres és tizedmilliméteres pontosságú kidolgozottságukkal. Az egyetemista rajzok (1873-1875) arányrendszerükkel, eleganciájukkal, színgazdagságukkal is a világ legelső vonalába sorolják műveit a historizáló építészet történetében." (Bugár 2007, 120.)
részlet a Magyar Nemzeti Galéria példányából részlet a másolatból
Hát Györgyi Gézának ez a különleges képessége tűnt fel számomra, amikor a Nő a szabadban másolatáról elkezdtem gondolkodni. A kép modellje az ő, gyermekkorában elhunyt édesanyja volt. Ha valakinek, akkor neki volt igazi indíttatása és érzelmi oka másolatot készíteni az apja által anyjáról készített egyetlen fennmaradt hiteles képmásról. Valamint ő volt a családban a legrátermettebb, aki ezt a feladatot a megfelelő precizitással meg is tudta valósítani. Így vetődött fel bennem a gondolat, hogy a Nő a szabadban, eredeti címén a Regényolvasás másolatát talán mégsem Györgyi (Giergl) Alajos, hanem esetleg legidősebb fia, Györgyi Géza festhette, úgy az 1870-es évek közepe táján. És erre pont annyi konkrét, írásos, adatokkal alátámasztható bizonyíték van, mint arra, hogy a mű Györgyi (Giergl) Alajos saját kezű alkotása, azaz semmi.
