Mark Rothko: Black, Red on Black on Red, 1964, Paris, Centre Georges-Pompidou
Mint az már az előző blogbejegyzésben olvasható volt, eredetiség/hamisság és adatközlés hiány tekintetében, elsősorban Bernáth Aurél, Czigány Dezső, valamint Vaszary János művei állnak aukciós érdeklődésem fókuszában. Mindhárom művész a huszadik századi modern magyar festészet legjava alkotói közé tartozott. Életművük a páneurópai színtéren is számottevő érdeklődésre jogosult, amennyiben jól sáfárkodik vele művészettörténetünk és kultúrpolitikánk. Kieselbach Tamás legutóbbi aukciója és az azt kísérő katalógus egynémely hiányosságára már felhívtam a figyelmet, de még korántsem merítettem ki a témát. Mielőtt Vaszary János képeire rátérnék, nem tudom megállni, hogy ne idézzek még egy részletet a "művészettörténész-automata" egyik szövegéből, mely Thorma János itt aukcionált képéhez kapcsolódik: "A 20-as évek art deco divatja szerint rövidre vágott hajú, fiatal lány áll csinos, nyári ruhácskában a néző előtt. Zöld szemeivel kitekint a képből, miközben gondosan ölelő karokkal tartja a nehéz vázát, tele nyíló szirmú őszi rózsával." – Eddig a szöveg egy kicsit romantikus hajlamú, muzeológus-tanonc első munkanapi műtárgykarton leírásának tűnik, de van tovább is. – "A remek kolorista érzékről tanúskodó festmény a színeket ünnepli: a tér szinte kisimul, az előteret betölti az oldalt forduló női alak és a kezében tartott csokor, miközben a háttér Mark Rothko-festményt idéző módon visszafogott." – Ugye érthető? Tehát Thorma János negédes kis zsánerképének hátterét az amerikai absztrakt expresszionizmus egyik legjelentősebb alkotójának stílusában, azzal összehasonlítható módon festette meg. Mark Rothko festészete, ó, mit is mondhatnánk róla frappánsat? Hát olyan "visszafogott". Ám a szöveg sajnos még folytatódik. – "Meleg szürke felület, alatta sötétbarna bordürcsík és egy terrakotta színű mező. Egyszerűnek tűnő, de jó érzékkel összeválogatott tónusok – hagyják felragyogni a lila harmóniákat!" – Eredeti felkiáltójellel az idézet végén! – Analógiának pedig gyufaskatulya méretben ott díszeleg a katalógusban Mark Rothko Purple, White, and Red című 1953-as műve az Art Institute of Chicago gyűjteményéből.
Mark Rothko: Purple, White, and Red, 1953, Art Institute of Chicago
Vicces lenne mindez, ha nem volna egyben annyira elszomorító is. Aki képes ilyeneket leírni, az körülbelül olyan szinten van otthon a művészettörténet tudományában, mint az egyszeri Family Frostos, akit másnaposan agysebészeti beavatkozásra kényszerített a szükség. Mark Rothko az a művész, akinek a festményei sehogyan sem érvényesülnek a művészeti albumok lapjain, vagy a képernyő pixeleiből összeróva. Amíg a párizsi Pompidou Központ művészeti gyűjteményében nem találkoztam személyesen alkotásaival, addig számomra is talány volt jelentősége. Amikor viszont óvatlanul egyszer csak ott találtam magam a gigantikus méretű vásznai előtt, alig voltam onnan elmozdítható, oly mértékben nyűgözött le a látvány, ami pedig leírva nem volt több, mint finoman egymásba mosódó, nagy színes felületek ámulatba ejtő szépsége. Rothko festett felületei olyan művészi erőről, ízlésről és még valami elmondhatatlanról, szavakban kifejezhetetlenről tettek bizonyságot, mely csak és kizárólag a művel való személyes találkozás során érzékelhető, élhető meg. Mint olvasom, "az alkotás folyamata rítus volt számára, s titokban tartotta, hogyan készülnek képei. Kiállításain ő döntött arról, hogy képei hol, milyen megvilágításban legyenek, hogy így is növelje érzelmi hatásukat. Ahogy ő maga is mondta, számára az érzelmek kifejezése és átadása volt a legfontosabb. Rothko képeinek szemléléséhez komoly szellemi erőfeszítésre van szükség. Egyes emberekből földi kötöttségek alóli felszabadító, transzcendens élményt váltanak ki." Valóban így van, megtapasztaltam. Íme pár fotó a képnél műélvező emberekről, csak a miheztartás és a helyes arányok érzékeltetése végett:
Nos, én ezt a megélt csodát sajnos nem vagyok képes semmiféle módon összevetni, kapcsolatba hozni, analógiaként említeni, párhuzamba vonni Thorma János aligremek, bár tagadhatatlanul kedves kis képecskéjének a hátterével. Lehet, hogy ez az én hibám, mely egyben jelzi is a művészetek befogadásának terén meglévő korlátaimat. A szöveg végén ismét felbukkan a kép lányalakjának leírása: "A festmény modellje a csinos, fiatal, rövid világos hajú leány gyakori szereplője Thorma képeinek a '20-as években." – Mintha mindez nem lett volna bőven elég, sőt még sok is, egyszer. Íme a kép:
Thorma János: Fiatal lány (A lila ruha), 1929 – megjelenés: Kieselbach 58. aukció, 2018 tavasz, (kat. 8.)
Kieselbach 58. aukcióján Vaszary János nyolc alkotásával szerepelt. Ebből csak hárommal foglalkozom most és itt. Vaszary az első nagy világégést, majd az azt követő forradalmakat követően, 1925-ben jutott ki ismét Párizsba. Ettől kezdve újfent rendszeresen járt külföldön, nyaranta főként az olasz Riviera nyújtott művészete számára kiapadhatatlan ihlető forrást. Remekművek sorozatait alkotta meg itt szinte minden évben, az 1925-től haláláig terjedő, szűk másfél évtizedben. Alkotásainak feliratai és datálásai segítik a kutatót, hogy feltérképezze, merre és mikor járt a mester? Régóta gyűjtögetem ezeket az eredeti feliratokat, mivel komoly segítséget jelentenek a hamisítványok leleplezésében is. Vaszary főként akvarelljeit látta el a helyszínt jelölő felirattal és pontos dátummal. Kieselbach árverésén Vaszary három strandjelenetén is jól olvasható az "Alassio" felirat. Eddigi kutatásaim alapján, Vaszary kizárólag 1933-ban látogatott el Alassioba. A mesternek ebből az évből ez volt az egyetlen, dokumentumokkal is igazolható itáliai úticélja. A fennmaradt műveken található dátumok szerint Vaszary 1933. július 20. körül érkezhetett meg és egészen augusztus végéig itt tartózkodott. Kieselbach árverésén a három alassiói akvarell közül egyiknek sem sikerült leolvasni a datálását. A láthatóan egyívású, de a katalógusban elszórva található grafikák közül egy 1931-re, kettő pedig 1922-re lett "belőve". Az előbbi a kisebb tévedés, de aki Vaszary bármely itáliai strandképét hajlamos 1922-re datálni, az bizonyosan alig tud valamit a magyar festészet e legkiválóbb mesterei közül is kimagasló művész életéről és munkásságáról. 1922-ben azonban nem csupán Vaszarynak, de általában senkinek sem volt még lehetősége utazgatni, Európa épp csak kezdett feleszmélni a világháborúból, a turizmus pedig még csupán óvatosan nyalogatta a sebeit, rendezte sorait és infrastruktúráját. A mester 1922-ben épp hogy elkezdett tanítani a Képzőművészeti Főiskolán, palettája még sötét alapon súlyos színekben tündökölt, egyelőre nyomait sem mutatva az 1925 utáni felszabadult, világos szín- és fényvilágnak.Vaszary strandképet 1922-re datálni, egyszerűen tudatlanság.
Vaszary János: Olasz tengerpart (Alassio), 1931, papír, színes ceruza, 21 x 29 cm, jelzés fent balra: Alassio 931 VII./23 Vaszary J. [helyesen: 1933] – megjelenés: Kieselbach 58. aukció, 2018 tavasz, (kat. 5.) becsérték: 1 000 000.- – 2 000 000.-
Vaszary János: Olasz tengerparton I. (A nézők), 1922, papír, színes ceruza, 22 x 30 cm, jelzés jobbra lent: Vaszary Alassio 922 VIII. 26 [helyesen: jelzés lent balra: Alassio. 933 VIII/18. Vaszary J.] – megjelenés: Kieselbach 58. aukció, 2018 tavasz, (kat. 85.) becsérték: 900 000.- – 1 400 000.- [nem értem, miért van kevesebbre becsülve mint az 5. tétel].
Vaszary János: Olasz tengerparton II. (Akiket néznek), 1922, [helyesen: 1933], papír, vegyes technika [? az meg mi a fittyfene? egyébként a 23. aukción ugyanitt korábban még papír, színes ceruza], 19 x 27 cm [a 23. aukción ugyanitt korábban még 19,5 x 27,5 cm], jelzés lent jobbra: Vaszary J. Alassio [helyesen: jelzés lent jobbra: Vaszary J. Alassio 9.. VIII./.. - lehet be kellett volna nézni a paszpartu alá, talán ott felelhető a teljes dátum] – megjelenés: Kieselbach 58. aukció, 2018 tavasz, (kat. 86.) becsérték: 900 000.- – 1 400 000.- [a 23. aukción ugyanitt korábban még 180 000.- kikiáltási áron]
És mellesleg annyira édes ez az óvatosan macsó képcímadás (mely nem mellesleg oly távol állt Vaszary gondolkodásától, mint politikustól a humorérzék és könyörületesség kombinációja), amely szerint a rendes férfiak dolga, hogy nézzék a nőket, a rendes nők dolga meg az, hogy ezt kacéran nyugtázzák, kinek-kinek vérmérséklete, gesztusa és gusztusa szerint. És most jöjjön a desszert:
Berkes Antal: Kávéház a századfordulós Budapesten (Nyári zápor), 1912, vászon, olaj, 75 x 100 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Berkes A. 1912. – megjelenés: Kieselbach 58. aukció, 2018 tavasz, (kat. 20.)
Bárány- és kölyökmacska-felhők az égen; rengeteg ember az utcán, akik közül kettő felett ernyő; az alakok hosszú árnyéka az úttesten és a járdákon szana és szét, hát itt bizony nemhogy nem söpröget a nyári zápor, mellyel a zárójelbe rejtett alcím kecsegteti a kandi nézőt, de egy azaz egyetlen vízcsepp sem hullik felülről, de még oldalról sem a képen. Ezek az ernyők bizony nem es- hanem napernyők, melyek inkább a tűző napsütés, mintsem egyéb égi áldástól óvják a kényelmesen sétálgatókat. A "kávéház" stimmel, az oda van írva a képre is. A "századforduló" már annyira nem, mivel a festmény datálása szerint 1912-ben már pont egytucat évvel járunk arrébb, tehát bőven bokáig a sűrűsödő huszadik században.
folyt. köv. Egy Iványi-Grünwald-kép anatómiája és még egy Rothko, mert imádom:
Mark Rothko: Black, Red and Black, 1968
