A Kieselbach Tamás által vezetett aukciósház, a képzőművészettel üzletelő hazai intézmények közül az egyik legjelentősebb. Sajnos a mindent érintő gazdasági hanyatlás ide is begyűrűzni látszik, amennyiben a korábbi gyakorlattól eltérően, Kieselbach már nem független művészettörténészekkel kutattatja meg arra érdemes tárgyait, hanem javarészt kezdő gyakornokokra bízza, a nemritkán problémás és felelősségteljes szakmai munkát. Ez a gyakorlat azután olyan anomáliákban mutatkozik meg, melyek nem csekély mértékben roncsolják, erodálják a veretes aukciósház egykori csillogását. De...
De, hogy mégse a rendszerhibákkal kezdjem, tisztességesnek tartom megemlíteni, hogy a sorrendben 64. aukció anyaga lenyűgöző remekekben és ritka különlegességekben gazdag. A kivételes kvalitású művek között mindenképpen szót érdemel, sorrendben Koszta József: Rózsák vázában (kat. 10); Galimberti Sándor: Nagybányai udvar (54); Kmetty János: Híd (63); Glatz Oszkár: Hegyi tanya (79); Mészöly Géza: Folyópart gyerekekkel (84); Szőnyi István: Zebegényi Duna parton (105); Derkovits Gyula: Forrásnál (113); Vaszary János: Golgota (153); Uitz Béla: Olvasó nő (158) és Perlrott Csaba Vilmos: Csendélet (190) című alkotása. A száraz felsorolás valódi remekműveket takar. Ezen kívül több olyan különleges, alig ismert művésztől származó érdekesség is színesíti az anyagot, amelyek igazi örömmel szolgálhatnak a magyar művészetet ismerő és szerető közönségnek. Ilyen például Strémi József: Francia tengerpart (20); a Bodó Galéria által felfedezett és éppen mostanában kiállításon bemutatott Fenyő György: Csendélet japán fametszettel (29); Haraszthy Brunecker Károly: Hajnali randevú (33); Loránth Erzsébet: Expresszív táj (52); Belányi Viktor: Hommage á Klimt (104) és A nő aranykora (226); Mattyasovszky-Zsolnay László: Páris ítélete (112); valamint Várkonyi Ferenczy László: Kislány babával és kutyával (227) című műve. E festmények akár az aukciós kiállításon, akár még a katalógus lapozgatása során is különleges élménnyel gazdagíthatják az érdeklődőt.
Az Ismeretlen
Nos, a fentebb felsorolt, valódi látásgyönyörrel és csiklandós izgalmakkal kecsegtető képek után, sajnos pár anomáliára is fel kell hívnom a figyelmet. Az első az aukció 9. tételeként, a katalógusban Ismeretlen magyar festő műveként megjelenő, nagyfokú festői merészséget mutató és kiváló színérzéket sugárzó Olvasó lány pöttyös ruhában című olajkép. A katalógusban a kép hátoldalán található kiállítási cédulák is közölve lettek, ezért szinte érthetetlen, hogy miért nem került sor ezek segítségével a remek kis kép festőjének beazonosítására is. Ez ugyanis, mint kiderült, 2-3 percnyi elfoglaltsággal könnyedén megtehető. Mindkét cédula nyomtatott számokat tartalmaz. A nagyobbikon az 1920-as dátum mellett a 164-es, a kisebbiken pedig a 47-es szám jelenik meg. 1920-ban csupán két nagyobb, szóba jöhető kiállítási hely volt Budapesten. Az egyik a Nemzeti Szalon, melynek az Erzsébet téren volt gyönyörű szecessziós épületét 1960-ban lebontották, a másik pedig a Hősök terén lévő Műcsarnok, mely ekkor az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat rendelkezésére állt. A kiállítási cédulákban jártas szakemberek számára nyilvánvaló, hogy itt az OMKT 1920-as Tavaszi kiállításáról van szó, melynek tárgymutatója szinte valamennyi nagyobb közkönyvtárban fellelhető. Ezt fellapozva a 164. tételszám egyértelműen mutatja, hogy a cédulán megjelenő szám és a katalógus tételszáma nem lehet azonos, mivel itt Zilzer Hajnalka: Udvary Géza festőművész című, gipszből készült szobra került felsorolásra, ami a legkevésbé sem egyeztethető össze az aktuális tétellel. Ott árválkodik viszont a 47-es szám is, ami viszont a katalógus szerint Szüle Péter: Marika olvas című olajképét vette lajstromba. Ezt hívják nagyon magas labdának, mert pár olyan röpke perc alatt volt megfejthető az "ismeretlen magyar művész", amelynek javát egy létra elővétele és annak rendeltetésszerű használata, valamint segítségével a nevezett katalógus magasabb polcról való levétele s azt követő kinyitása töltötte ki. Tehát a képet Szüle Péter festette, s annak eredeti címe: Marika olvas.
Mielőtt tovább lépnék a címben említett "Máshol festett"-re, sajnos fel kell hívnom a figyelmet arra a sajnálatos gyakorlatra, hogy a 64. aukció katalógusában, egyes művek kísérőjeként, innen-onnan szinte találomra kiragadott idézetek tűnnek fel. Már önmagában ez is elég ciki, de az már a szakmai tiszteletlenség határát nem súrolja, de bőven túllépi, hogy a 16. tételként megjelenő – egyébként kiváló kvalitású – Mednyánszky-tájkép kísérő szövegének az eredeti szerzője, a 2017. augusztus 12-én elhunyt kiváló művészettörténész, Tímár Árpád nevét sajnos nem sikerült feltüntetni, az általa írt és nyomtatásban is megjelent szövegrésznél. A ráadásul még pontatlanul is citált szövegrész alatt ez olvasható: "/Mednyánszky Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában, 2003. október 14.-2004. február 8., Kossuth Kiadó, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2003, 58. o./, ami szakmailag korrekt módon, mondjuk így kellene szerepelnie: Tímár Árpád: Mednyánszky László a magyar sajtóban 1876-1919, In: Mednyánszky. Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában, kiáll. kat. Budapest, Kossuth Kiadó - Magyar Nemzeti Galéria, 2003, 56-70 [58]. A bibliográfia tétel leírása, a hazai művészettörténeti szakirodalomban egyelőre nem egységes, de bizonyos alapszabályok azért valamennyi lehetséges változatban igazodnak egymáshoz. Ilyen alapvetés, hogy a közölt idézet után, mindig feltüntetik annak szerzőjét. Ehhez képest az, hogy a 62. tételként szereplő Csók István-mű kísérője a képpel szembeni szöveges oldal felét betöltő, össze-vissza tördelt, három hosszú bekezdésnyi szöveg Révész Emese 2013-ban megjelent egyik tanulmányából származik, már szinte csak elfogadhatatlan. Ilyen mennyiségű szöveget, csak és kizárólag a szerző belegyezésével korrekt leközölni. Bármilyen, szerzői jog hatálya alatt álló szöveget önhatalmúlag megcsonkítani, a szövegrészeket más, a szerző eredeti szándékával ellentétes módon összeollózni több mint illetlenség, a szerzői jogot csorbító cselekedet.
A Máshol festett
A képet kísérő, ismeretlen szerző (művészettörténész-automata?) által kreált szöveg azt sugallja, minden mondatával arra irányítja olvasóját, hogy Bernáth e művét Pöstyénben festette. Ez azonban nem így van, mert bár Pöstyén valóban prominens színtere volt az 1927 és 1938 közötti bő évtizedben Bernáth működésének, de a Kieselbachnál most szereplő képet a budapesti Svábhegyen festette a művész 1947-ben. Az alkotás Svábhegyi park címen, az 1947. év 38. tételeként szerepel Bernáth életmű-katalógusában. A Svábhegyi park első tulajdonosa dr. Baál Károly volt, aki a korszakban szokásos, úgynevezett ellenszámlaként jutott hozzá, azaz munkáját vagy szolgáltatását nem pénzzel, hanem képpel fizették ki. A remek pasztell Séta a parkban címen szerepelt a Nagyházi Galéria 16. aukcióján 1997. októberében (kat. 295.) és reprodukciója jelent meg a Gyűjtők és Gyűjtemények című folyóirat 1997/3. számának 65. oldalán.
A Bátor
A "Vitorlás az Adrián" címen aukcionált kép, Francis M. Bator (1925-2018) magyar-amerikai közgazdász gyűjteményéből került először 2018., november 13.-án (kat. 29), majd 2019. november 12.-én (kat. 18.), majd 2020. május 18.-án ismételten (kat. 114.) a Sotheby's kalapácsa alá. Ezt természetesen az aktuális árverési katalógus nem tünteti fel, ellenben közöl egy "irodalom"-jegyzéket a Vaszary János életművét feldolgozó szakirodalomból, hasra ütés jellegű válogatásban. A "Vitorlás az Adrián" a felsorolt tételek közül egyikben sem szerepel, azokban sem említve, sem pedig reprodukálva nincs. A képet az aktuális katalógusban kísérő szövegnek a szerzője nincs feltüntetve. A helyesírási hibáktól hemzsegő szöveg, sajnos nem kárpótol ennél minőségibb tartalommal sem, pedig a kép kikiáltási ára és a Kieselbach Galéria által meghatározott becsértéke (kikiáltási ár: 32 millió forint – becsérték: 35-65 millió forint) igazán indokolta volna, hogy a katalógus egyetlen névvel is szereplő szerzője, Molnos Péter írjon hozzá avatott szöveget. Kicsit furcsa, hogy a másik nagy értékű Vaszary-műhöz (Golgota, kat 153. kikiáltási ár: 36 millió – becsérték: 45-85 millió forint) születhetett névvel is jegyzett tanulmánya, a "Vitorlás az Adrián" címet kapott képhez viszont nem. Roppant kíváncsi vagyok, hogy az említett szerző mivel tudta volna hiteles módon bemutatni és megtámogatni, Francis M. Bator egykori gyűjteményének ezt az érdekes darabját.
