HTML

Blogomat azért hoztam létre, hogy tájékoztassak minden érdeklődőt a budapesti festményaukciók kínálatában felbukkanó, számomra különösen érdekes műtárgyakról. Teszem ezt azért, mert úgy gondolom, hogy mind a gyűjtőknek, mind pedig a művészettörténészeknek, valamint minden érdeklődőnek szolgálhatok alkalmanként érdekes vagy megfontolandó információval.

művészettörténeti, műkereskedelmi jellegű információk közlése az érdeklődők számára

Bejegyzések

Friss topikok

  • kovacs bela: Kedves Attila, reg nem volt uj bejegyzes, talan annak köszönhetöen, hogy az utobbi idöben aktiv m... (2022.12.14. 19:06) K-52 (aukciók, emberek, tehenek)
  • Sultánnagy: Kedves Rum Attila! Olvastam az ön ellen felhozott idézőjelben kifogásokat miszerint nincsen művész... (2019.12.27. 19:12) Diploma nélkül
  • annol: Üdvözlöm! Talán Tóth Gyula (Szatmárnémeti, 1891 - Szatmárnémeti, 1970) festette? A holnapi Báv au... (2019.05.13. 10:06) Amikor Albert Gleizes elcsúszott egy szappanon
  • RumNapló: @futyi: ez bizony érdekes, köszönöm a hozzászólást (2018.09.25. 00:13) A Fehér szoba vérmentes titkai
  • Rajna Balint: a 101-es tétel pedig Bognár Árpád Képcsarnokos meghívója 1965-ből a Dürer-terembe. Így jobban érth... (2018.05.12. 11:33) Elfogtam egy hirdetést

Címkék

Van egy álmom....

2014.12.28. 22:24 RumNapló

Van egy régi-régi álmom, létrehozni a Magyar Nemzeti Hamisítvány Múzeumot. Az anyaggyűjtést a közgyűjteményeinkben kezdeném, mert bizony nem csupán a piac telített velük, de a múzeumok raktárai is szép számú hamisítványt őriznek. Általában ezek a művek ajándékozás útján, más, eredeti alkotások között megbújva jutnak át a folyamatosan változó lyukméretű szűrőn. Sok esetben az ajándékozással bekerült művek csak évekkel később kerültek/kerülnek leltározásra, és sok esetben nem is az adott művésszel foglalkozó szakember vette/veszi lajstromba a kakukktojást. Így azután a múzeumoknak semmi szégyellnivalójuk nincs azért, mert ezek a művek sötétben bujkáló ellenforradalmárokként próbálnak bomlasztani, mégis erősen titkolják létüket és porosabbnál piszkosabb raktárak mélyére száműzik őket. Ez teljesen felesleges, sőt, inkább külön gyűjteményt kellene ezekből létrehozni, megtámogatni a legjobb szakértőkből álló kutatócsoporttal és remek kiállításokat rendezni az anyagból. Olyan tárlatokat, melyekért hosszú tömött sorokban kígyóznának az emberek, hogy lássák és okuljanak belőle. Képzeljék el, milyen kiállítást lehetne rendezni például Vaszary János híres, mindenki által ismert, parkban ülő beszélgető nőket ábrázoló művének saját kezű változataiból és idegenkezű hamisítványaiból. Mindez kiegészülhetne azzal is, hogy a hiteles származással bíró művek festék- és hordozóanyagaiból vett minták segítségével egy olyan etalont lehetne csatolni eddigi tudásunkhoz, mely a ma alkalmazott anyagvizsgálati módszereket végre tudományos alapra helyezné. Ugyanezt kellene tenni a szignókkal is, mert a mai szignótárak ellenőrizetlen, sok esetben hamis képek szignóit mutatják fel példaként. A szignótár is csak akkor hiteles, ha minden közölt szignó mellett ott van a pontosan dokumentált mű, melyről a művész aláírása származik. Az anyagvizsgálatok is csak akkor lennének valóban hitelesek, ha a vizsgált művet alkotó művésznek minden korszakából rendelkezésre állnának festék és egyéb minták. Arról nem is beszélve, hogy számtalan festményen és grafikán fellelhető  a művész ujjlenyomata is, mivel általában ő volt az, aki a még nedves festékkel, még nem szikkadt művel elsősorban is érintkezett. 

Amíg a valódi Magyar Nemzeti Hamisítvány Múzeum létre vergődik, addig marad a virtuális változata. Legyen a neve Virtuális Magyar Nemzeti Hamisítvány Múzeum. Az elmúlt egy évben általam publikált anyagok közül néhány kép már sikeresen kiharcolta, kivívta magának a jogot, hogy hitelesen képviselhesse hamisítványként önmagát ebben a virtuális múzeumban. Lehet, hogy ezeket el is kezdem virtuális leltári számokkal is jegyezni. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ha valaki felvesz a virtuális hamisítványok közé egy művet, akkor arról ne derülhetne ki egy későbbi időpontban, hogy igazságtalanul lett megvádolva talmisággal. Ezen a területen szinte mindig kell adni legalább egy százaléknyi esélyt az "elítéltnek", ezért van az is, hogy (egészen kirívó esetek kivételével) nem támogatom a halálbüntetést. A hamis műveket ezért nem szabad megsemmisíteni, mint ahogy ezt tette egy-két budapesti galéria, bizonyítandó a végtelen tisztességre való rendíthetetlen hajlamát. Nem ez a követendő példa! Ezeket a műveket gondosan meg kell őrizni, leltárba kell venni, majd digitalizálni őket és a nyilvánosságra hozatalukkal biztosítani azt, hogy soha többé ne kerülhessenek vissza a képkereskedelem folyamába. 

Jöjjön egy szép példa, mely a Virtuális Magyar Nemzeti Hamisítvány Múzeum első, még csak ideiglenesen leltározott darabja is egyben:

uitz_kotet_hamis.JPG

Uitz Béla: Kocsihúzók, papír, színes tus, ecset, 418 x 612 mm, jelzés és datálás lent jobbra: Uitz B 918, Magyar Nemzeti Galéria, Ltsz.: 57.117 (vétel Bán Endrétől) - Adatai közölve: Bajkay Éva: Uitz Béla, Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1987, 137 (életmű katalógus szám: 1918/194.);  Reprodukciója közölve: Uitz [album] Budapest, Corvina, 1967, 17. kép.

uitz_kotet_cimlap.JPG

Mint fentebb látható, a mű reprodukciója egy golyóstollal írott kiegészítéssel ékes: "Hamisítvány Uitz Béla". Az 1967-es albumnak azon példányát, melyben ez a bejegyzés található, G. Gy. barátomtól, a kiváló ítélőképességű műgyűjtőtől kaptam kölcsön. A tulajdonában lévő kötetet Uitz Béla dedikálta barátjának: " Emlékül Jász Dezsőnek szeretettel Uitz Béla Budapest 1971 deczember 14-én". 

uitz_kotet_ajanlas.JPG

Uitz Béla 1970-ben települt vissza végérvényesen Magyarországra. Nemsokkal a dedikálás után, 1972. január 26-án elhunyt. A kötet ajánlása hitelesnek tűnik, a 85. évébe lépett művész már kissé remegő kézzel vetette papírra sorait. Természetesen meg kell vizsgálni, hogy az általa hamisnak nyilvánított mű valóban más kéztől származik-e, mivel nem ritkaság az sem, hogy a művész, elégedetlenségét kifejezendő, nem fogadta/fogadja el egy régebbi művét. Uitzot is megcsalhatta emlékezete, de véleménye mégis elsőrendű forrásnak tekintendő ebben az esetben. Végignézve Bajkay Éva 1984-es monográfiájának életmű katalógusát, abban nem találtam több említését Bán Endrének, akitől a művet 1957-ben a Magyar Nemzeti Galéria megvásárolta. Ez azt is jelenti, hogy Bán tulajdonában nem volt több, más Uitztól származó mű, mellyel a Kocsihúzók hitelességét növelni lehetne. Így a Kocsihúzók nyitja meg a leltározott művek sorát, a fentebb említett virtuális múzeumban:

uitz_kotet_hamis.JPG

Ismeretlen alkotó: Kocsihúzók,  papír, színes tus, ecset, 418 x 612 mm, jelzés és datálás lent jobbra: Uitz B 918, Magyar Nemzeti Galéria, Ltsz.: 57.117 (vétel Bán Endrétől); Virtuális Magyar Nemzeti Hamisítvány Múzeum, Ltsz.: 2014/1.

Szólj hozzá!

Az éremnek még mindig csak az Egyik oldala - Virág 2014 telén II. rész

2014.12.25. 00:08 RumNapló

A szövegről mint olyanról jut eszembe: Vasarinál vagy Condivinél szerepel az a michelangelói gondolat, hogy a kőben már eleve ott van a tökéletes szobor, csupán a felesleget kell lehántani körüle. Az általános iskolás magyar órákon írott fogalmazásokra háromféle jegyet kaptunk. Külön értékelték magát a fogalmazást, külön a helyesírást és a külalakot. Én a helyesírásra többnyire közepest, a külalakra négyest, a fogalmazásra viszont szinte mindig csillagos ötöst kaptam. Aztán ez valahogy elfelejtődött, igazán észre sem vették ezt, se tanárok, se szülők. Pár éve jöttem rá ismét, hogy milyen hihetetlen élmény, micsoda pazar élvezet írni. A művészek ihletnek, a sportolók flownak nevezik azt a kegyelminek is nevezhető állapotot, amikor a mű szinte magától születik, a sportoló pedig optimális állapotban teljesít a számára adatott legmagasabb szinten. Az írással is megtapasztalható valami ilyesmi. Olyan ez, mintha a szöveg magától íródna, szinte önmagát írná, a tollat/ceruzát/klaviatúrát tartó kéznek pedig csak az a feladata, hogy eszköz legyen az eszköz kezében. Szinte csak a ritmusra kell figyelni és akkor, néha úgy bukkanak elő a mondatok, hogy javítani sem kell rajtuk utólag. Vannak olyan különleges állapotok, amikor ez a dolog a legteljesebb magától értetődöttséggel történik meg és olyankor általában jó szövegek születnek.

Mivel mostanában több olyan kritikát is kaptam, hogy néha a személyeskedés hibájába esem, ezért átgondoltam mit is tehetnék ez ellen. Ha egy szöveget elemzek, akkor ugye, annak van egy szerzője. Ha kritikával élek, ha megnevezem a szöveg íróját, akkor személyeskedek. Egy lehetőségem maradt, mégpedig az, hogy ezen túl csak a szövegről beszélek, a szöveggel társalgok majd, mintha a szöveg egy önálló entitás lenne, anélkül, hogy bárki is létrehozta volna. Van a szöveg és kész. Én pedig elmondom róla, azt, amit őróla gondolok és kész. Nehéz lesz szegénykének védekeznie, az biztos. Ha egy képet bírálok, akkor annak is van festője (jó esetben csak egy), van tulajdonosa, van esetleges vevője, vagy vevő jelöltje, akkor ugye van eladója is, meg talán műkereskedője és alkalomadtán van olyan művészettörténész is, aki a hozzá írott szövege által érdekelt a képpel kapcsolatban. A képpel tehát nem lehet megtenni ugyanúgy ugyanazt, amit egy szöveggel esetleg. Marad a személyeskedés.

Akkor, lássuk szép sorban a Virágéknál figyelmemet aktuálisan felkeltő képeket és szövegeket:

marffy_odon-tavaszi_taj_1930_as_evek-48_aukcio_5.jpg

Márffy Ödön: Tavaszi táj, 1930-as évek, papír, kréta, akvarell, 31,5 x 43,5 cm, jelzés lent balra: Márffy Ödön – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 5.)

Márffy e tájával nem sok gond van, csupán annyi, hogy az a lehető legkevésbé sem tavaszi, mert színvilága egyértelműen havaz (szó szerint) télre vagy őszre esetleg. Még egy valamit tudok elképzelni, mégpedig azt, hogy a zöld vízfesték, ha huzamosabb ideig napfény éri, akkor hajlamos színét vesztve kékbe hajlani. De erre gondolni is fáj.

szepesi_kuszka_jeno-tatrai_taj_1917-48_aukcio_22.jpg

Szepesi Kuszka Jenő: Tátrai táj, 1917, vászon, olaj, 151,5 x 220,5 cm (hatalmas!!!), jelzés és datálás lent jobbra: Szepesi Kuszka Jenő 1917 – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 22.)

Szepesinek ez a képe hihetetlenül tanulságos! Akinek volt szerencséje és az aukciós kiállítás ideje alatt elmerenghetett a kép előtt, az velem együtt döbbenten tapasztalhatta, hogy ennek a művésznek a képeit nem véletlenül szignálják át tömegével Mednyánszkynak. Szinte mindent tudott, amit a mester, de persze azért mégsem. Inkább csak azt tudta, amit Mednyánszkyból egy jó képességű festő, csupán a felszínt karcolva elsajátíthat. Tehát korántsem a lényeget. A háttér hegyei tényleg megtévesztően mednyánszkysak, a közép és előtér rőtvörösben úszó fás-bokros tájrészlete is simán elmegy a mester egy kicsit gyengébb művének, a középen csörgedező patakon viszont elvérzett a másodhegedűs. A kép fő motívuma meg sem közelíti azt a szintet, ahogy Mednyánszky nyúlt a témához, ahogy ő festette ezt a nála szinte élő, lélegző, állati tulajdonságokkal rendelkező őselemet.

ujvary_ignac-naszejszaka_1893-48_aukcio_30.jpg

Ujváry Ignác: Nászéjszaka, 1893, fa, olaj, 39,5 x 60,5 cm, jelzés és datálás lent balra: Ujváry Ignác 1893 Bpest – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 30.)

Ujvárynak ez a képe azért különleges, mert a bújtatott erotika egyik legraffináltabb megnyilvánulása, amit a festészet eszközeivel elérni lehetséges. A kép és képcím együttese egymást kiegészítve verseng, hogy fantáziánkat csigázza. Mit látunk a képen? Szobabelső, ledobott ruhák, elhúzott függöny, mely mögül még véletlenül sem sejlik fel semmi, ami később felhasználható lenne bárki ellen vagy mellett. Ez az a kép, ami mindent, ami a kép lényege, amiről a kép szól, azt a nézője képzeletére bízza. Semmit sem mutat meg a pőre valóságból, csupán a címmel utal arra, hogy miről is van itt szó. És ez a kép nem kellett senkinek!!!??? Pedig az aukció egyik legizgalmasabb darabja volt.

scheiber_hugo-onarckep_szines_hatter_elott_1920_as_evek_1930_as_ajanlassal_-48_aukcio_37.jpg

Scheiber Hugó: Önarckép színes háttér előtt, 1920-as évek, karton, olaj, 43 x 42 cm, jelzés és datálás fent balra: Scheiber Hugo …  – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 37.)

Ez az egyik legerősebb, ledurvább, legbrutálisabb és legjobb Scheiber-önarckép! Gergely Mariann pedig kifejezetten jó szöveget írt hozzá a katalógusba. (Hopp, ez durva személyeskedés volt!) A kép korábban a Blitz Galéria 2000. júniusi aukciójához tartozó katalógusban jelent meg, feleségem Révész Emese kitűnő tanulmányával (kat. 54). (Hopp, még egy!) Érdekes módon erről a tényről Virágék katalógusa mélyen hallgat.

blitz_cimlap.JPG

blitz_scheiber.JPG

kisegeres_bereny.jpg

Berény Róbert: Alvó nő fekete vázával, 1927-1928, vászon, olaj, 64 x 87 cm, jelzés lent balra: Berény – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 43.)

Erről a képről mintha már írtam volna valamit. 70, azaz hetven millió forint plusz jutalékért ütötték le az aukción! Csak gratulálni tudok újdonsült tulajdonosának!

abrudan_petre-nagybanyai_taj_1935-48_aukcio_59.jpg

Petre Abrudan: Nagybányai táj, 1935, vászon, olaj, 54 x 79,5 cm, jelzés és datálás lent jobbra: P. Abruda 935. – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 59.)

Abrudan képe nem valami nagy szám. Csupán azért lehet érdekes, mert képeinek némelyikéből Ziffer Sándor szokott varázsolódni alkalomadtán. A helyszín, a paletta és a festésmód is nagyon hajaz Ziffer mestere, így azután életművük pár ponton szorosan érintkezve olvadt össze az idők során. Aki Ziffert szeret és vásárol, annak érdemes figyelni erre.

mund_hugo-varoskep-48_aukcio_62.jpg 

Mund Hugó: Városkép, vászon, olaj, 69,5 x 85 cm, jelzés lent jobbra: Mund H – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 62.)

Nagyon szép, kristályosan letisztult, új tárgyilagos stílusú kép, mely messze valódi értékén alul teljesített ezen az aukción. Egyáltalán nem értem, hogy a gyűjtők hol jártak, amikor ez a kép került kalapács alá.

 farkas_istvan-pipas_csendelet_1926_1928-48_aukcio_77.jpg

Farkas István: Pipás csendélet, 1926-1928, falemez, tempera, 22 x 35 cm, jelzés lent jobbra: Farkas – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 77.)

Farkas 1930 körül festett temperáinak egy nagyon fontos, jellegzetes csoportjához a művész maga fűzött magyarázatot 1936-os gyűjteményes kiállításának katalógusában: "A nagyteremben lévő fehérkeretes képek falba valók. A széles, falszerűen festett körülfoglalással indikálni kívántam a falbahelyezés lehetőségét, szükségességét. Végleges falbaépítésnél a fehérnek más-más tónusváltozatát (sárgás, vöröses, kékes stb. ajánlanám) – a kép színakkordjának megfelelően. A tiszta fehér fal is megfelel, hiszen műtermemben fehér falon készültek. Hogy képeim egy része nem keretbe, hanem falba kívánkozik, azt először első párizsi vevőm, Auguste Perret, a híres építész vette észre. A képet egy Agillon nevű alexandriai úr épülő palotájába szánta és ott falba illesztették." A most aukcióra került csendéletet a művész tehát eredetileg falba történő beépítésre szánta. A kompozíciót körbeölelő, széles, világos, festett keretezésnek ez a magyarázata.

orszag_lili-stanzak_i_1971-48_aukcio_79.jpg 

Ország Lili: Stanzák I. 1971, farost, olaj, 79 x 40 cm, jelzés lent jobbra: Ország – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 79.)

Ez a kép arra volt hihetetlenül jó példa, hogy mit képes művelni a megfelelően kiválasztott megvilágítás egy műalkotással. Virágék „sötétkamrájában”, a pontosan a kép méretéhez igazított irányított fény olyan hatást keltett, mintha a mű saját, belső fénnyel, enigmatikusan izzó kisugárzással bírna. Olyan gyönyörű volt ebben a tálalásban, hogy ettől fogva csak így szabadna bemutatni Ország Lilinek ezeket a rejtett fényű műveit.

fried_pal-kokottok-48_aukcio_110.jpg 

Fried Pál: Kokottok, papír, pasztell, 60,5 x 69,5 cm, jelzés lent jobbra: Fried Pál – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 110.)

Ujváry Ignác finom erotikával fűszerezett művével ellentétben ez maga a tömény ízlésficam. Ilyet egy magára valamit is adó galéria nem bocsáthatna aukcióra, esetleg bolti anyagként, a reszlit tartalmazó helyiségben lapozható művek között lehet helye az ilyen kaliberű műveknek. Fried műve sem külcsín sem belbecs tekintetében nem üti meg azt a minimumot, ami helyet biztosíthatna neki ebben a környezetben. És valaki képes volt fizetni érte egymillió nyolszázezer forint plusz jutalékot, hihetetlen, míg Mund Hugó fentebb említett kiváló műve nem jutott túl a félmilliós határon. Ez a Szomorú Mai Magyar Való Világ!

 nemes_lamperth_jozsef-nagybanyai_boglyak_verofenyben_1911-48_aukcio_131.jpg

Nemes Lampérth József: Nagybányai boglyák verőfényben, 1911, papírlemez, olaj, 46,5 x 64 cm, jelzés lent jobbra: Lampérth – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 131.)

A képhez tartozó szöveg a következőkkel indít: „Nemes Lampérth József csupán egyetlen évben, 1911 nyarán dolgozott Nagybányán. A művészettörténet kutatás e festmény felbukkanásáig mindössze két tusrajzot, egy önarcképet és egy csendéletet ismert ebből az esztendőből. Tájképet egyet sem.” A szöveg első mondata igaz. A második mondat fals. A helyzet az, hogy az említetteken kívül még féltucat olyan tusrajzot ismerek (a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből és magántulajdonból vegyesen), melyeket Nemes Lampérth 1911-es nagybányai tartózkodása során vetett papírra. Azt azért meg kell említenem, hogy ezek egyike sem képvisel különös értéket, inkább a kuriózum és a művészettörténeti adalék kategóriáiba sorolhatóak. Az utóbbi néhány évben több olyan, Nemes Lampérth szignójával ellátott, kazlakat ábrázoló mű is felbukkant, melyeket egyesek a művész nagybányai tartózkodásához kötnek. Erről azonban művészettörténeti konszenzus még nem született, ezeket a festményeket csak majdani monográfusa fogja elhelyezni az életműben vagy kihelyezni abból. A rendelkezésemre álló információk alapján, én az első verzióra szavazok.

koszta_jozsef-fekvo_akt_1890-48_aukcio_137.jpg 

Koszta József: Fekvő akt, 1890, vászon, olaj, 121 x 201,5 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Koszta 1890 – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 137.)

Egészen különleges, korai Koszta festmény, a művész müncheni akadémián töltött éveiből. Ilyen méretű és témájú, akadémikus modorban festett műve eddig nem volt ismert. Egyben azt is mutatja, hogy Koszta a mesterségbeli tudás minden csínját-bínját elsajátította, ha úgy tartotta volna a kedve, akkor tudott volna éppen úgy is festeni, mint Benczúr Gyula, de ő nem azt az utat választotta. Tudjuk, hogy jól döntött.

egry_jozsef-viharos_obol_1930_as_evek_masodik_fele-48_aukcio_184.jpg 

Egry József: Viharos öböl, 1930-as évek második fele, vászon, olaj, 114 x 125 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Egry József Badacsony 1939 Viharos öböl – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 184.)

Egrynek ez a képe arra jó példa, amikor egy aukciósház a lehető legkorrektebb módon kezel, egy a képpel kapcsolatos, módfelett kényes kérdést. Ezen csiklandós talányok közé tartozik, amikor a művész maga festi át egy korábbi, akár már kiállított és így széles körben ismertté vált művét. Egyébiránt ez minden művésznek szíve joga, attól függetlenül, hogy mind a művészettörténészek, mind pedig a műgyűjtők korai őszülését gyakran kiváltó problémáról van szó. A katalógusban olvasható szöveg korrektül tárja fel a kép igaz történetét. Az eredetileg Szél címen ismert festményt Egry először 1936-ban mutatta be, majd átfestette és 1939-ben, immár Viharos öböl címen ismét bemutatta. A hasonló átfestések tényét az aukciósházak az esetek többségében, nem szokták nagydobra verni, elhallgatják. Ez alól ritka kivételként emelkedik ki ez példa, mely egyben példaszerű is. A kép pedig 1936-ban is gyönyörű volt, de 1939-es mivoltában sem kevésbé szép egy fikarcnyival sem.

 egry_kut_cimlap.JPG

egry_szel.JPG

 

jandi_david-jelenet-48_aukcio_197.jpg

Jándi Dávid: Jelenet, papír, pasztell, 24x  31 cm, jelzés lent jobbra: Jándi D. – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 197.)

Ha már a katalógus szövegei lépten-nyomon hivatkoznak az úgynevezett „művészettörténeti kutatásra”, akkor ajánlom a szövegek szíves figyelmébe, hogy Jándi e képe pontos megnevezéséhez kevés a sommás „Jelenet” meghatározás. A jobb közelítéshez ajánlom a Wikipédia Laokoón-csoport szócikkének tanulmányozását: „A Laokoón-csoport Laokoón trójai papot és két fiát a kígyó halálos szorításában ábrázoló márvány szoborcsoport, amelyet Rómában, a Vatikáni Múzeumban őriznek. 1506. január 14-én egy Felice de Fredis nevű paraszt találta meg Rómában, az Esquilinus dombon lévő szőlőjében, Nero római császár palotájának romjainál, s ezt követően sokáig az ókori művészet legkiemelkedőbb alkotásai közé sorolták. Alkotói, a rodoszi Hagészandrosz, Athénodórosz és Polüdórosz a pergamoni-rodoszi patetikus stílus folytatói voltak a i. e. 2. században. A három művésznév újabban a sperlongai lelet egyik szobrának feliratán került elő. Nem sokkal megtalálása után II. Gyula pápa tulajdonába került. Mivel a szobor sérült volt, a pápa felkérte Michelangelót, hogy egészítse ki azt, de a művész visszautasította, mondván „képességei nem érnek fel hozzá”. A szobrot később mégis restaurálták, nem tudni ki (jelenleg a kiegészítések nélkül tekinthető meg). Rómába a Kr. u. 1. század második felének elején került, amikor a rodoszi szenátus a Róma előtti meghódolás jeléül felajánlotta Tiberius császárnak. Az ajándék állítólag azt jelképezte, hogy a sorsnak nem lehet ellenszegülni.”

 vajda_lajos-pasztell_maszk_1938-48_aukcio_200.jpg

Vajda Lajos: Pasztell maszk, 1938, papír, pasztell, akvarell, kollázs, 44 x 30 cm, jelzés nélkül – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 200.)

Vajda e remek képével kapcsolatban itt és most csupán annyi mondanivalóm van, hogy ez a kép is szerepelt anno a Blitz Galériában; a fentebbi Scheiber önarcképhez hasonlóan ez is a 2000. júniusi árverés darabja volt  (kat. 57.) és ehhez is Révész Emese írt egykor szintén remek szöveget. Valamint érthetetlen módon, ez az információ is rejtve maradt az aktuálisan érdeklődők előtt.

blitz_vajda.JPG

 

 

sassy_attila-onarckep_1921-48_aukcio_206.jpg

Sassy Attila: Önarckép, 1921, fa, olaj, 25 x 25 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Aiglon 1921 – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014. december (kat. 206.)

A Sasfiók (Aiglon) művésznevet használó Sassy Attila nem volt túlságosan kimagasló tehetség. Festett jó, közepes és gyengécske képeket szép számmal, de ezek tömegében azért akadnak nagyon kvalitásos és kifejezetten sikerült darabok is. Az önarckép a művész számára mindig az őszinte önvizsgálat terepe. Önmaga a legtürelmesebb modell, saját fizimiskáját tanulmányozva tud a legtöbbet elmondani arról, hogy éppen hol tart művészi útján. Sassynak ez az önarcképe nagyon jó és őszinte darab. Ha gyűjtő lennék, szinte biztos, hogy csak önarcképeket gyűjtenék, persze nem tenném ki őket a falamra, hanem egy külön szobát tartanék fenn a számukra – hadd beszélgessenek! A képet százötvenezer potom forintért vitte el valaki!

Örömmel tapasztaltam, hogy az ifj. Markó Károly: Templomépítés, 1882 (kat. 32.); Mednyánszky László: Sebesültek, 1914 (kat. 48.); Czóbel Béla: Csendélet az ablak előtt, 1910-es évek (kat. 53.); Markó András: Firenze látképe, 1874 (kat. 105.); és Gusztáv Miklós: Derű, 1936-1963, (kat. 108.) című műveinek szövegeit a tisztességes történeti megközelítés jellemzi. Korrekt, sallangmentes szövegek ők, lilaködös műelemzések nélkül. Nem vállalnak többet, mint amire képesek. Nem ékeskednek idegen tollakkal. A Pór Bertalan: Árnyas folyópart, 1909 (kat. 91.); Rafael Viktor: Modern Ádám és Éva, 1927 (kat. 120.) című képek szövegeiről, sajnos ugyanez már nem mondható el. Az Aba-Novák Vilmos: Trecento város, 1930, (kat. 100.) című szöveg nem szorul dicséretre, mert önmagáért beszélve jó. 

Szólj hozzá!

Diploma nélkül

2014.12.23. 19:19 RumNapló

Diploma nélkül avagy coming out Rum-módra

Ebben a hónapban úgy tűnik különös aktivitás észlelhető a rumellenességben. Az ellenem irányuló tisztességtelen (mert nem nyíltsisakos) támadások sorozatát december 10-én indította a blogomon a „bartam” (barta6312@gmail.com) álnevet használó kommentelő, a következő szöveggel: „A király meztelen! Azt hallottam, hogy Önnek nincs diplomája, tehát nem végzett művészettörténész. Igaz ez?” Döntés elé kerültem, mit tegyek ebben a helyzetben, 1. lemenjek-e kutyába és elkezdjek-e vívni egy álnév mögé bújó provokátorral, vagy 2. egyszerűen töröljem a kommentjét? Én az utóbbit választottam (nem biztos hogy helyesen). Nem azért döntöttem így, mert nem tudtam volna őszintén válaszolni neki, hanem azért, mert méltóságomon alulinak tartottam egyáltalán szóba elegyedni egy ilyen alakkal. Szintén december 10-én további 5 komment érkezett ugyanezzel a szöveggel a blogomra, immár „balu78” (sofalvi.balint@gmail.com) álnévről. December 11-én folytatódott a hadművelet, immár a „norbi80” (norbert.sarkos@gmail.com) kommentelőtől, a következő szöveggel: „Tegnap olvastam itt egy kommentet, ami azóta már eltűnt, hogy Ön valójában nem is diplomás művészettörténész. Furdalja az oldalamat a kíváncsiság, ez tényleg így van?” (Hát, nem titkolom, erre már azért írtam neki egy olyan e-mailt, amit nem fog bekeretezni az unokáinak, az tuti). A kommenteket elmentettem magamnak, majd a blogomról ismét átadtam őket az enyészetnek. A következő napon az előzőleg „bartam” álnéven szereplő személy, immár Barta Miklós nyugalmazott villamosmérnökként aláírt levelét (barta6312@gmail.com), mint nyílt körlevelet küldte szanaszét a neten. Ezt sokan olvashatták, nem másolom ide, mert újdonsággal nem kecsegtet, viszont ismételten azt a kardinális kérdést firtatja, hogy van-e diplomám? Hogy végre pontot tegyek erre a sok energiát felemésztő kérdésre, hogy végre az annyira várva várt coming out is bekövetkezzen (ne reménykedjenek, nem vagyok meleg, bár ha az lennék, azt sem szégyelleném), igen, tényleg nincs diplomám! Hűha! Most mi lesz?

Sajnos elég butácska voltam, mert bár 1993 és 1998 között végigcsináltam az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Művészettörténet szakának mind az 5 évfolyamát, tanegységeimet sikeresen abszolváltam, szigorlataimat letettem, múzeumi gyakorlataimnak eleget tettem, szakdolgozatomat (Czigány Dezső életrajza és művei) megírtam, megvédtem és elfogadták, sajnos egy nyelvvizsga hiányában, az államvizsgáig nem jutottam.

Ezt az utolsó nyelvvizsgát sajnos nem tudtam időben abszolválni. Mindig problémám volt a nyelvtanfolyamos idegennyelv tanulással. Ha külföldön járok, úgy ragad rám bármely náció nyelve mint a méz. Itthon viszont, a sztenderd nyelvtanulós közegben megbénulok. Tanultam angolt (többször), németet (vizsgáztam belőle), latint (szigorlatoztam belőle), franciát, oroszt, de sosem jutottam odáig, hogy ezeken a nyelveken gondolkodni is tudjak. Amit pedig tanultam, azt rendre, szépen el is felejtettem. Lehet, hogy egyszer ennek a problémának is lesz valamilyen …lexia neve, mert rajtam kívül, még nagyon sokakat érintő hátrány ez. Idegen nyelvek szavainak ezrei vannak a fejemben, melyekből nem tudok mondatokat alkotni, viszont leírva, nyomtatva pontosan tudom, hogy mit jelentenek. Ez viszont a nyelvvizsgához kevés.

Az ezt követő években nem tűnt fontosnak ez a dolog, benne voltam a legnagyobb hazai kiállítások (Magyar Vadak, Nyolcak) előkészítésében és létrehozásában, megjelent két vagy három könyvem, fiam született, sok minden egyéb is történt, így azután elmulasztottam pótolni az elmaradásomat. Ebből kifolyólag pedig egyszerűen kifutottam az időből, mivel a rendelkezésemre álló 5 éven belül nem pótoltam a nyelvvizsgámat, ezért a lehetőségem is megszűnt, hogy a végdiplomámat valaha is kézhez kapjam. Hát ez van. Viszont:

Az egyetemi éveim alatt, 1994 és 1997 között négy alkalommal nyertem el az ELTE BTK I. kategóriás Tudományos Ösztöndíját. 1998-ban a MissionArt Galéria ösztöndíjával Czigány Dezső életművét kutattam. 2003-2006 között részt vettem az OTKA Passuth Krisztina által vezetett kutatási programjában. A kutatás tárgya a Matisse és a magyar fauve-ok 1904–1914. E kutatás képezi alapját annak a nagyszabású kiállításnak, amely a Magyar Nemzeti Galériában került megrendezésre 2006 tavaszán. 2007-2010 között vettem részt a Nyolcak Európája kiállítás és annak katalógusa előkészítésében, mely az Európa Kulturális Fővárosa-Pécs program részeként nyílt meg 2010 őszén. Ezen közben társszerzője voltam a A 120 legszebb magyar festmény. (Társszerző) Maecenas, Budapest, 2002. kötetnek és megjelentek Péterfy Lajos művészete. Budapest, magánkiadás, 2004., Czigány Dezső. Budapest, magánkiadás, 2004., Vaszary János. Budapest, Bumbum, 2005., Küldj egy kis optimizmust! Bernáth Aurél levelei Fruchter Lajoshoz (1930–1952). (Szerkesztő), Budapest, MTA Könyvtára, 2007., Bernáth Aurél. Budapest, Kossuth Kiadó, MNG, 2009. című köteteim. Éppen kiadás előtt áll (úgy tudom, jövő év januárjában fog megjelenni) Czigány Dezső. Budapest, Kossuth Kiadó, MNG, 2015. címet viselő legújabb művem. Mindeközben tanulmányaim és műelemzéseim jelentek meg az alábbi kötetekben: A gyűjtemény. Magyar Külkereskedelemi Bank Rt. Budapest, 2000, 46, 62, 66, 96, 134.(Műelemezések.), Nádler István életrajza, részletes kiállításjegyzéke és bibliográfiája. In: Hegyi Lóránd: Nádler István. Budapest, 2001, 339-381., Czigány Dezső pályafutása, In: Czigány Dezső (1883–1938) és Czóbel Béla (1883–1976) festőművészek emlékkiállításának katalógusa,Budapest László Galéria, 2002. o.n., Bernáth Aurél; Czigány Dezső; Nádler István; Nyolcak; Orbán Dezső, In: Magyar Művészeti Kislexikon, Főszerk. Körber Ágnes, Budapest Enciklopédia Kiadó, 2002., A “volt Ernst Múzeum” története: 1937–1948, In: Egy gyűjtő és gyűjteménye. Ernst Lajos és az Ernst Múzeum, szerk. Róka Enikő, Ernst Múzeum, Budapest, 2002, 243-264., A Nyolcak története, In: Modern magyar festészet 18921919, Szerk. Kieselbach Tamás, Budapest, 2003, 50-51., Mulasics László életrajza, részletes bibliográfiája és kiállításjegyzéke. In: Mulasics László. Fészek Galéria, Budapest, 2003, 330-335., A Magyar festészet rejtőzködő csodái 1853–1919. Válogatás magyar magángyűjteményekből I., Budapest, Mű-Terem Galéria, 2004. [műelemzések], A Magyar festészet rejtőzködő csodái. Válogatás magyar magángyűjteményekből II., Budapest, Mű-Terem Galéria, 2005. [műelemzések], "A Múzsa körül". Bernáth Aurél Marili-képei. In: Angyalokra szükség van. Tanulmányok Bernáth Mária tiszteletére. Szerk. András Edit, Budapest, MTA, 2005, 233-248., Kutatóárok a magyar Vadak kereséséhez.  In: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914. Budapest, MNG, Kiáll. kat. 2006. 61-68., Gondolatok a források "hasznáról és káráról". In: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása. Budapest, MNG, 2007, melléklet 7-8., A Művészház 1909–1914. Modern kiállítások Budapesten. Budapest, MNG, Kiáll. kat. 2009. [életrajzok, műelemzések]. Czigány Dezső; Fémes Beck Vilmos; Vedres Márk  In: A Nyolcak, Pécs – Budapest, Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága – Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatóintézete, Szerk. Markója Csilla, Bardoly István, 2010, 200-233; 458-475; 494-507.   

Hogy a reszlit is megemlítsem, körülbelül 400, azaz négyszáz tanulmányom jelent meg különböző művészek alkotásairól, különböző aukciós katalógusokban: Blitz Galéria, Virág Judit Galéria, Kieselbach Tamás Galéria, Nagyházi Galéria, BÁV, Nemes Galéria, Polgár Aukciósház, Belvedere Aukciósház, Abigail Galéria, stb.)

Na, ezek után, kedves Barta Miklós és Tsa döntsék el Önök, hogy mennyire és milyen mértékben tekintenek művészettörténésznek. Mindenesetre én annak tartom magam.

Még egy kis adalék, hogy segítsem a velem kapcsolatos adatgyűjtést: Egyik rokonomtól, a szállodai menedzserségig kapaszkodott seggfejtől, szegény réghalott apám megkapta/megkaptuk néhány éve a minősítő jelzőt: prolik. Igen, valódi angyalföldi szoba-konyhás milliő, a mellékhelyiség, hogy ne zavarja az ájert, a lakáson kívül hátul a lépcsőfordulóban, fürdés egyszer egy héten a Széchenyi-fürdőben. Ilyen körülmények között nevelkedtem. Ennek dacára szívesen emlékszem a gyerekkoromra. Habár az általános iskolai bizonyítványomat nem találtam meg, de bizony isten elvégeztem. Majd ezt követően 1979 és 1982 között a 6. számú Ipari Szakmunkásképző Intézet Órás szakán jeles eredménnyel végeztem és eredményes szakmunkásvizsgát tettem. Közben ez utóbbival átfedésben, 1981-től gimnáziumi tanulmányaimat végeztem a Dolgozók Esti Gimnáziumában és 1984-ben érettségiztem. 1983 és 1989 között 218, azaz kettőszáztizennyolc ejtőernyős ugrást hajtottam végre. 1985 nyara és 1987 tele között sorkatonai szolgálatban voltam a Magyar Néphadseregben. Leszerelésemet követően, 1987 áprilisa és 1989 novembere között vonulós tűzoltóként teljesítettem szolgálatot a Fővárosi Központi Tűzoltó Parancsnokságon.

Ha valaki igényli, nagyon szívesen elküldöm neki, bármelyik említett bizonyítványom, vagy igazolványom fénymásolatát, illetve fotóját. Ezt a lehetőséget különös tekintettel ajánlom a talán létező Barta Miklós nyugalmazott villamosmérnök szíves figyelmébe.

Tisztelettel Rum Attila művészettörténész

rumarc.jpg

7 komment

Az érem Egyik oldala - Virág 2014 telén I. rész

2014.12.14. 23:53 RumNapló

Az érem Egyik oldala

Lehet, hogy csak a mértéktelen önhittség gondoltatja velem, de az utóbbi néhány, az aukciósházak katalógusait és kiállításait kritizáló posztomnak, mintha-mintha lenne valamicske foganatja. Képzeljék, szinte teljesen elmaradtak az eddig szabadon garázdálkodó, hülyébbnél hülyébb képcímek, eltűntek a műveket megalázóan extrém keretek és mintha a katalógusszövegek némely szerzője is csak éppen annyit próbálna markolni, amennyit jószerivel meg is tud fogni, s ez nagyon jót is tett egyes írások szakmai színvonalának. Mintha, de lehet, hogy csak a magam szerepét próbálom nagyítani, szóval, mintha az általam ostorozott problémák rendes rémek módjára, kezdenének visszabújni rejtekükbe. Talán nem teljesen feleslegesen dolgozom, lehet, hogy a szél, az csak malomharc.

Hihetetlenül érdekes egy aukció a helyszínen annak, aki kicsit is belelát a mai magyar műkereskedelem világába. Ami a színpadon zajlik, az nagyon érdekes szín-játék. Valódi színház, fő- és mellékszereplőkkel, súgóval (sőt, súgók egész hadával), nézelődőkkel, érdeklődőkkel és valódi gyűjtőkkel/befektetőkkel, akik vagy személyesen, vagy megbízottjuk által, vagy telefonon, vagy az internet segítségével próbálnak meg hozzájutni vágyaik tárgyához. Van felvezetés, tárgyalás, tetőpont, megoldás és végjáték, mint egy rendes drámában vagy vígjátékban. Néha még egy kis humor is beszüremlik, főként, ha valami zavar támad a gépezetben és ezt a tréfa erejével lehet a legjobban oldani. Virág Judit ennek a játéknak nagymestere. Brilliánsan játszik a szerepében, melyből csak a legritkább alkalommal esik ki, de akkor is gyorsan feledteti a malőrt. Igazi profi. Kíváncsi lennék, ha a testbeszéd, a nonverbális kommunikáció egy magasan kvalifikált szakértőjével végigelemeznénk egy ilyen aukciót, akkor az pontosan fedésben lenne-e azzal, mint amit látva látunk és hallva hallunk? Ez egy költői kérdés volt. Talán meglepődnek, de nem az aukció legnagyobb számainak egyikével és nem is a legjelentősebb darabbal indítok, majd meglátják miért:

pechan_jozsef-a_ven_kope_mezeskalacs_1911-48_aukcio_170.jpgPechán József: A vén kópé (Mézeskalács), 1911, vászon, olaj, 93,5 x 98 cm, jelzés lent jobbra: Pechán József – Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, 2014. december (kat. 170.) - kísérő tanulmány nélkül.

A képet a katalógusban kísérő adatok szerint a mű reprodukált Duranci Béla és Bordás Győző 1982-es és 2008-as Pechán-monográfiáiban. Ez pontosan így van. Ezen kívül azonban, van még legalább egy nagyon fontos forrás, mely elkerülte a ház figyelmes figyelmét. Kalapis Zoltán: Festők nyomában (Képzőművészeti riportok, tanulmányok) című, 1990-be a Forumnál megjelent kötetében a következők olvashatóak „A falinaptár festménye” fejezetben:

"Tanui voltunk ezekben az években egy festmény újjászületésének. Pechán József A vén kópé című műve előbukkant a feledés homályából, s többszöri próbálkozás, reprodukálás után széles körben ismertté lett. Ha az eredetit valahol újra kiállítanák, sokan régi ismerősként mutatnának rá: nézd csak, a falinaptár festménye…

A képre először Tolnai Ottó hívta fel a figyelmet a Híd egyik rovatában, a Műhelyben, 1977 júniusában. Ezután 1980-ban e sorok írójának javaslatára egyik könyve, a Balladaénekesek, mesemondók, vásárosok címlapjára került. 1982-ben A két Pechán című kismonográfia színes nyomatai között szintén helyet kapott. Bela Duranci írta róla az előszóban, hogy ’…a szülőföld életvitele a mézeskalácsszíves nőben fogalmazódik meg’.

1983-ban már százezrek közkincsévé vált, szinte tömegélmény lett: a Magyar Szó szokásos évi falinaptárára került. Nagykapun vonult be az olvasók otthonába, a konyhák falára rajzszegezték, ahol egy éven át szem előtt volt. Nem lenne meglapő azonban az sem, ha tovább élne – összehajtogatva, kivágva, esetleg berámázva.

A vén kópé századunk tízes éveinek legelején, 1911-ben vagy 1912-ben keletkezett, a közönség hetven évvel ezelőtt láthatta először a budapesti Művészházban rendezett gyűjteményes kiállításon, majd Verbászon, a művész lakóhelyén, Palánkán és Zomborban is.

A verbászi kiállítás katalógusa szerint a 101 kép közül a művész A vén kópéért kért legtöbbet: 480 koronát. Még csak a Vasárnapi séta közelítette meg 400 koronával, a többi 40 és 220 között ingadozott. Pechán Béla festőművész emlékezete szerint csaknem minden kiállított mű elkelt. Ekkor egyébként ő is szerepelt a kiállításon, a katalógusban az apa ’Pechán Béluska, 6 éves fiam festményei’ címen jegyzi szárnypróbálgatásait.

A vén kópét Ruht Károly verbászi disznókereskedő vette meg. Akkoriban egy métermázsa zsír 160-170 koronába került, a szalonnáé 140-150, a bor hektoliterje pedig 40-50 koronába. A vételt ugyan hosszabb alkudozás előzte meg, de azért még ma is csak találgathatjuk, hogy mi késztethette a gazdag kupecet arra, hogy mintegy 2,5 mázsa zsír, vagy 3 mázsa szalonna vagy 9 hektoliter legjobb minőségű verseci bor árának megfelelő összeget adjon egy festményért. Talán vásári élményeinek találó képi megfogalmazását láta benne, ki tudja.

A festménynek valóban pompás hangulata van. A háttérben ácsorgó tereferélő alakok a vásár végét jelzik, amikor az ember már túl van az adásvétel izgalmain, s indulóban van hazafelé vagy a lacikonyhák irányába. Ebből a végtelenül nyugalmas környezetből leng felénk két korosodó ember most születő vagy felújított kapcsolatának szelíd öröme, bizalmas beszélgetésük lágy fuvallata. Arcuk nyitott könyv: a férfié egyszólamú, a nőé többszólamú. A férfi magatartása a hagyományos paraszti életformában elfoglalt helyzetéből kifolyólag kötetlenebb, a nőé gátlásokkal teli. Elfogadta ugyan a szerelmi ajándékot, a mézeskalácsszívet – egy 1684-ből datált ütőfa tanusága szerint a férfinépségnek ez már 300 éve egyik kedvelt formája, hogy kifejezze vonzódását a másik nem iránt - , de a falusi szokásrend őt jobban köti: jaj, mit mondanak majd az emberek? Arcáról megadás és szemérem, öröm és tartózkodás sugárzik. Az egyik szegletben mintha ez lenne ráírva: hát nem látja kend, hogy vén szamarak vagyunk már? A másikban ennek az ellenkezője: talán mégsem múlt el felettünk az idő. Az előtérben álló ló, pokróccal a hátán, mintha azt sejtené, hogy az öreg huncut majd előrelovagol és az egyik dűlőúton bevárja az asszonyt. De lehet, hogy itt most csak az alku született meg: estére majd bekopogtatok hozzád. Persze könnyen megtörténhet az is, hogy a kötöttségek bizonyulnak erősebbnek, s a közeledés csak szép emlék marad, beteljesületlen álom.

Az arcokon, a képen ott bujkál a lehetőségek sokasága, ez ad különleges, élettől ellesett varázst ennek a vászonnak. És persze az öregedő bácskai parasztasszony sejtelmes, Mona Lisa-i mosolya. Hogy mindebből mit látott Ruth Károly, azt nem lehet tudni, de a kép odakerült tágas házának tiszta szobájába, ahol a szőnyeget rongypokróc védte a kopástól, a rongyszőnyeget pedig újságpapír a lehulló portól. Ott függött egészen 1944 őszéig, amikor Ruth Károly sok verbászi némettel együtt elmenekült. Ettől kezdve a Pechán-kép hol itt, hol ott tűnt fel. Nem sokkal a felszabadulás után Pechán Béláné a festményt Stevónál, Ruth Károly egykori cselédjénél látta. Ő felkínálta megvételre Pechánéknak, de ők nem merték megkötni az üzletet, mert a törvény, ha netalán alkalmazzák, szigorú büntetést helyezett kilátásba azok számára, akik az állami vagyont eltulajdonítják. Márpedig a festmény egy konfiskált német lakóházból származott.

Néhány év múlva Pechán Béla egy sarki kocsma falán látta viszont A vén kópét. Kiderült, hogy az a bizonyos Stevo ezzel rótta le adósságát a kocsmárosnál. Pechán Béla elmondta neki, hogy ez apjának egyik festménye, s ezért szívesen megvenné, esetleg egy másikat festene helyette. Az utóbbiban állapodtak meg. A festmény a Pechán-műterembe került, a hagyaték többi darabja közé. A cserefestmény már befejezés előtt állt, amikor a kocsmáros felkereste és visszakérte a képet. Időközben ugyanis egy ismerőse felvilágosította, hogy A vén kópé egy neves festő alkotása. Pechán Béla az egyezségre hivatkozva nem adta vissza apja vásznát, mire a kocsmáros megfenyegette, hogy feljelenti. Másnap valóban beállított hozzá egy milicista, egy tragacsot tolt maga előtt, s az akkori belügyi főnök parancsára hivatkozva visszavitte a festményt a sarki csapszékbe.

A kocsmáros később Belgrádba költözött, restit nyitott az állomás közelben. A vén kópé egy jó ideig ennek a faláról nézte az italozó, kosztoló vendégeket. A kocsmáros halála után az örökösök beadták a képet egy bizományi boltba. Ennek kirakatában pillantotta meg felcsillanó örömmel Thomka Viktor debelyacsai tiszteletes és megvette. Őt a festmény a híressé vált debelyacsai vásárokra emlékeztette. Napközben gyakran vetett rá futó pillantást, olykor azonban hosszabban is elidőzött előtte.

A vén kópé később, a családfő halála után a Thomka család belgrádi otthonába került, s most is ott van. Itt fedezték fel újra a ház vendégei, innen indult el hódító útjára.

Esetünkben azonban nemcsak egy kép utóéletéről van szó. Újjászületése mintha azt is jelezné, hogy Pechán József feledésnek indult művészete ma már beépült tudatvilágunkba, kultúránk része lett. Egy fontos határköve önismeretünknek.”

Szinte hihetetlen, de minden képnek ilyen vagy hasonlóan érdekes története van, viszont ezt a legritkábban lehet ilyen pontosan rekonstruálni, mint a A vén kópé című festmény esetében. Eddig a nem rövid idézet, mely talán hossza dacára is érdekes adalékokkal szolgált egy olyan mű esetében, melynek aktuális kikiáltási ára, potom kettőmillió nyolcszázezer forint volt, és tegnap, az aukción nem kellett senkinek!

Folytatás következik.

1 komment

Kiki de Montparnasse látogatóban Virágéknál

2014.12.12. 00:12 RumNapló

Bár valóban tagadhatatlanul nagy felfedezés Berény Róbert híres Alvó nő fekete vázával című képe, de azért más érdekességek is meghúzódnak szerényen, vagy épp teljesen rangrejtve Virág Juditék aktuális aukciós anyagában. Ez év őszén a BÁV Antikvitás megbízásából volt szerencsém foglalkozni Vörös Géza egyik remek képével. A festmény Sárga ing címen szerepelt a két világháború közötti hazai művészeti élet egyik legrangosabb csoportjában, a Képzőművészek Új Társasága (KUT) 1934-es tárlatán, a budapesti Nemzeti Szalonban. A kép hátoldalán lévő kiállítási etikett töredéke segített a tárgyat biztonsággal beazonosítani. Íme a kép:

000356_300_reflw.jpgVörös Géza: Sárga ing, 1934, vászon, tempera (sic! olaj), 73 x 100 cm, jelzés és datálás lent balra: Vörös Géza 34 - Közölve: BÁV Antikvitás 65. művészeti aukció, Budapest, 2014. november (kat. 356.) - Rum Attila tanulmányával.

Virágék jelen aukcióján is szerepel Vörös Gézától egy kiváló festmény, éppen ő:

voros_geza-lany_ibolyacsokorral_1933-48_aukcio_26.jpgVörös Géza: Lány ibolyacsokorral, 1933, vászon, olaj, 100 x 74,5 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Vörös Géza 33. - Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014 december (kat. 26.)

Mivel a katalógusban Virágék azt a téves információt közölték, hogy a náluk lévő kép az általam Sárga ing-ként azonosított műtárgy, így elkezdtem egy kicsit utána nézni, hogy mi okozhatta a zavart. Az 1934 áprilisi KUT katalógusban Vörös Gézának hét képe jelent meg. Tételesen: 67. Sárga, barna és rózsaszín, olajf. 500.-; 68. Műterem aktokkal (vázlat), 500.-; 69. Csendélet, olajf. 600.-; 70. Strand, olajf. 1500.-; 71. Bánat, olajf. 800.-; 72. Sárga ing, olajf. 400.-; 73. Kiki (Páris), olajf, 350.-

Mivel a Sárga ing és a Bánat már foglalt, azaz beazonosított képek, így úgy gondolkodtam, hogy a többi cím valamelyikével kell egyeznie Virágék Vörösének. Ez pedig kizárásos alapon, csak a Kiki címet viselő festmény lehetett. A kutatás kb. 5 percet vett igénybe.

Ha kinyitják a Hálót, és bepötyögik a "Kiki" és "Montparnasse" szavakat, akkor hihetetlen mennyiségben kezd dőlni az információ. Kiki de Montparnasse valóságos intézmény volt az 1920-1930-as évek Párizsában. Híresebb volt mint a festők, mert minden festő őt festette. Akár úgy is fogalmazhatok, hogy Kiki volt a korszak Párizsának "ügyeletes múzsája". Művésznevén Kiki de Montparnasse, vagy nemes egyszerűséggel csak Kiki, Alice Ernestine Prin néven született 1901. október 2-án. Hivatásos modellként élt, a korszak szinte valamennyi jelentős művésze megfestette aktját vagy portréját. Többek között Amadeo Modigliani, Moise Kisling és Tsugouharu Foujita is múzsájaként tisztelte. Man Ray a világhírű fotográfus pedig együtt élt vele és fantasztikus fotóporté sorozaton avatta világhírűvé a lányt. A szürrealista művészek és költők szintén tenyerükön hordták (szép kép, nem?) Az 1923 és 1933 közötti évtizedben nem kevesebb, mint tíz film született a fő- vagy mellékszereplésével. 

Hommage á Kiki de Montparnasse:

kiki.jpg

kiki2.jpg

kiki3.jpg

kiki4.jpg

kiki5.jpg

kiki6_foujita.gif

kiki7.jpg

kiki-de-montparnasse-in-a-red-jumper-and-a-blue-scarf-1925_kisling.jpg

kiki10.jpg

És még vagy 500 képet tudnék idetölteni Kikiről, de talán ízelítőül most ennyi is elég. Az senkit ne zavarjon össze, hogy a fotók javán Kiki sötét, Vörös Géza festményén pedig szőkített hajjal jelenik meg, mert néha, bármily hihetetlen is, de a nők hajlamosak megváltoztatni a hajuk színét, ez van. Sőt, még a festők is megengedik maguknak olykor-olykor, hogy a ravaszabb színegyüttállás okán, más színűre festenek valamit, mint ahogy az a valóságban előttük megjelenik. 

Vörös Géza a következőket nyilatkozta Lóránth László 1944-ben Paletta címen megjelent interjú gyűjteményében: "-Matisse-al, Foujitával, a japán festővel, Kisslinggel és Van Dongennel jártunk össze. Mindnyájan lefestettük a Montmartre [sic!] királynőjét: Kikit. Hallottál már Kikiről? Ismerted Kikit? Kiki a Jockey bár sztárja volt és egész Páris a lábai előtt hevert. Milliomos lehetett volna, de Kiki fütyült a pénzre. Egy kicsi üzlethelyiségben lakott a Montparnasse-on, egy szál ruhája volt és két inge. Az egyiket mindig vasalnia kellett. És este úgy ragyogott, ahogy csak a legfényesebb csillagok tudnak ragyogni. Kiki volt a megtestesült Páris... A háború előtt paprikát és szegedi papucsot küldtünk neki... Hol lehet most Kiki?"

Kiki de Montparnasse 1953. március 23-án hunyt el. Emlékét töméntelen festmény, grafika, film, fotográfia és visszaemlékezés őrzi. 

Virág Juditék aktuális aukcióján az ő portréjában gyönyörködhetne a nagyérdemű, ha tudna róla, hogy a Vörös Géza által festett nőalak Kiki de Montparnasse hiteles képmása.

voros_geza-lany_ibolyacsokorral_1933-48_aukcio_26.jpgTehát akkor immár helyesen: Vörös Géza: Kiki de Montparnasse képmása (Kiki), 1933, vászon, olaj, 100 x 74,5 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Vörös Géza 33. - Közölve: Virág Judit Galéria 48. téli aukció, Budapest, 2014 december (kat. 26.)

Molnos Péter végre felhagyva a trollkodással, a Facebookon érvekkel támasztotta alá azt a véleményét, hogy ebben a posztban tévedtem. Sajnos, egyelőre nekem is úgy tűnik, hogy igaza van. 

voros_kiki_kut.jpg

Íme közlöm a Molnos Péter által nagy sokára megküldött bizonyítékot is, mellyel kapcsolatban sajnos elfelejtette közölni, hogy melyik lap melyik számából fotózta ki. Sajnos, ezt a dokumentumot tényleg nem ismertem, az én bűnöm. A posztot itt hagyom, természetesen okulásul nem törlöm. Ahányszor ránézek, mindig arra figyelmeztet majd, hogy legyek még alaposabb, még körültekintőbb és pontosabb.

2 komment

Segítsd a rászoruló aukciósházat!

2014.12.09. 23:21 RumNapló

Ha egy aukciósházat úgy képzelek el, mint egy aprócska, vagy mégpicibb, pelyhes kiscsibét, akinek védtelen kis testét, fenyegetően sötétlő varjak környékezik, akkor egyenesen megrémülök és feltételes reflexként kattan be nálam is a gondoskodási kényszer.

kiscsibe1.jpg

Tudva tudom, hogy hihetetlen munka van abban, amíg összeáll egy aukciós anyag, feláll a kiállítás, megérkezik a nyomdából a katalógus. Azt is el tudom képzelni, milyen felemelő érzés lehet, az árverés végeztével, a jól végzett munka örömével hátradőlni és megpihenni. Azt is tudom, hogy sosincs elegendő pénz, ember és idő arra, hogy minden szereplő műtárgy maradéktalanul, az összes szőrszálhasogató szakembert, gyűjtőt és neppert is kielégítő módon legyen megkutatva és adatolva. Így azután.

kiscsibenyul.jpg                                                        Hoppá, ez egy tévedés!

kiscsibe_rohamsisakban.jpg

Ezennel ünnepélyesen meghirdetem, azaz rögvest kezdetét is veszi, a Segítsd a rászoruló aukciósházat! nevű akcióm. Ennek keretében, a két budapesti, nagy, rivális aukciósháznak tengermély tisztelettel és tökingyen ajánlom fel a továbbiakban, Czigány Dezső és Bernáth Aurél vonatkozásában az eredetiség vizsgálatot. Teszem ezt azért, mivel a két nevezett művész monográfusaként, kiemelt felelősséget és szinte fizikai fájdalmat érzek, hamisítványaik esetleges felbukkanása esetén. A hamisítványok mind erőteljesebb terjedését megelőzendő teszem felajánlásomat, mivel nemrég elhamarkodottan hárítottam el a Kieselbach Galéria azon kérését, hogy a továbbiakban szóbeli bírálattal segítsem munkájukat. Belátom, ez hiba volt, bár az indokaim elég nyomósak voltak. Viszont az aktuális aukció fényében úgy érzem, hogy elkapkodott és hebehurgya döntésem azonnali korrekcióra szorul. A kiváltó ok pedig a jelen téli aukció 172. tétele, melyről még ejtek szót az anyaggal foglalkozó, nemsokára bekövetkező kritikámban. 

Boldog Karácsonyt!

kiscsibe7.jpg

(– Mit mondott? Hallottátok ezt? Azt mondta, hogy boldog farácsot? – Nem, azt kiabálta, hogy boldog kalácsot! – Aha, az lehet. Akkor menjünk. – De miért mondta ezt? Na, mindegy.)

2 komment

Számvetés/betűaratás

2014.12.08. 00:10 RumNapló

 

Kosztolányi színes tintákról, én pedig színes birkákról álmodom.

birka2.png"Mi mindannyian egyéniségek vagyunk" (copyrigt Monty Python: Brian élete)

Mivel egy veretes, Jókai-hős nevét használó trolla, nemrégiben azt a véleményt fogalmazta meg blogommal szemben, miszerint az „rosszindulatú”, „sértődött, frusztrált fröcsögés”, így kénytelen voltam számvetést készíteni, vajon magamba tekintve, igazat tudok-e adni K.E. igazán építő jellegű kritikájának.

polifonia_gerber_pal_el_van_rontva_a_napom_03.jpgGerber Pál: El van rontva a napom, ha, nem győzök le három gonoszt (grafika, public art, 1993 nov.-dec.)

Egy évvel ezelőtt kezdtem a magyar aukciós piac monitorozását, tallózást az engem érdeklő képek, érdekességek, apró vizuális izgalmak és sziporkák között. Apró örömeim közé tartozott az aukciós katalógusokban megjelenő hülye képcímekkel való törődés, kizárólag a jobbítás szándékával és persze azért is, hogy jókat lehessen röhögni (ha elfogynak, szinte már hiányozni fognak). Elindult néhány konkrét hamisítvány vagy egyéb módon manipulált kép leleplezése (Ámos, Bernáth, Perlrott, Czóbel, Berény, Márffy, Egry, Fényes, Rónai). Rossz datálások, hibás címek, hiányzó adatok, tévedések kerültek nagyító alá. Felvetődött az aukciós házak felelőssége és az általuk rosszul vagy hiányosan adatolt művek okozta károk felmérése. Nevesítettem, utólagosan adatoltam, datáltam néhány, aukciókon ismeretlenként feltűnt művet. A blogom eddigi egy éve során körülbelül 250 képpel foglalkoztam, az egysoros villanás és a több posztra kiterjedő alapos kutatás közötti skálán játszva. Nem kifejezetten a hamisítványokra koncentráltam, nagyon sok, általam választott képről csak pozitívan tudtam nyilatkozni, azért írtam róla, mert tetszett vagy valamiért fontos műnek tartottam. Ha valamiben nem voltam/vagyok biztos, akkor a kérdést/problémát nyitva hagytam. (Természetesen fenntartom magamnak a tévedés jogát.) Foglalkoztam az aukciók és az azokat kísérő katalógusok technikai kérdéseivel, kirívóan hibás keretezői és alkalmazott grafikusi példákkal. Írtam nagy hamisítóinkról (Berkes, Jancsek, Fried, Gulácsy, Diener-Dénes, Martyn, stb.) Néha megragadtam egy-egy konkrét mű grabancát és átvitt értelemben, apró kicsi cafatjaira szedtem, hogy megnézzem, mi van belül, hol az igazság, fellelhető-e a való? Sosem konkrét aukciós házakat vagy személyeket támadtam, ha megneveztem valakit, akkor azt a példa miatt voltam kénytelen megtenni. Nem célom senki tönkretétele, viszont feltett szándékom, hogy tegyek valamit a mostani, zavaros összkép tisztításáért. Foglalkoztam a hamisítás és a művészi önhamisítás kérdéseivel. Felvetettem a restaurátorok felelősségének kérdését. Foglalkoztam a Vaterán elharapózott, rendkívül káros gyakorlattal, mely minden pillanatban (ebbe a minutumban is) több ezer hamis művet kínál büntetlenül eladásra. A posztjaimra érkezett kommentekre igyekeztem a legjobb tudásom szerint válaszolni. Szúrópróba – Műkereskedelmi rejtvények címen sorozatot indítottam, melyek egy-egy kiemelt példán keresztül mutatnak be különböző alapproblémákat és szolgálnak korrekciós javaslattal (példák: hogyan vált néhány év alatt egy nyilvánvalóan Mikola képből Czóbel? miként lett Erdélyi Béla egyik festményéből véletlenül Perlrott?). Írtam aktuális-kortárs kiállításról (Nagy Kriszta Orbán-portréi a Godot-ban). Elindítottam az Érdekes egyezések, különös hasonlóságok sorozatot, melyben a címnek megfelelő érdekességeket, tanulságos képpárokat osztok meg (ez jelenleg a 17. résznél tart). Szó esik ezekben konkrét hamisítványokról, szerencsés rekonstrukciókról, tévedésekről, vagy egyszerűen csak érdekes, gondolkodásra inspiráló hasonlóságokról, avagy megszólalásig hasonmásokról. Voltak ezek között telitalálatok és keresőlövések egyaránt. Sorozatot indítottam Bernáth problémák és megoldások címmel, mivel Bernáth Aurél monográfusaként ezt szakmai kötelességemnek érzem. (A jövőben ennek a Czigány Dezső változatát is tervezem beindítani). Egy aukció apropóján, a mai aukciós világ összetettségét szemléltetve, megpróbáltam keresztmetszetet nyújtani, röpke összképet adni a keretek, szövegek, címadások, képek + egy kiemelten problémás kép elemzésével. Különös, könyvnek látszó tárgyak című sorozatom indító darabjaként a művészettörténeti irodalom perifériáján elhelyezkedő, abba belekontárkodni szándékozó példával foglalkoztam. Ezt mindenképpen folytatni kívánom. Kiemelten foglalkoztam az aukciós katalógusokba megjelent szövegek elemzésével. Sajnos, e területen annyi az anomália, hogy egyszerűen nem győzöm felhívni a figyelmet a töméntelen torzításra, tévedésre, tárgyi hibára és oltári hülyeségre. Így neveld a gyűjtődet! címmel indított sorozatomban a kiemelten jó galériás-aukciós példákkal foglalkoztam. Felvetettem a múzeumi adatszolgáltatás és a közgyűjteményi műtárgyanyag digitalizációjának hiánya által okozott problémákat, melyek az egész műkereskedelem normális működését veszélyeztetik. Mindezt néha megpróbáltam a magam sajátos, talán humoros stílusában átadni, közvetíteni. Körülbelül ezt végeztem, ezt tettem egy év leforgása alatt, teljesen díjmentesen és önzetlenül, kifejezetten a magam és mások szórakoztatására és okulására. És folytatom….

Üdvözlettel: Rum Attila

6 komment

Az ülve alvó nő, avagy lufi a Ridikülben (utolsó) IV. rész

2014.12.05. 13:35 RumNapló

Nekem ezt a képet (copyright M.P.) küldte a Mikulás a mai e-mail-folyammal:

remnaplo.jpg

Úgy érzem, a kisegér álcája mögé bújva végre elmondhatom a véleményemet a képről is.

barki8.jpg

Tudják miért ez lett ennek a négyrészes posztnak ez a címe? Elmondom.

Elismerem, hogy a marketing és az önmenedzselés nagyon fontos dolgok. Az is lényeges, hogyha a szakember nagy felfedezést tesz, akkor (a megfelelő keretek között), szinte kötelessége azt közkinccsé tenni. De, tegye ezt ízlésesen és messzemenően betartva választott szakmája-hivatása írott és íratlan szabályait. A képről szóló legfontosabb irodalmak-források között nincs helye sem a remek Bors, sem a kiváló Nők Lapja, sem pedig a mégkiválóbb Ridikül Magazinoknak. Amikor, néhanapján egy-egy gyönyörű és régóta lappangó Czigány- vagy Bernáth-főművet találok, nem rohanok egyből a Ludas Mátyás vagy a Kiskacsó szerkesztőségébe, vagy ha onnan mégis megkeresnének, hát vagy udvariasan kihátrálnék a megtisztelő lehetőség elől, vagy pedig, ha megjelenne ott tőlem/rólam valami, hát mélyen hallgatnék róla. Mindegy, ízlések és pofonok, gondolom a Tejútrendszer más vidékein is különbözőek, nem csak mifelénk. Amit itt leírtam, az nem a személyeskedés szándékával történt, hanem szakmaetikai alapvetés, a nemlétező Etikai kódex kezdő művészettörténészek és restaurátorok figyelmes használatára című kötet egyik, virtuális alfejezete. De hozzáteszem, az sem jutna eszembe, hogy felfedezésemet elküldjem a Tibetian Mountains Weekly, vagy az Ulan-Bator News számára.

Tudják, hogy hány lappangó képet fedeztem fel, azonosítottam be, kutattam ki róla mindent az elmúlt 10 évben? Több százat. Ha valaki a folyamatos felfedezés permanens lázában kíván élni, akkor csak annyi a dolga, hogy elkezdi nézni a két háború közötti régi magyar filmeket és a buta párbeszédek hátterében valóban százával fogja felfedezni magyar művészek lappangó, azóta megsemmisült, néha azonban a műkereskedelemben ma is felbukkanó festményeit, szobrait. Szóval, én is találtam már pár érdekes dolgot, de nem éreztem késztetést, hogy világraszóló szenzációnak látszó lufit fújjak ezekből, mert nem azok. Fontos dolgok, ezért élek, de nem érdemelnek Nobel-díjat, ez van.

kisegeres_bereny.jpg

Visszatérve a cikksorozatot kiváltó Berény-műre, ormótlan lufivá fújni, az olyan, egyébként tisztességesen megfestett, igencsak csinos képet, mint Berény Róbert Alvó nő fekete vázával című alkotása, érthető, de nem egészen tisztességes dolog. Ugyanis köztudott, ha a lufit túlfújják, vagy túl magasra szökik a levegőégben, akkor hajlamossá válik egészséges szappanbuborékként működve egyszerűen szétpukkadni. Ezt tenni egy védtelen, szinte eddigi teljes életét kényszerűségből szeretett hazájától távol leélni kénytelen, a rideg külhonban is javarészt sötét, börtöngyanús raktárak mélyére száműzött, szépecske képecskével, szerintem nem illdomos. Mindez azonban már egy rendszerhibává kiteljesedő folyamat egyik végpontja csupán. S itt már nem Barki személyéről és nem az „Alvó váza” kvalitásairól van szó, hanem arról, hogyan engedhetett szabad utat a művészettörténet szakma egy ilyen, minden szempontból erősen megkérdőjelezhető történésnek. Hiszem és vallom, hogy a művészettörténész hivatást nem lehet, nem szabad a spagettiwesternek és szappanoperák szintjére süllyeszteni.

A művészettörténész egyik kimondatlan feladata a kultúra, a műveltség, az ízlés terjesztése és fejlesztése. Népnevelői attitűd? Igen, vállalom. Mint ahogy a Nyolcak tagjai is hittek abban, hogy tevékenységük nyomán az őket gúzsba kötő világ napsugarasabb lesz, a fejek nagy részében uralkodó sötétség elűzhető, a társadalom jobbítható a művészet és a műalkotások által. Hittek ebben és én is hiszek ebben, igaz, az ő álmaikat összetörte a kommün és annak bukása (együttesen!) és az enyéim sem rózsásak. De azért teszem a dolgom, a legjobb tudásom szerint.

Az alvó nőt, fekete vázát, sárgaterítős asztallapot ábrázoló kép szép! Mit szép, gyönyörű, kiemelkedően kvalitásos műalkotás, minőségi képálom, art deco remekmű, delikát kompozíció, fantasztikus egyéni teljesítmény, klasszikus vonalvezetésű (ja, az nem, bocs!), szeretnivaló műtárgy, ízléses képköltemény, az a kép amit szívesen néz az ember az előszobája nappalija falán, mester-remek, a napra lehet nézni, de rá nem (ezért is van most sötétben kiállítva, mert félő, hogy a mostanában úgy is szűkében lévő napvilágot elhomályosítaná), a két háború közötti magyar festészet egyik csúcsteljesítménye.

Így is lehet írni a képről, meg így is: A festmény valamikor 1927–1928 fordulóján született. Bizonyíthatóan ki volt állítva 1928-ban a három leghíresebb korabeli kiállítóhely közül kettőben, az Ernst Múzeumban és a Nemzeti Szalonban. A festmény Berény egyik legjobb korszakában készült, a két világháború közötti időszak egyik fő művészeti áramaként tisztelt art deco modorában. A kép Berény ebben a stílusban alkotott művei között is a legjobban sikerültek közé tartozik. Rendkívül örvendetes, hogy a festmény hosszas lappangás után ismét elő- és visszakerült Magyarországra. Tisztelet a kutatónak, aki ezt megvalósította és lehetővé tette, hogy mindenki újra gyönyörködhessen, a magyar művészet egyik kiemelkedő alakja, Berény Róbert rég eltűntnek hitt kiváló képében. (És ezt persze még lehet tovább cizellálni.)

Szóval, így is lehet írni róla, meg úgy is, hogy Marlene Dietrichet és a magát egykor Anasztázia nagyhercegnőnek kiadó csalót éppúgy mellőzve a történetből, mint Drakulát, Supermant és Luke Skywalkert, maradva a festmény történetének, stílusának, kvalitásainak és a rendelkezésre álló konkrét dokumentumainak ismertetésénél. Azért, mert így szokás, így ízléses és így viszi előre a tudományunkat is. Megmondom milyen az, amikor a Berény imádott Etáját ábrázoló kép kapcsán a művész összes, vagy javarészt pletykaszinten létező, kósza nőügyeit teregetik. Pont olyan, képzeljék el, mintha elmenne valaki egy régi barátjához látogatóba és a családi körben elköltött ebéd utáni kellemes kvaterkázás közben, arról kezdene sztorizni, hogy a házigazda mikor és milyen nőügyekbe keveredett anno. Ettől szebb csak az lenne, ha a valaki hívná meg magához barátját és családját, így vendégként lennének kénytelenek elszenvedni ugyanezt. Ebben az esetben simán előfordulhatna, hogy a helyzettel kezdeni mit sem tudó jóbarát hasonló cipőben járó felesége, zavarát elrejtve, egyszerűen úgy tenne, mintha elszundikált volna a fotelben. Összefoglalva, véleményem szerint a műelemzés nem ereszkedhet le a tanyasi csirke árusok pletykálkodásának a szintjére.

Az Alvó nő fekete vázával című remek kép, szintén nem tehet arról, ami vele történik, körülötte zajlik. Jó esetben, amikor mi már mind nem leszünk, utódaink még mindig gyönyörködni fognak benne és mosolyogva fogják lapozgatni érdekes történetét.

Ui. S bár messzemenően megértem Virág Juditék marketing szempontjait, és természetesen nem kérhetem számon tőlük, hogy egy aukciósház a tudományosság szikráit villogtassa, ízléscsősz sem kívánok lenni, de azért óvatosan megjegyzem, hogy munkájuk során (mely nem kevés profitot fial), folyamatosan a művészettörténész szakma/művészettörténészek kutatásaira, adataira, elemzéseire támaszkodnak és hivatkoznak. Ezzel, a Berény-képpel és az apropóként szolgáló Barki Gergellyel való foglalkozást a magam részéről lezártnak tekintem.

2 komment

Az ülve alvó nő, avagy lufi a Ridikülben III. rész

2014.12.04. 23:43 RumNapló

Nos, akkor vizsgáljuk meg, hogy valóban indokolt-e ez a nagy felhajtás, a kedélyek ilyetén mértékű borzolódása, Berény Róbert terítéken lévő képével kapcsolatban. Először a művészt, azután a képet veszem górcső alá. Előbb tehát azt vizsgálom, hogy szakmailag valóban indokolt-e Berény Róbert olyan mérvű és arányú szerepeltetése, mint amit az elmúlt évek hazai és külföldi kiállításain tapasztalhattunk. Ehhez segítségemre lesznek olyan kiállítási katalógusok, melyek mindenki számára elérhetőek, közölt adataimat tehát bárki ellenőrizheti.

Berénysimogató

Azonnal az elején tisztáznom kell, hogy Berény Róbertet kiváló művésznek tartom, számos remekművének kvalitásai megkérdőjelezhetetlenül utasítják őt a modern magyar festészet élvonalába. Valamennyi festői korszakában alkotott kiemelkedő műveket. Azaz kimondottan jó festő volt. A Nyolcak művészcsoport egyik tagja, de nem megalakítója, nem vezére és nem szellemi vezetője! Csak egy festő a Kernstok Károly által vezetett társaságban. A vizsgálatom tárgya hat kiállítás katalógusa, melyek a 2006 és 2014 közötti időszakot ölelik fel. Kicsit unalmas statisztikák következnek, ezért, aki az ilyet nem viseli, az fusson a végére és nézze a konklúziót. Mind a hat katalógust átnéztem és megszámoltam, hogy hány képet reprodukáltak bennük a Nyolcaknak nevezett nyolc festőtől. Elől a művész vezetékneve, zárójelben pedig a reprodukált műveinek száma szerepel. A művészek betürendben, de mindig elől a doyen: Kernstok Károly, majd sorrendben Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos. (A Nyolcak persze sosem csak nyolcan voltak, de ez a gond minket itt most nem érint).

2006 Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914, Kiállítás: Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2006. március 21 – július 30. Katalógus: Szerk. Passuth Krisztina, Szücs György [és Barki Gergely !], Budapest, MNG, 2006.

Kernstok (19) – Berény (64) – Czigány (10) – Czóbel (19) – Márffy (16) – Orbán (5) – Pór (2) – Tihanyi (40)

2008–2009 Fauves Hongrois 1904–1914, Vándorkiállítás: Céret, musée d'Art moderne, 2008. június 21 – október 12; Cateau-Cambrésis, musée départemental Matisse, 2008. október 25 – 2009. február 22; Dijon, musée des Beaux-Arts, 2009. március 13 – június 15. Katalógus: Szerk. Sophie Barthélémy, Joséphine Matamoros, Passuth Krisztina, Dominique Szymusiak, Paris, Biro éditeur, 2008.

Kernstok (14) – Berény (28) – Czigány (4) – Czóbel (28) – Márffy (12) – Orbán (3) – Pór (1) – Tihanyi (13)

2010–2011 Dialogue de Fauves. Hungarian fauvism (1904–1914), Kiállítás: Bruxelles, Hotel de Ville, 2010. december 1 – 2011. március 20. Katalógus: Szerk. Dario Cimorelli, Giacomo Merli, Michaela Bramati, Brussel, Silvana Editoriale, 2010.

Kernstok (0) – Berény (1) – Czigány (0) – Czóbel (9) – Márffy (10) – Orbán (0) – Pór (0) – Tihanyi (2)

2010–2011 A Nyolcak, Kiállítás: Pécs, Janus Pannonius Múzeum Modern Magyar Képtár, 2010. december 10 – 2011. március 27; Budapest, Szépművészeti Múzeum, 2011. május 17 – szeptember 12. Katalógus: Szerk. Markója Csilla, Bardoly István, Képszerkesztők: Molnos Péter, Barki Gergely, Pécs, JPM, 2010.

Kernstok (73) – Berény (115) – Czigány (43) – Czóbel (23) – Márffy (64) – Orbán (36) – Pór (54) – Tihanyi (92)

2012 Die Acht. A Nyolcak. Ungarns Highway in die Moderne, Kiállítás: Wien, Kunstforum, 2012. szeptember 12 – december 2. Katalógus: Szerk. Barki Gergely, Rockenbauer Zoltán, Peter Vergo, Wien, Deutscher Kunstverlag, 2012. 

Kernstok (14) – Berény (44) – Czigány (9) – Czóbel (10) – Márffy (27) – Orbán (6) – Pór (22) – Tihanyi (7)

2013–2014 Allegro Barbaro. Béla Bartók et la modernité hongroise 1905–1920, Kiállítás: Paris, Musée d’Orsay, 2013. október 14 – 2014. január 5. Katalógus: Szerk. ? 

Kernstok (4) – Berény (27) – Czigány (2) – Czóbel (16) – Márffy (9) – Orbán (0) – Pór (1) – Tihanyi (3)

 Tehát összesítve a hat kiállítás katalógusában: Kernstok (124) – Berény (279 !!!) – Czigány (68) – Czóbel (105) – Márffy (138) – Orbán (50) – Pór (80) – Tihanyi (157) művével jelent meg. Látható, hogy Berény szereplése erősen túlteng a többiekén, s ez a túlzás azokban a katalógusokban kulminál, melyek képszerkesztésében Barki Gergely is részt vett. Szerintem, ha bárki szakmabelit megkérdezünk arról, hogy a korai magyar modernizmusban Berény tényleg ennyivel jobb, jelentősebb, nagyobb hatású művész volt-e, mint például Czigány Dezső, vagy Tihanyi Lajos, avagy például Czóbel Béla, akkor bizony valószínűleg nemmel fog válaszolni. Berény ebben a társaságban, valójában pont a középmezőnyben helyezkedett el. Semmiféle vezérszerepet nem vindikálhatott magának, sem művészetpolitikai, sem pedig technikai tudás illetve művészi erő tekintetében. Természetesen ezen lehet vitatkozni, lehet a valóságot jobbra-balra torzítani, de attól az még nem lesz való. Berény Róbert ilyen mértékű túlszerepeltetésének csak és kizárólag egyetlen esetben lenne szakmailag korrekt létjoga, mégpedig akkor, ha Barki, vagy bárki más, a Nyolcak 1911-es nagy kiállítását akarná rekonstruálni, újrarendezni. Ez természetesen a hiányzó, lappangó képek miatt egyelőre lehetetlen vállakozás lenne, de virtuálisan esetleg elképzelhető. A rekonstrukció alapja valóban a Berény által teletömött kiállítás, furcsa, aránytévesztett, de hiteles képét mutatná. Berény ezen az 1911-es tárlaton 49 olajképét mutatta be + még rajzokat is, melyeknek nem ismerjük a számát. A Nyolcak összes többi tagja együttesen 37 képet és rajzokat állított ki, tehát Berény valóban uralta ezt a tárlatot. Ez azonban nem jogosítja fel Barkit arra, hogy ezentúl, minden adandó alkalommal ezt tekinthesse követendő mintának, bármennyire is kedveli, imádja Berény Róbert művészetét.

Ez, a történet elején még csak búvópatakként, később már éktelenül morajló zuhataggá duzzadt szakmai inkompetencia  inkontinencia mára odáig fajult, hogy ha Berényről esik szó, akkor Barki, sajnos nem tudja visszatartani. Berény Róbert manapság Barki Gergely hátán lovagolva tör „világuralomra”, ha máshol nem is, de a művészet világában. Ezt az állításomat az előbbi példák és kimutatások segítségével kívántam megvilágítani. A következőkben pedig, végleg lezárva ezt a témát, még egy poszt erejéig visszatérek a diszkréten horkoló festményhez is.

kisegeres_bereny.jpg

Szólj hozzá!

[zárójelben]

2014.12.04. 17:29 RumNapló

A mai napon nem kevesebb mint hat olyan baráti e-mailt vagy telefonhívást kaptam, melyek a legnagyobb jóindulattal és értem aggódva figyelmeztettek, hogy vigyázzak magamra, jobb lenne ha leállnék azzal amit csinálok, mert nagyon komoly érdekeket sértek a blogommal. Már gyűjtik rólam az adatokat, hogy szakmailag lejárassanak, be akarnak perelni meg miegymás.

Arra kellene ráébredniük kedves Fenyegetőzők és Megfélemlíteni Akarók, hogy ha az egészen rövid távú érdekeiket, ha nem is hosszútávra, de legalább középtávra átállítanák, akkor mindenki, csodák csodája még Önök is jobban járnának minden téren. Visszatérne a gyűjtői kör megrendült bizalma, élénkülne a kereskedelem és tisztulnának a most meglehetősen zavaros műpiaci viszonyok. Önöknek is elsőrendű érdeke kellene legyen, hogy mindenki, aki részt vesz ebben a műkereskedelmi-gyűjtősdi játékban, az jól és ne becsapva érezze magát. Én rengeteg gratuláló és a független munkámat támogató levelet és hívást kapok. A szakma jelentős részének a helyeslésével napi szinten találkozom. Amit és ahogyan csinálok, azt művészettörténészek, műgyűjtők és teljesen kívülállók is jobbára pozitívnak és követendőnek tartják. Tisztelet a kivételnek, mely viszont folyamatos kontrollként segíti a munkámat. Nagyon sokan vannak mellettem és ez nagyon nagy erőt ad nekem, ahhoz amit teszek. Szakmám jelentős része igényli, hogy a hivatásunkat jócskán érintő műkereskedelem tisztábbá, átláthatóbbá és korrektebbé váljon. Csatlakozzanak Önök is ehhez a felfogáshoz! Ha akarják, megtehetik, olyan vagyonok felett diszponálnak, amely lehetővé teszi az Önök számára, hogy éljenek a becsületesség luxusával. Sokkal többet nyerhetnek ezzel, mint amennyit elérhetnek az én lejáratásommal vagy elhallgattatásommal. Hajrá Magyarország! Hajrá műkereskedelem! Hajrá Önök!

 

rumarc.jpg

Ui: A miheztartás végett megjegyzem, hogy kiváló egészségi állapotnak örvendek, nem vagyok depressziós és semmiféle egyéb kórban nem szenvedek. Boldog családapaként igen hosszú további életre rendezkedtem be.

Szólj hozzá!

Az ülve alvó nő, avagy lufi a Ridikülben II. rész

2014.12.04. 00:18 RumNapló

Ezt a blogot talonba  tettem, mert ugyan minden szava igaz és vállalom, de túl személyesre sikeredett és ez nem szolgálja azt az ügyet, nem segíti azt a célt, amit kitűztem magam elé.

2 komment

Az ülve alvó nő, avagy lufi a Ridikülben I. rész

2014.12.03. 01:47 RumNapló

igazsag_szigoruan_titkos.jpg

Elöljáróban megjegyzem, azaz rögtön az elején leszögezem, hogy a tárgyalt kép eredetiségével kapcsolatban semmiféle kétely nem merült fel bennem. A probléma máshol keresendő és én erre szeretnék rávilágítani írásomban. Megvizsgálom, hogy az egekbe magasztalt Alvó nő fekete vázával című Berény-remek, tényleg olyan remek-e, milyen különleges kvalitásokkal rendelkezik, amelyek feljogosítják az általa követelt státuszra? A szó szerint egérlátta kép hol helyezkedik el a 20. századi modern magyar festészet palettáján?  Mi az a plusz, azon kívül, hogy véletlenül szerepelt egy hollywoodi gyerekfilmben, ami indokolja ilyen mértékű piedesztálra emelését? Megpróbálom kideríteni, hogy a mű hol foglal helyet alkotója életművében és hol helyezkedik el a két háború közötti magyar festészet pillanatnyilag elfogadott hierarchiájában?

kisegeres_bereny.jpgBerény Róbert: Alvó nő fekete vázával, 1927-1928, vászon, olaj, 64 x 87 cm, jelzés lent balra: Berény - Közölve: Virág Judit Galéria és Aukciósház 48. Téli aukció, 2014. december (kat. 43.)

Mivel Kieselbach Tamás már több mint egy évtizede azon igyekszik, hogy saját ízlése, de legfőképp jól felfogott üzleti érdekei felé hajlítsa a magyar művészet történetét, így megtisztelem azzal, hogy kivételesen etalonnak tekintem munkásságának egy nem csekély szeletét. A hivatkozott szelet a következő két darab, a mozdíthatóság határán cövekelő kötetből áll. Modern magyar festészet 1892–1919; valamint Modern magyar festészet 1919–1964. Ha valakinek nincsenek meg ezek az olimpiai előélet nélkül szinte átdobhatatlan, arrébb lökdöshetetlen és átugorhatatlan kötetek, akkor azonnal szerezze be, mert a magyar művészet (tudomány- és kereskedelemtörténete) tekintetében viszont megkerülhetetlenek. Az első kötet végén Kieselbach a következő kérdést tette fel, melyre 96 jelentős személytől várt és érkezett válasz: „Ki az öt legjelentősebb modern magyar festő?” A kiválasztottak számára tehát öt válaszlehetőség adatott meg, míg a lista legvégén csupán Kieselbach Tamás, Kolozsváry Marianna és Molnos Péter kaptak alkalmat arra (saját maguktól), hogy a jelentőseknél is jelentősebbeknek tűnve, csak ők hárman, tíz festőt jelölhessenek meg. Kieselbach láthatóan az egyenlők között is szeret egyenlőbb lenni. Mindegy, megtehette, az ő pénze, az ő könyve, az ő érdekes ízlése. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a válaszadók nagyobbik része nem értette meg a kérdést és nem arra válaszolt, hogy szerinte ki az öt legjelentősebb, tehát egyben legnagyobb hatású művész, hanem megjelölték azokat a festőket, akiket a legjobban szeretnek, leginkább látnának/látnak szívesen a falukon, de sajnos nem ez volt a kérdés, mindegy.) Megvizsgáltam, hogy a modern magyar festészet addig és azóta is leglenyűgözőbb mennyiségben közölt alkotása, remekműve között, hány Berény Róbert-mű kapott helyet és lehetőséget a megmutatkozásra. Azt is megnéztem, hogy az egyes művészektől reprodukált képek sorrendjében Berény hol helyezkedik el. Íme az eredmény, mely előrebocsátva, elég siralmas képet mutat Berény Róbert vonatkozásában.

Az első kötetben, mely az 1892 és 1919 közötti időszakot öleli fel, Berény 18 művel képviselteti magát. Nála több képpel szerepel (zárójelben a reprodukált művek száma): Czigány Dezső (27), Csontváry Kosztka Tivadar (40), Ferenczy Károly (40), Gulácsy Lajos (37), Iványi Grünwald Béla (22), Márffy Ödön (26), Mednyánszky László (63 !!!), Nagy Balogh János (41), Nagy István (49), Perlrott Csaba Vilmos (36), Rippl-Rónai József (63 !!!), Tihanyi Lajos (32), Vaszary János (27), de még Perlmutter Izsák is (19 képpel). Ebben a sorban tehát Berény csak a 15. helyet foglalhatta el, így sajnos még a top 10-be sem fért bele. Ennél még rosszabbul járt a megkérdezettek listáiban, ahol csupán két személy (Heller Ágnes filozófus és Babarczy Eszter esztéta) jelölte meg az általuk legjelentősebbnek ítélt 5 művész között. A többi 94 megkérdezett + a mesterhármas meg sem említették. Ugyanekkor kiváncsiságból megnéztem azt is, hogy például egyik szívemcsücske, Bernáth Aurél hogyan szerepelt ebben az interjú folyamban. Nos, Bernáthot hat jelentős személyiség jelölte meg az öt legjobb között (Fabényi Júlia művészettörténész, Frank Tibor történész, Gyémánt László festőművész (!), Kocsis Zoltán zeneművész (!), Koncz Zsuzsa táncdalénekes és Török András író). És ez nem is véletlen, mivel Berény a korábbi értékeit sutba vágva, az 1950-es években odáig jutott, hogy valóságos Bernáth-epigonként nemtündökölt. Erre ékes éktelen bizonyítékul az ebben az időszakban alkotott művei szolgálnak.

A második, az 1919 és 1964 közötti időszakot tárgyaló kötetben Berény még rosszabbul járt. Összesen 20 művel szerepel a kötetben, de ez csupán a 27. helyre volt elég a művésztársaival folytatott Kieselbach-féle versenyben. Aba Novák Vilmos (44), Ámos Imre (22), Anna Margit (30), Bálint Endre (24), Barcsay Jenő (48), Batthyány Lajos (21), Bortnyik Sándor (20), Czóbel Béla (36), Derkovits Gyula (48), Egry József (22), Farkas István (25), Kádár Béla (26), Kassák Lajos (21), Korniss Dezső (28), Nagy István (39), Patkó Károly (22), Rudnay Gyula (29), Scheiber Hugó (56 !), Szőnyi István (46), Vajda Lajos (62 !), Vaszary János (20), de még Frank Frigyes (21), Paizs Goebel Jenő (21), Román György (36 !!?!!), Tóth Menyhért (27) is megelőzte Berényt ebben a mű-hajszában. Arról már nem is beszélve, hogy Bernáth Aurél ebben az időszakban 35 képpel került a legjobbak közé.

Mit jelent, mit jelenthet mindez? Az eddigieket összefoglalva talán azt, hogy Berény az 1892-1919 közötti időszakban, ismertségével és elismertségével, művészetének erejével csak a 15. helyre lett jó a Kieselbach által generált versenyben. Az 1919 és 1964 közötti években viszont 27.-ként már a top 30-ba is alig fért bele. És pont ez az az időszak, amikor a „világ legismertebb magyar festménye”, az aktuális Virág Judit-aukció kiemelt fődarabja, az Alvó nő fekete vázával megszületett. Az 1920-as évek végén járunk.

Folytatom……

Szólj hozzá!

Rések a pajzson I. rész

2014.12.01. 23:14 RumNapló

Mint azt már Szúrópróba 2.0 című írásomba kifejtettem, egyik kollégámnak sikerült hat röpke év alatt végrehajtania azt az elképesztő csodát, hogy egy nyilvánvalóan Mikola András által festett kép, ma már rendszeresen Czóbel Béla remekműveként szerepel a magyar modernizmust bemutató hazai és külhoni tárlatokon. A Mikolából varázslatos módon Czóbellé vált párizsi piaci jelenettel foglalkozó írásom, mivel az előzetes egyeztetések dacára az Artmagazinban nem jelenhetett meg, előbb itt a rumnaplo.blog.hu oldalon lett közölve (2014.06.15.), majd két részletben a Napi Gazdaság nyomtatott verziójának 2014. augusztus 11. és 18. számában vált olvashatóvá. Ebben a tanulmányban tételesen, több oldalról megközelítve, pontról-pontra haladva bizonyítottam be, miért kapitális tévedés Mikola 1905-ös remek párizsi festményét Czóbellé erőltetni.

mikola piac.jpgMikola András: Párizsi utca, 1906 körül, karton, olaj, 58 x 51 cm, jelzés nélkül, magántulajdon, Közölve: Magyar Vadak 2006, 203, (kat. 182.) Előoldalán: Mikola András: Növénycsendélet, 1906. (A képet nem Czóbel Béla festette!!!!)

…szóval a hamisításnak van egy olyan furmányosan speciális alfaja (alfája?), amikor nem megfestődik, vagy átfestődik egy kép, nem kerül le róla a régi szignó és nem is ugrik a helyére másik csinosabb, csak egy már régen ismert kép varázslódik át egyik dobozból a másikba. Van ennek hagyománya jócskán, így jelzetlen középkori, reneszánsz és barokk művek esetében is szinte mindennapos, hogy változás áll be szerzőségük tekintetében, hol ennek, hol pedig amannak tartják, attól függően, hogy épp hol tart a tudomány. (De ne felejtsük el, ezekben az esetekben mindig alapos háttérkutatások előzik meg az új attribúciót!) Ide kapcsolódik a hamisításnak az a különleges fajtája, melyhez semmi egyébre nincs szükség, mint egy képre és egy művészettörténészre. A kép lehet konkrét művész jelzett műve, lehet jelzetlen alkotás, melynek státusza bizonytalan és lehet hamis szignatúrával ellátott kép is. Az utolsó példának van olyan változata, amikor a mű eleve hamisítási szándékkal készült és olyan is, amikor csak egy kevéssé ismert, vagy kiolvashatatlan aláírást adtak át az enyészetnek és cseréltek fel valami mással. Egészen különös lehetőség van azokban a képekben, melyeknek szignatúrája erősen sérült és/vagy kopott, így az egyáltalán nem, alig-alig, éppen hogy nem, vagy csak majdnem kiolvasható. Ez kiváló alkalmat biztosít egyes leleményes szakembereknek ahhoz, hogy éppen azt betűzzék ki a káoszból, amit látni szeretnének, amit elvárnak tőlük, amivel sok pénzt kereshetnek, avagy amivel szakmai hírnevet, rangot vélnek maguknak kicsikarni. Ezután már semmi másra nincs szükség, mint elvinni a képet néhány, lehetőleg hazai és külföldi tárlatra vegyesen, azok katalógusaiban pedig, éppen hogy nem hivalkodva a nagy felfedezéssel, hanem a lehető legnagyobb nyugalommal és természetességgel úgy prezentálni a képet, mintha ez nem is valamiféle újdonság lenne, hanem régóta és széles szakmai körben elfogadott, magától értetődő tényszerű igazság.

A következő példa nem az előbbi bevezetésben közöltek illusztrációja. Az eddig leírtaktól homlokegyenest más problémával foglalkozik, nem is tudom, hogy kerülnek egymás tőszomszédságába. Ha valaki a fentebbiek és az alábbiak között hasonlóságot vél felfedezni, az csupán a véletlen különös játéka lehet vagy, ahogy Ollé János pontosabban megfogalmazta: „Ha bárki bármilyen hasonlóságot vél felfedezni bárkivel vagy bármivel kapcsolatban, akkor az csak a véletlen műve lehet és következtetései csak saját felelősségére fogalmazhatók meg.” (Ollé János, 2012. 05. 04.)

Czóbel Béla legutóbbi gyűjteményes tárlatára 2014 nyarán került sor Szentendrén. Mivel a tárlat első felét egykori kollégám Barki Gergely rendezte, így szegény Mikola hiába virtuóz kis képe, természetesen itt is kérdőjel nélküli Czóbelként szerepelt, pont úgy, mintha az lenne. Most viszont nem ezzel kívánok ismét foglalkozni, hanem egy másik, szintén a szentendrei tárlaton szerepelt festmény rejtelmes történetébe vezetem olvasóimat. A történet több ponton is kísérteties azonosságot mutat a Mikola-mű átváltozásával. Ha egy festmény nem kicsit kérdéses, ellenben nagyon problémás, akkor illene (már csak önvédelemből is) csínján bánni vele. Láttunk már festményt, mely az őt ért sérelem miatt revansot vett tulajdonosán. Hallottunk már szoborról, amely bosszúálló macskaként vett elégtételt óvatlan gazdáján. Vigyázz a hektikus műalkotással! Ne hívd ki az önmagában is bizonytalan, úgynevezett "remegmű" haragját! Barki azonban nem félénk és annyira védve érzi magát Baán (megváltoztatom a Szépművészeti Múzeum portikuszát, hogy mindenképpen nyomot hagyjak az utókor számára, akkor is, ha ennek semmi értelme és csak kárt bírok okozni vele, majd ha ez nem sikerül, akkor szétcseszem a Városligetet megalomán terveim megvalósításához) László jobbkezének egyik ujjaként, hogy úgy gondolja, ma már mindent megengedhet magának. A Mikola-kép példája bizonyítja, hogy a nyilvánvaló manipulációtól (használhattam volna erősebb kifejezést is!), sem retten vissza.

Mivel egy előző blogbejegyzésemben ez problémát okozott egyeseknek, ezért időben és most szólok, hogy a következőkben közölt képek, az utolsó kettő kivételével ugyanazt a művet ábrázolják. Az egyszerűség kedvéért nem fényképeztem ki minden katalógusból és kötetből a festmény reprodukcióját, mert a különböző minőségű fotómásolatok közötti eltérések csak felesleges zavart okoztak volna. 

1983

czóbel parkban kieselbach.JPGPerlrott Csaba Vilmos (?): Nagybányai sétatér, é.n. (1900-as évek közepe), Közölve: Mezei Ottó: Nagybánya. A hazai szabadiskolák múltjából, Bp. Múzsák Közművelődési Kiadó, 1983, o.n. 

Tehát ez a festmény, 1983-as felbukkanása idején mint kérdőjeles Perlrott-kép került közlésre Mezei Ottó művészettörténész Nagybánya-monográfiájában. (A kötetben a festmény fekete-fehér reprodukciója jelent meg.)

Az 1983 és 2014 között eltelt több mint három évtized, nemcsak valamennyiünk élete, de a kérdéses mű szempontjából sem volt eseménymentes, mint az a továbbiakból kiderül. 1983-as kérdőjeles Perlrottként való felbukkanása után majd másfél évtizednek kellett eltelnie, míg ismét feltűnt a „kertek alján”. Ekkor már Kieselbach Tamás gyűjteményének részeként szerepelt a nagybányai művésztelep 100. évfordulóján rendezett kiállításon.

1996

czóbel parkban kieselbach.JPGIsmeretlen (Czóbel Béla ?): Parkrészlet, 1906–1908 körül, j.l.b.: olvashatatlan, K.T. gyűjteménye, Közölve: Nagybánya művészete, MNG, 1996, 427, 499, (kat. 214.) 

Igen, ez ugyanaz a kép, de ekkor még csak szerényen, „Ismeretlen (Czóbel Béla ?)” felirattal húzódott meg a korszakos tárlat árnyékában. Jelzése ekkor még az „olvashatatlan” kitétellel szerepelt. Érdekes módon, három évvel később, Kieselbach Tamás első, saját gyűjteményét közszemlére bocsátó kötetében még a kérdőjeles czóbelség sem bukkant fel.

1999

czóbel parkban kieselbach.JPGIsmeretlen festő: Parkrészlet, 1906-1908, Közölve: Hungarian Modernism 1900–1950, Selection from the Kieselbach Collection, Budapest, 1999, 56-57.

Hét évvel később, a kép változatlanul K.T. úr tulajdonaként, a változatosság, vagy valamilyen félreértelmezett ritmusgyönyör okán, ismét kérdőjeles Czóbelként szerepelt a magyar fauve festészet első hazai seregszemléjén.

2006

czóbel parkban kieselbach.JPGIsmeretlen festő (Czóbel Béla ?): Parkrészlet, 1906 körül, Közölve: Magyar Vadak 2006, 163. (kat. 138.)

Innen már csak röpke két év elteltével, a magyar vadak francia vándorkiállításán láthattuk a művet, ahol egészen meglepő módon, de ismét csak mint ismeretlen művész alkotása került bemutatásra. (Nem is értem!)

2008

czóbel parkban kieselbach.JPGIsmeretlen: Parkrészlet, 1906 körül, magántulajdon, Közölve: Fauves Hongrois 1904–1914; Céret, musée d'Art moderne, 2008. június 21 – október 12; Cateau-Cambrésis, musée départemental Matisse, 2008. október 25 – 2009. február 22; Dijon, musée des Beaux-Arts, 2009. március 13 – június 15. Kat. Paris, Biro éditeur, 2008, 37, (kat. 2.)

És most vegyünk egy mély lélegzetet, mert a petit hánykolódást mutató összkép dacára, az eddig majdnem szabályos rendben zajló történetben itt bizony némi törés mutatkozik. Olyan ez, mint a rianás a Balatonon, ahol egy nádimókus ingerült toppantása is beindíthatja a jég hajszálvékony repedését, mely azután óriási robajjal járó törés-zúzásban teljesedik ki. Ez a toppantás, vagy nevezzük nevén, manipuláció, 2010–2011 fordulóján következett be. Eltelt hát huszonhét év, és a mű végre majdnem megszabadulva az ismeretlenség zavaró pecsétjétől, immár (csak) kérdőjeles Czóbelként szerepelt a magyar vadak brüsszeli bemutatóján. (Zárójelben hozzáteszem, ez volt az első olyan magyar vadak kiállítás, amelyet az addigiaktól eltérően már kizárólag a Barki Gergely–Rockenbauer Zoltán kettős rendezett. Ide már az addigi kurátortársaikat, Passuth Krisztinát és Molnos Pétert sem vették be (nem is szólva rólam, aki már akkor is kívülálló voltam ebből a társaságból, amikor még látszólag nem).

2010-2011

czóbel parkban kieselbach.JPGCzóbel Béla ?: Parkrészlet, 1906 körül, Kieselbach Tamás gyűjteménye, Közölve: Dialogue de Fauves. Hungarian fauvism (1904–1914), Bruxelles, Hotel de Ville, 2010. december 1 – 2011. március 20. Kat. Brussel, Silvana Editoriale, 2010, 46, (kat. sz. n.)

Mindezek után, talán nem is olyan meglepő, hogy a 2013–2014 fordulóján a francia fővárosban rendezett Allegro Barbaro tárlaton a mű már megszabadulva minden béklyótól, végre szabadon táncolva az egykori párizsi pályaudvar síncsokrai helyén, immár Czóbel Béla hamisítatlan műveként illegethette magát a franciákok előtt.

2013-2014

czóbel parkban kieselbach.JPGCzóbel Béla: Parkrészlet, 1906, Kieselbach Tamás gyűjteménye, Közölve: Allegro Barbaro. Béla Bartók et la modernité hongroise, 1905–1920, Paris, Musée d’Orsay, 2013. október 14 – 2014. január 5. Kat. Paris, Éditions Hazan, 2013, 147, (kat. 66.)

Majd végül idén nyáron, a Szentendrén rendezett Czóbel-tárlaton, a kép még jó hogy Czóbelként szerepelt. Ha már így ismerték meg a franciák, ugyan már hogyan válhatott volna ő ismét ismeretlenné?

2014

czóbel parkban kieselbach.JPGCzóbel Béla: Parkrészlet, 1906, Budapest, Kieselbach Tamás gyűjteménye, Közölve: Czóbel, egy francia magyar, Szentendre, Ferenczy Múzeum, 2014. május 30 – augusztus 31. (kat. 55.)

Úgy tűnik, hogy senkit nem zavart meg, hogy a kép 1983-as kérdőjeles Perlrottként való felbukkanását követő és 2013-as hivatalos Czóbellé avatása között eltelt három évtizedben senki, de senki nem tudta kiolvasni (még a kép saját tulajdonosa, Kieselbach (Tévedhetetlen) Tamás sem!) a képen fellelhető szignótöredéket. El kellett tehát jönnie annak a pillanatnak, meg kellett születnie és fel kellett cseperednie annak a művészettörténésznek, aki végre valahára, a valahány addigi vaksi barmot megszégyenítve, röhögve fityiszt mutatva az egész szakmának, kiolvasta a kiolvashatatlant. És még az is lehet, hogy igaza van! Miért is ne lehetne? Volt már és lesz is olyan a világtörténetben, hogy valaki rájön a nagy igazságra, sokáig üldözik ezért, néha még vértanuságot is szenved, majd az utókor rehabilitálja. Csak azt nem értem, hogyha ezt a parkjelenetet Czóbel Béla festette, akkor hogyan lehetséges, hogy a szinte kísértetiesen hasonló párdarabján (melyet anno szintén Kieselbach Tamás aukcionált), pedig Pap Géza szignója ékeskedik?

papgéza2.JPGPap Géza (1883-?): Parkban, papír, vegyes technika, 43 x 59 cm, jelzés lent jobbra: Pap Géza - Közölve: Kieselbach Galéria és Aukciósház 7. Tavaszi képaukció, Budapest, 1999. március (kat. 203.)

No, ezen igazodj ki, kedves tárlatlátogató műbarát! Ha te sem érted, hogy itt mi történt, vagy hogy ami történt, az hogy történhetett meg egyáltalán, akkor nem vagy egyedül!

Csak a biztonság kedvéért itt van még egy hasonló Pap Géza-mű, szintén Kieselbach Tamástól: 

papgéza1.JPGPap Géza: Városliget, 1920-as évek, karton, olaj, 38,5 x 44,5 cm, jelzés lent balra: Pap Géza - Közölve: Kieselbach Galéria és Aukciósház Tavaszi képaukció, Budapest, 2014. június (kat. 22.)

Szólj hozzá!

A Stuartok Magyarországon

2014.11.30. 13:10 RumNapló

Olyan hír robogja körül a Földet, melyhez alig fogható bármi, ami az írott és íratlan történelemben eleddig megelőzte. Íme:

_MG_8255-2.jpgElnézést, nem ennek a csodálkozástól megbénult, buta, pöffeszkedő és színét vesztett kakasnak a képét szántuk ide, hanem:

barki6.jpg

Íme a nagyon kicsi és a NagyonNagy Ő, (remélem nem okoz problémát eldönteni, hogy melyik melyik) akik a lavinát elindították, háttérben a világ leghíresebb képével, mely nemsokára elfoglalhatja a Mona (Lejártlemez) Lisa eddig érdemtelenül bitorolt helyét a Louvre-ban, persze csak addig, amíg külön múzeumépületet nem emelnek a tiszteletére a Városliget sóval beszántott hűlt helyén.

 barki3.jpgÍme a KÉP, amiről még oly sok szó, mondat és tiráda hangzik majd. És ami ferdén nézve is annyira szép!

A hírfolyam:

AFPBB Newshttp://www.afpbb.com/articles/-/3032915?pid=14872555 - The Times - http://www.thetimes.co.uk/tto/arts/article4281893.ece - The Guardian - http://www.theguardian.com/world/2014/nov/27/stuart-little-art-historian-long-lost-hungarian-masterpiece - New York Post - http://nypost.com/2014/11/28/historian-spots-long-lost-painting-while-watching-stuart-little/ - Kuwait Times - http://news.kuwaittimes.net/pdf/2014/nov/29/p27.pdf - Hindustan Times - http://www.hindustantimes.com/world-news/stuart-little-helps-lost-hungarian-painting-come-home/article1-1290860.aspx#.VHegzC8Bzoo.facebook - Hilang 90 Tahun - http://hot.detik.com/read/2014/11/28/141324/2762144/1059/hilang-90-tahun-lukisan-bersejarah-ditemukan-jadi-properti-film-stuart-little - The Sydney Morning Herald - http://www.smh.com.au/world/stuart-little-helps-find-lost-hungarian-avantgarde-artwork-20141128-11vpoe.html7News - https://au.news.yahoo.com/entertainment/a/25634540/stuart-little-helps-lost-hungarian-painting-come-home/ - Daly Mail, UKhttp://www.dailymail.co.uk/news/article-2852842/Missing-masterpiece-lost-90-years-discovered-background-Stuart-Little-Art-historian-finds-painting-watching-children-s-film-daughter.html - ABC News -http://www.abc.net.au/news/2014-11-28/stuart-little-helps-long-lost-hungarian-painting-come-home/5924194?WT.mc_id=Corp_News-Nov2014%7CNews-Nov2014_FBP%7Cabcnews - LePoint.fr - http://www.lepoint.fr/insolite/comment-stuart-little-a-permis-de-retrouver-un-tableau-hongrois-disparu-27-11-2014-1885080_48.php - Le Parisien - http://www.leparisien.fr/flash-actualite-culture/comment-stuart-little-a-permis-de-retrouver-un-tableau-hongrois-disparu-27-11-2014-4327809.php - Monde - http://www.itele.fr/monde/video/une-peinture-hongroise-que-lon-croyait-disparue-a-ete-retrouvee-grace-a-stuart-little-102100 - RTL.be - http://www.rtl.be/info/monde/international/1145725/incroyable-un-tableau-hongrois-disparu-depuis-plus-de-80-ans-retrouve-grace-a-stuart-littleCulturebox francetvinfo - http://culturebox.francetvinfo.fr/expositions/peinture/un-celebre-tableau-hongrois-retrouve-grace-a-la-souris-stuart-little-206560 - El Robot Pescador - http://elrobotpescador.com/2014/11/28/curiosidad-increible-asi-descubrieron-una-obra-de-arte-perdida-durante-decadas/ - SBS AUSTRALIA - http://www.sbs.com.au/news/article/2014/11/28/how-stuart-little-helped-solve-90-year-art-mystery - BuzzFeed - http://www.buzzfeed.com/franciswhittaker/lost-masterpiece-discovered-in-background-of-stuart-little - cbcradio - http://www.cbc.ca/

bárki2.jpgA FILM-ből egy kocka (na jó, téglalap).

Egyszerűen döbbenetes! Mai adásunk teljes terjedelmében, ennek a történetnek minden szőrét-szálát-aspektusát próbálja körüljárni és megmutatni. Lehet, hogy a holnapi is és az sem teljesen kizárt, hogy ez az adó, ezentúl csak ezzel a hírrel fog foglalkozni. Kedves nézőink és hallgatóink! Ma a Földkerekség összes filmszínházában a Stuart Little Kisegér című filmet vetítik, melyet kivétel nélkül, minden helyszínen, a nagy - mit nagy? A LEGNAGYOBB FELFEDEZÉS-t elkövető felfedezővel készült 8 és félórás dokumentumfilmeposz előzi meg. A filmet és előzetesét csak együtt lehet megtekinteni. Az interjúban megszólal - mit megszólal? KINYILATKOZTAT! a legnagyobb - mit legnagyobb? A MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ, akit az Univerzum egy icipici szeglete, a kicsi Magyarország ajándékozott a világ örömére. BARKI GERGELY az interjúban elmeséli, hogyan ült le egyszer gyanútlanul a TV elé, de mivel egy vérbeli kutató sosem lankad és a sasszem sosenem fárad, így Berény villámcsapás-kíméletlenül megpillantott képének esélye sem volt tovább lappangani, bujkálni, mi több rejtőzködni. Barki azt is elmondja, hogyha a házának a padlásán lenne a TV, akkor meglepetésében biztosan leesett volna a pincébe, de így nem. (Persze lehet, hogy még igen, ez még kiderülhet, ha kellő számú nézettséget generál, így hagyjuk nyitva a kérdést egyelőre). Barki azt is megjegyezte a csak rá jellemző eleganciával és máris fiatalok millióinak mintát adó mosolyával, hogy Mickey Mouse és Michelangelo Buonarroti pedig mától és végérvényesen elmehetnek a picsába!

Egyes fanyalgó hangok szerint a király mezítelen, vagy legalábbis rosszul öltözött, de velük most nem foglalkozunk. Később, a börtönből természetesen még nyilatkozhatnak, mivel Magyarországon sajtószabadság van. Pontosabban azt írhat a sajtó amit szabad neki.

Tudósítónk jelentkezését várjuk a Halálcsillagról.  - Béla, már ott vagy? Sikerült-e találkoznod Vader Nagyúrral?  -Szervusz Géza, még nem, de ez most nem is olyan fontos, mert hatalmas itt a káosz, teljesen kaotikusak a viszonyok, még senki sem tudja, hogy milyen hatással lesz ez a fejlemény a Birodalomra. A Földről érkezett Galaxisrengető hír egyelőre úgy tűnik, hogy beláthatatlan következményekkel jár valamennyiünk életére és további sorsára (visszamenőleg is). Egyelőre visszakapcsolunk a stúdióba.

Az Iszlám Állam szóvivőjét kérdezzük, aki most szívta el Barack Obamával a békepipát, hogyan értékeli a kialakult helyzetet?  - Nos, most ott tartunk, hogy okafogyottá váltak eddigi problémáink. Ezentúl Allah és Mohamed az ő prófétája helyett Stuart Little Kisegér, Berény Róbert és Barki Gergely szentháromságában hiszünk és valamennyi templomunkat haladéktalanul átszenteljük a tiszteletükre. Éljen a Világbéke és a csajok! - válaszolta Abu Baba, eddig talonban tartott, földig érő mosolyával. 

Megkérdeztük Szijjártó (Szegény) Pétert is, aki épp Rogán (Mégszegényebb) Antal társaságában válogatott a Váci utca egyik boltjának gyémántberakásos WC-keféi között. Szijjártó kifejtette, hogy, bár nem szeretné Habony (Nyugdíjasrugdosó) Árpád kenyerét elvenni, de abban biztos, hogy régóta vártunk már erre a történetre, melyre már érdemes új országimázst fabrikálni. Ezzel már bátran, végre büszkén és vitathatatlanul egyenrangú félként léphetünk a Világ és Oroszország hadura elé. Már készülünk a tervezettel - mondja Szijjártó - holnap már be is nyújtjuk a Parlament elé, de még ma megszavazzuk, hogy haladéktalanul elindulhasson a Nemzeti Little Shop-program. A tervek szerint ezekben a shopokban kizárólag a filmmel, Berénnyel és Barki Gergellyel kapcsolatos emléktárgyak és nagyon használati eszközök lesznek kaphatóak. Távlati tervként már felvetődött, hogy Magyarország új neve Littleland legyen. Egyelőre ez a verzió tűnik befutónak (mindjárt meg is szavazzuk), de Orbán Viktor még gondolkodik. Bár rossz nyelvű fülek szerint mostanában csak ennyi hallatszik ki a miniszterelnöki irodából: "újratervezés, újratervezés, újratervezés".

Selmeczi Gabriellát is megpróbáltuk megszólaltatni, de neki sajnos beleszorult a feje a szőkítőgépbe, így maga helyett csak a sorrendben 5. klónját tudta volna küldeni, de ő nem kell!

Folytatás természetesen következik. Adásunk következő részében megszólaltatunk egy földigilisztát, egy kiöregedett lajtos kocsit, egy föld-levegő-föld rakétát és a híres kép kidobott régi keretét.

 

8 komment

Öngól

2014.11.23. 16:34 RumNapló

Gondolkoztam, hogy mi legyen a címe ennek a bejegyzésnek. Felmerült a rögvest száraznak bizonyult „50+1; a sutácska „Megsúgom a neten”; a költői „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” (Karinthy Frigyes, Előszó, 1926); az extrém „Most akasztják a hóhért”; vagy a kapanyél egyszerűségű „Jubileumi blog”. De mivel az ország nagyobbik felét immár lefedő focistadionok korában élünk, én pedig naprakész magyar szeretek lenni, így maradt az „Öngól”. Tavaly december elején élesítettem be a blogomat és azóta éppen ötven, rövidebb-hosszabb bejegyzéssel zaklattam olvasóimat. E pici jubileum adta az ötletet, hogy, egyrészt készítsek számvetést, mit végeztem eddig, mire jutottam a munkámmal, másrészt pedig ez tűnik a legjobb alkalomnak, hogy némi önkritikát is gyakoroljak. No, nem mintha ehhez túlságosan fűlne a fogam fülem, de az emberek szeretik ezt a műfajt. Hát megpróbálkozom vele én is, feszegetem a határaimat, hátha ebbe is belenövök. Ezen ünnepi alkalommal tehát, ellenfeleim kárörömét sajátomként dédelgetve, egy bődületes tévedésemet helyezem reflektorfénybe, íme.

angyal maticska (1).JPGMaticska Jenő: Tájkép, 1904 körül, vászon, olaj, 120 x 110 cm, jelzés lent jobbra: Maticska – Közölve: Belvedere Galéria és Aukciósház 35. művészeti aukció, Budapest, 2011. március (kat. 59.) – Rum Attila tanulmányával. Helyesen: Angyal Géza: Körmöcbánya látképe, 1920-as évek, vászon, olaj, 120 x 110 cm, hamis, utólagos jelzés lent jobbra: Maticska.

Ezt a képet még nagyon régen (jó, nem az ókorban, de legalább 15-18 éve), még zsengén kezdő képbámuló koromban láttam először egy magángyűjteményben. Úgy lettünk egymásnak bemutatva, hogy ő egy Maticska Jenő-kép, én meg az, akinek gyönyörködni kell benne. Néha ezután is találkoztam a festménnyel (elmentünk kávézni, meg ilyesmi) de minden esetben és változatlanul lenyűgözött a szépsége, a mérete és tagadhatatlan festői kvalitásai. Azt gondoltam, hogy ezt a képet én ismerem, jó barátságban vagyunk, tehát nem csaphat be engem, így nem játszhatja el a bizalmamat sem. Azután elkövetkezett az egyáltalán nem remélt pillanat és a festmény megvásárolhatóként, ismét visszatért a műkereskedelembe. 2011-ben megbízást kaptam, hogy írjak hozzá kísérő szöveget a Belvedere katalógusába. Szívesen és nagy kedvvel tettem eleget a felkérésnek, megírtam, megjelent, megnyugodtam, amit megtehettem megtettem. Azután pár hónappal később (egyébként már vagy századszor) ismét belelapoztam a két háború közötti magyar művészeti folyóiratok koronázatlan királyába, a Magyar Művészet éppen 1928-ik évfolyamába. Ott pedig ezt láttam:

angyal maticska (2).JPGAngyal Géza: Körmöci táj, vászon, olaj, méret ismeretlen, jelzés lent jobbra: G. Angyal (és még valami évszám, talán 1928) – Közölve: Magyar Művészet, 1928/4, 320.

Késedelem nélkül döbbentem rá, hogy az általam dédelgetett álom-kép hamis, mert a remek festményt nem a fiatalon elhunyt nagybányai festőzseni, hanem egy tényleges Angyal alkotta közénk. Egy Géza nevű Angyal. (stílusosan megvárhattam volna ezzel a bloggal a karácsonyt is, de azt túlzásnak éreztem) A képről többek között ezt írtam tévesen 2011 tavaszán: „A most aukcióra kerülő tájkép Maticska Jenő egyik főműve. Az ifjú művész elegánsan hozta közös nevezőre mesterei, Réti István, Iványi-Grünwald és Ferenczy Károly látásmódját, nagyvonalúságát  és nemes koloritját. A kép nemcsak szokatlanul nagy méretével, de elsősorban festői kvalitásaival ejti méltán bámulatba mindenkori szemlélőjét. Egy alapvető kérdés viszont felmerül a festménnyel kapcsolatban, mégpedig az hogy a tájképen mely erdélyi illetve partiumi város látképe ékelődik a kopár, koratavaszi dombok közé. Tersánszky Józsi Jenő (aki szintén Nagybánya híres szülötte és a festő gyermekkori barátja volt) emlékei szerint Maticska a római intermezzón kívül sosem járt szülővárosától távol. Azonban a korabeli katalógusokban fellelhető képcímek alapján a művész Nagybányán és Rómán kívül biztosan dolgozott Bodonkúton és Újfalun is. Bár a festmény szerepelt a nagybányai művészetet bemutató két kiállításon is, a rajta megjelenő tipikus erdélyi város beazonosítása még várat magára.” Amikor ezeket a mondatokat leírtam, bizony nem hallgattam a bennem csilingelő vészcsengettyűre. Egy ilyen méretes műnek, hogyhogy nincs korabeli nyoma, adata? Mi az ábrázolt helyszín? Azon kívül, hogy a mű rendkívül kvalitásos, biztosan Maticska kvalitásai azok, amelyek megjelennek rajta? Az ördög ügyvédjének hangját alaposan elhallgattatta bennem az, hogy a képet régóta ismertem, szerettem és csodáltam. Sohasem kérdőjeleződött meg bennem vele kapcsolatban Maticska szerzősége.

Persze a kép nem ekkor bukkant fel az ismeretlenségből és nem én voltam az első szakember sem, aki találkozott vele. Maticska műveként szerepelt Mezei Ottó: Nagybánya. A hazai szabadiskolák múltjából, című kötetében (Budapest, Múzsák Közművelődési Kiadó, 1983, o.n.); ezt megelőzően a Bizományi Áruház Vállalat aukcionálta (BÁV 27. képaukció, Budapest, 1972. május, kat. 203.); 1996-ban kiállították a Nagybányai festészet magángyűjteményekben, című tárlaton (Budapest, Budapest Kiállítóterem, 1996. május 2 - június 30. kat. 36.); valamint 2003-ban is bemutatták, még a katalógusban is reprodukálták a Nagybánya évszázada (a XX. század), című kiállításon (Szentendre, MűvészetMalom, 2003. szeptember 20 - november 2. kat. sz. n.) Tudomásom szerint, legalábbis a Belvedere katalógusának tanusága szerint 2011-ben a kép védett volt a Magyar Nemzeti Galéria által. Mindennek dacára, el kell ismernem, hogy ebben az esetben, ezzel a képpel kapcsolatban nem voltam elég óvatos, azaz tévedtem!

Viszont ma csatát nyertem az egóm ellen, vagyis fölényesen győztem le saját magamat. Ígérem, feltápászkodok és folytatom.

angyal körmöc 1945.JPGAngyal Géza: Körmöcbánya látképe, 1945, vászon, olaj, 97 x 145 cm, Ivan Zubal gyűjteménye, Pozsony – Közölve: A kép enciklopédiája, Pozsony, Slovart Kiadó Kft. 2004, 135.

 

3 komment

Műhiba a Mű-Teremben

2014.11.20. 23:27 RumNapló

Az erősen hatásvadász cím többszörös pontosításra szorul. Én így pontosítok: pont. - Viccet félretéve, valóban szükséges a korrekció, mivel egyrészt az egykori Mű-Terem Galéria ma már a Virág Judit Galéria és Aukciósház nevet viseli, másrészt pedig az alább következő, műhibának is becézhető malőrért az aukciósházat (nevezzék akárhogy éppen) nem terheli felelősség. Virágék a legjobb tudásuk szerint és a legteljesebb jóhiszeműséggel jártak el, amikor 2013 tavaszán aukcióra bocsátották a következő festményt:

ripplronai_jozsef-kaposvari_temetes_(temetnek)_1903_-43._aukcio_96 (1).jpgVirágék sorrendben 43. 2013 tavaszi aukciójának katalógusában a következő adatok társaságában jelent meg ez a kép: 

szöveg és genthon fotó.JPG

Tehát, a képet valamikor megkurtították, azaz valahogy egy kicsit megkurtult (valószínűleg most írtam le először és utoljára ezt a fura magyar kifejezést), de a mellékelt szöveg szerint azért a festmény látszólag nagyon eredeti és roppantul örül mindenki annak, hogy ennyi is megúszta belőle. Nagyon érdekes és egyben kerek is lenne ez a történet, ha véletlenül, de tényleg majdnem tévedésből és minden hátsó szándék nélkül, pár éve, amikor épp valamelyik kiállításunkhoz gyűjtöttük a hozzávalót, a volt Magyar Nemzeti Galéria egyik raktárában, hát nem ezt a Virágéknál fekete-fehérben közölt képet fotóztam le eredetiben és nagyon színesben? Íme: 

rónai mng (2).JPG

Tehát a kép létezik, nem kurtult, nem csökkent, nem rövidült egy jottányit sem! Adatai a következőek: Rippl-Rónai József: Temetnek, vászon, olaj, 50,3 x 70 cm, jelzés lent jobbra: Rónai, Magyar Nemzeti Galéria leltári szám: 3815.

És pontot is tehetnénk a történet végére, ha nem járna különleges tanulsággal. A Genthon István által lajstromba vett Rónai-olajkép tehát nemcsak hogy létezik, de éppen annak a közintézménynek a raktárában lapul, amelynek adatait és archív dokumentumait a Virág galéria, ismét hangsúlyozom, vétlenül felhasználta. A helyzet az, hogy évtizedekkel ezelőtt, már régestelen régen nemcsak digitalizálni kellett volna Magyarországon a köztulajdonban lévő műtárgy állományt, mely tehát szó szerint a köz tulajdona, tehát mindenkinek valamilyen módon részesülnie kellene belőle, de mindennek valóságos közkinccsé is kellett volna már régen válnia. Tehát nemcsak digitalizálni, hanem mindenki számára a neten elérhetővé, csodálhatóvá és kutathatóvá kellett volna tenni. Amit más kultúrállamok már régen megcselekedtek, mert "megkövetelte a haza", az nálunk éppen sehol sem tart. A normális ugyanis az lenne, hogy ha beütném a Googleba, hogy "rippl-rónai magyar köztulajdon", akkor szépen kilistázódna nekem az összes Rónai-mű (grafika, sokszorosított grafika, festmény, stb), de mind, az összes létező és tudott adatával együtt. Ez mindenki érdeke lenne, nemcsak a belterjes művészettörténész szakma profitálna ebből, de a társtudományok képviselőitől kezdve a műgyűjtőkig mindenki számára hasznos és megkerülhetetlen adatbázisként élne és virágozna. 

Ha ez a sajnálatos módon nem létező adatbázis Virágék számára hozzáférhető lett volna 2013 tavaszán, akkor sosem aukcionáltak volna egy „kriplit” (copyright G.Z.) Rippliként. Mert ezt a szolgai másolatot, mely a blog első képeként megjelent, bizonyosan nem festhette maga a mester. Mégpedig azért nem, mert egy csöppet sem lett volna számára érdekes. Az elég nagy művészek sosem másolták és ma sem másolják saját képeiket. A tetemes készpénzzel való kecsegtetés kiválthatott és teheti ma is, hogy a művész esetleg némi változtatással megismétli korábbi kompozícióját, de az újabb variáció apróbb-nagyobb részletekben mindig el fog térni az első példánytól, mert fura módon, az igazán nagy mesterek, egyszerűen képtelenek szolgaian hű másolatok készítésére. Ez van, pont.

És még valami. Van egy tippem, hogy ki lehetett az a kópé, aki elkövette a csínyt.

martyn flema önarca.JPGMartyn Ferenc: Turbános önarckép, 1922, vászon, olaj, 59 x 46 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Martyn 922 – Közölve: Kieselbach Galéria és Aukciósház (39.) Téli képaukció, Budapest, 2008. december (kat. 135.)

Tudjuk, bár tettenérés híján inkább csak véljük, hogy a Rónai mellett gyerekként inaskodó Martyn Ferenc nem érte be annyival, hogy tördelje a festékeit és előkészítse a vásznait, azaz messziről csodálja mestere géniuszát, de ebből a tortából magának is szeretett volna egy szeletet kihasítani. Így azután inkább művészi hiúságból, mintsem piszkos anyagiaktól indíttatva, éppen annyi Rónai-hamisítványt készített, amennyit csak tudott. Nézzék meg ezt a portrét. Számomra Martyn az öntudatos hamisító prototípusa. Aki 23 évesen ilyen fantasztikusan flottul tudott festeni, aki fiatalon ilyen megvetéssel vegyes csodálattal szemlélte önmagát, az vajon hogy nézhetett másra és a körülötte lévő világra? Valami olyan elemi gőg, sértettség és a saját zsenialitásába vetett megingathatatlan hit sugárzik a képről, mely egyedülálló  a magyar festészetben. Mintha az "angol beteg" és egy találomra választott indiai maharadzsa nemlétező nászából kelt volna életre ez a fura dandy. Lehet, hogy valóban át kellene írni ezt a magyar művészettörténetet, de nem úgy, ahogy azt Kieselbach Tamás próbálja lankadatlan és mohó igyekezettel. 

8 komment

Így neveld a gyűjtődet! II. rész BÁV 2014 ősz

2014.11.09. 11:57 RumNapló

A múlt: BÁV AUKCIÓSHÁZ

A jelen: BÁV ANTIKVITÁS

A lehetséges jövő: AZ AUKCIÓSHÁZ

Megvallom, nekem ez a semleges cím jobban bejön, mint az a számomra kicsit sem elegáns megoldás, amikor valaki saját magáról nevezi el az aukciósházát. Véleményem szerint az elavult nevű Bizományi Áruház Vállalatból akár piacvezető aukciósház is válhatna. A intézmény hivatalos nevén: BÁV Bizományi Kereskedőház és Záloghitel Zártkörűen Működő Részvénytársaság – tehát ha korrektül akarnám rövidíteni, akkor az így nézne ki: BÁVBKZZMR, ami leginkább arra a hangsorra hasonlít, amit olyankor vehetnénk fel magnóra, amikor épp egy szemtelen darazsat próbálunk elhessegetni az ételünktől. Szóval szerintem AZ AUKCIÓSHÁZ egy kicsit ütősebb bemutatkozás lenne, persze ehhez rengeteg munka, ötlet és nem kevés pénz szükséges. A jobbítás őszinte szándékával és a felhőtlen szórakoztatás reményében közlöm az alábbiakat:

fricart báv2014ősz.JPGMarianne Fricart: Hölgy ölebbel (1824), vászon, olaj, 71,8 x 58,5 cm, jelzés és datálás lent balra: Marianne Fricart 1824 – Közölve: BÁV 65. művészeti aukció, 2014. november (kat. 267.)

Ugye azt mégsem írhatták címnek, hogy „Hölgy fogalmunk sincs mivel”, vagy „Leány rosseb se tudja micsodával”, avagy „Hölgy valami olyasmivel, amit sem véletlenül megérinteni nem szeretnénk, de óvatlanul megközelíteni se jutna soha eszünkbe”. Cirka a következő szövegbuborékot tudom elképzelni a mű esetleges képregény változatában: „Szia, édes kis halkutya, vagy akármi, ezen túl te vagy az én legelső számú, iciripiciri, nagyon fura kis kedvencem.” Bevallom, egyszerűen imádom ezt a képet, bárki akármit is gondoljon rólam emiatt. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy az ábrázolt állatocska az egy bodorított szőrű halacska, vagy egy egérfejű macska.

 madarász báv2014ősz.JPGMadarász Viktor: Urbinói Vénusz, vászon, olaj, 99 x 172 cm, [jelzés ?] – Közölve: BÁV 65. művészeti aukció, 2014. november (kat. 268.)

Azt gondolom, hogy egy hárommillió hatszázezer forint kikiáltási árral induló festmény talán megérdemelt volna némi háttérkutatást. Márcsak azért is, mert a kép láthatóan nem Tiziano Vecellio, az itáliai későreneszánsz festőfejedelmének 1538-ban festett, a firenzei Uffizi Galériában őrzött remekművének, a festészettörténet egyik leghíresebb és méltán gyönyörűnek tartott alkotásának, az Urbinói Vénusznak a másolata.

 tiziano urbinói vénusz.jpgEz itt az Urbinói Vénusz.

 tiziano vénusz és orgonista.jpgEz meg itt a szintén Tiziano által, de körülbelül egy évtizeddel később alkotott, egyébként szintén gyönyörűséges, Vénusz orgonistával, Ámor és kutya (1550 körül), Berlin, Gemäldegalerie. Ez volt Madarász képének a mintája, aki művét az eredetin megjelenő orgonista nélkül és eltérő háttérrel festette meg, így az már nem is másolatnak, de inkább parafrázisnak nevezhető. A Madarász Viktor alkotta mű szerepelt a művész kereken száztíz évvel ezelőtti gyűjteményes kiállításán (1904, Budapest, Nemzeti Szalon, kat. 53. Vénus, olajfestmény, Tizian másolat, eladó, 1000 Korona).

 hegedűs báv2014ősz.JPGHegedűs Endre: Önarckép, 1937, vászon, olaj, 50 x 60 cm, jelzés lent balra: Hegedűs – Közölve: BÁV 65. művészeti aukció, 2014. november (kat. 370.)

Írtam a képhez a katalógusba egy kisebb szöveget, melyben néhány lényeges adatot közöltem a művésszel kapcsolatban. Amit viszont ebbe a szövegbe nem írhattam bele, azt itt bátran megtehetem, mivel akárhányszor a művész bánatos arcára nézek, nem tehetek róla, de nekem ezt a mondatot sugallja: „Miért kellett megint bántani a cziczámat, ti csúnya, csuúúnya fijúk?” Egyébként tulajdonképpen nem csodálkozom, hogy szegény művész ilyen bánatos, mivel a katalógus szerint éppen mínusz két éves korában kellett megfestenie majdankori portréját csórikámnak. S, ha már szó érte a ház elejét, a ház hátuljáról viszont feltétlenül meg kell említeni, hogy a honlapon már javították a hibát! Az is igaz, hogy Hegedűs még mindig jobban járt, mint Demjén Attila, akinek viszont tizenkét évvel az elhunytát követően sikerült megalkotnia Mediterrán kisváros című képét (lásd. kat. 385.).

De, hogy valami egészen pozitívval és igencsak gyönyörűvel fejezzem be ezt az ismertetőt, álljon itt Kmettynek az a képe, mely több mint egy évszázadnyi lappangás után került ismét felszínre. A kép nem csupán egy különlegesen gyönyörű műtárgy (bár dícséretnek ez is épp elég lenne), de a korai magyar modernizmus egyik meghatározó darabja, olyan „kulcskép”, mely betekintést enged a modern magyar festészet huszadik század eleji hőskorába. Ha esetleg ennek indoklására is kíváncsiak, akkor olvassák el a képhez írt tanulmányomat a katalógusban.

 kmetty 1911.JPGKmetty János: Városliget, 1911, vászon, olaj, 58 x 46 cm, jelzés lent balra: Kmetty – Közölve: BÁV 65. művészeti aukció, 2014. november (kat. 388.)

Szólj hozzá!

Így neveld a gyűjtődet! I. rész Virág kontra Kieselbach

2014.11.05. 00:35 RumNapló

Melyik az igazi? Nem muszáj megijedni, ez csak a válasz lehetőségével kacérkodó, úgynevezett költői kérdés. Azért merült, merülhetett fel bennem így, mert az ősz ismételt eljövetelével a műkereskedelem vérkeringésének motorjai, vagyis a szívemnek oly kedves aukciósházak is gőzerővel beindultak. Valljuk be, érdekes ez a magyar műkereskedelem. Minden ellentmondásossága dacára rendkívül szórakoztató, néha hátborzongató és leginkább tanulságos. Azaz minden olyan ismérvvel rendelkezik, mellyel egy tisztességes szappanopera. Én meg függő vagyok. Míg Virágék pár régen megrágott, meg is emésztett, és persze tagadhatatlanul nagyon szép képet szórtak dicső falaikra, s közben van egy titkos, csak a műgyűjtő elitnek szánt "exkluzív" (azaz elegáns, előkelő, választékos, zártkörű, mást be nem fogadó, elzárkózó) virtuális kiállításuk is (melynek "exkluzív" katalógusából hiába kértem, nem adtak, de ígérem, hogy amint hozzájutok egy példányhoz, beszámolok a benne foglaltakról), addig Kieselbachék csináltak egy ütős, nem, inkább egy bődületes Scheiber-kiállítást.

scheiber kiáll kívülről 2.JPGSCHEIBER HUGÓ - FESTÉSZET A JAZZ RITMUSÁBAN 

Itt pedig megnézhető egy olyan brutális videó, amit mindenkinek látnia kell: http://librarius.hu/2014/10/21/brutalis-scheiber-molnos-konyv/ Bár sosem tetszettek azok a profi videótrükkök, amikor különböző, más-más bőrszínű, származású, korú és nemű ember arca alakul, tűnik át egymásba. Nem túl régen még rendszeresen éltek ezzel a fiziognómia-manipulációs technikával (hű de szép volt ez a 3 idegen szó együtt) Valahogy mindig idegesített és zavart ez a képi-filmes poén, amióta megjelent a kínálatban, de a Scheiber-videóban valóban nagyon jól éltek a lehetőséggel. Egy apróság van csak amit én biztosan nem hagytam volna ki, mert erősebb és hatásosabb a megvalósultnál. A reklámindító nagybetűs szöveg a következőket közli: KOPASZ - KÖVÉR - SZIVAROZIK - EGYSZERRE - KÉT KÉZZEL RAJZOL - ÉLETÉBEN 5 PENGŐT - EGY TÁL LEVEST - VAGY - EGY KORSÓ SÖRT - ADTAK A KÉPEIÉRT - MA - 10 MILLIÓKAT IS FIZETNEK ÉRTÜK. Nos, itt a "szivarozik" helyett én bizony bátran megkockáztattam volna a BÜDÖS jelzőt, mert az egyszerűen jobban illett volna a "kopasz" és a "kövér" után. A kiállításban nemhogy hibát nem találtam, de nagyon tetszett. Pedig féltem a dologtól, mivel a Scheiber-életmű fokozottan és hihetetlenül rázós terület. Aki ide merészkedik, az, ha nem is kell mindjárt felhagynia minden reménnyel, mint Danténak, de mindenképpen észnél kell legyen. Ha csupán arról lenne szó, hogy a szinte teljesen ismeretlen László László nevű Scheiber-kortárs festő életműve majdnem hiánytalanul olvadt be Scheiberébe, akkor még nem okozna olyan komoly fejtörést az eredetiek elválasztása a hamisítványoktól. Mivel azonban Scheiber-műveket már a művész életében is festettek mások, majd halálát követően ez a törekvés exponenciális növekedést mutat, így az egyik legszennyezettebb hazai életművel van dolga, aki veszi a bátorságot. Mondhatnánk úgy is, hogy aki Scheibert vesz, bátorságot vesz. A kiállítást kíséri egy a mozgathatóság határán egyensúlyozó, szó szerint lenyűgöző kötet Molnos Pétertől, mellyel, miután tüzetesen végigolvastam, még külön foglalkozom. A teljes körű tájékoztatás kedvéért, a kiállítás ideje alatt az egyébként 28.000 forintos kötet majdnem a feléért, bárki számára, potom 15.000 forintért eladó a Kieselbach Galériában. Én megpróbáltam kérni egyet ingyen magától a nagy Kieselbach Tamástól a Kieselbach Galéria kiadásában megjelent kötetből, aki nagyon kedvesen nekem is felajánlotta a tényleges félárú kedvezményt, így rendkívüli nagyvonalúságának eredményeként, ezer forinttal kevesebbért juthattam hozzá vágyam tárgyához. Jó szezonnyitást! Hajrá Scheiber!

scheiber kiáll belülről 2.JPG

 

2 komment

Őszi Virág-árverés 2014

2014.10.25. 01:36 RumNapló

A híres íróink, költőink legintimebb szféráinak javarészt lábjegyzetekbe utalt és oda is való, levéltárak és magángyűjtemények kuriózumainak számító, életük legszemélyesebb, nem ritkán féltve őrzött titkainak nagy sikerű krónikása, Nyáry Krisztián előszót írt Virág Judit aktuális aukciójának katalógusába, Radnóti Miklós és felesége, Gyarmati Fanni kapcsolatáról. Radnóti sorsa a magyar holokauszt egyik legmegrázóbb története. Minden élet egyaránt értékes, de ha olyan valaki megy el, ráadásul tragikus körülmények között, aki az életénél jóval többet adott kortársainak, sorstársainak és mindenkinek, aki utánuk jön, az valahogy megrázóbbnak, súlyosabbnak, elementárisabb erejűnek érezzük, ez van. Nyáry szövegét a katalógusban 4 darab, nemrég még Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni tulajdonát képező, egyébként majdnem teljesen jelentéktelen aukciós tétel követi. Ha valaki végig olvassa Nyáry írását, akkor átélheti annak teljes borzalmát, ami két, ezer szállal összetartozó ember egymástól való végleges elszakítását jelenti. Mindezt azzal megfejelni, hogy aszondja: "Berény Róbert: Itatás, szén, tus, papír, 34x48,5 cm, jelezve balra lent: Berény, Kezdő ár: 120 000 Ft / 381 EUR, Becsérték: 300 000 - 500 000 Ft, Proveniencia: Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni", hát nem túl szerencsés, sőt bátran kimondható, hogy az avatott szöveget követő kupeckedés egyszerűen ízléstelen. Radnóti Miklós egykori lakása, melyet felesége hét évtizeden keresztül őrzött, olyan, csonkítatlan emlékhellyé kellett volna váljon, ahol iskolás csoportok váltják egymást sűrű egymásutánban, tiszteletüket téve az egyik legnagyobb magyar költő emléke előtt. Mi történt ehelyett? A hagyatékot abban a minutumban hordták szét és kótyavetyélik el a dögevők, ahogy Gyarmati Fanni eltávozott az élők sorából. A "dögevők" jelző, a félreértések végett, nem az aukciósház minősítése, de mindehhez asszisztálni azért semmiképp sem lehetett túl hálás feladat. Bár valószínűleg nem is értik, hogy mindezzel mi az én problémám.

ripplronai_jozsef-vitorlasok-47._aukcio_40.jpgRippl-Rónai József: Vitorlások, papír kartonon, pasztell, 21 x 31,5 cm, jelzés lent balra: Rónai - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat. 40.)

Milyen érdekes, szinte hihetetlen, hogy ezt és a következő képet ugyanaz a művész alkotta. Az első, az életmű kiemelkedően szép darabja, mellyel kapcsolatban muszáj megemlíteni azt, a katalógusból sajnálatos módon kifelejtett tényt, hogy reprodukciója, Vitorlások az Adrián címen szerepelt a művész egyik legfontosabb 1945 előtti monográfiájában, lásd Petrovics Elek: Rippl-Rónai József, Budapest, Athenaeum Kiadó, 2. kiad. 1943, 82. oldal.) A másik képecske pedig csak, ahogy Catullus mondta volt a női szerelmi ígéretről (persze mondhatta volna ugyanezt a férfiéről is): "szélbe írott betű csak, rajz rohanó vizeken" (Szabó Lőrinc fordítása), azaz semmi. Ha nagyon közönséges kívánnék lenni, akkor a "színfing" jelzővel illetném, de jólneveltségből nem teszek ilyet. 

ripplronai_jozsef-vizparti_alkony-47._aukcio_14 (1).jpgRippl-Rónai József: Vízparti alkony, papír, pasztell, 24 x 32 cm, jelzés lent balra: Rónai, Kezdő ár: 700 000 Ft, Becsérték: 1 500 000 - 2 000 000 Ft. - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat. 14.)

Nem túl szerencsés, ildomos, illendő vagy helyes, még élő, lélegző művész esetében az előbb vagy utóbb bizonyosan bekövetkező, de semmiképp sem várva-várt halálára nyíltan utalni, mert esetleg úgy véli, hogy az utalás egyben burkolt kívánság is. Tudom én is, tudja mindenki, hogy a művész halála szinte automatikusan vonja magával művei forintban pontosan kifejezhető felértékelődését, de ez az egyébként természetes kereskedői érdek, még ha ilyen rejtett formában is jelenik meg, nem nevezhető túl elegánsnak, sőt. Az aukciósházak azon gyakorlatáról beszélek, mely szerint a kortárs művészek alkotásainak aukciós tételei rendszerint így kezdődnek: Lakner László (1936 - ). Szerintem még élő művész esetén bőven elég lenne a születés dátuma, kötőjel nélkül, zárójel bezárva (1936). Ebből is tudná mindenki, hogy az illető még felülről szagolja az ibolyát. Virágék természetesen és konzekvensen valamennyi kortárs művész esetében az előző formulát alkalmazzák. Virágéknál nem szeretnék kortárs művész lenni. 

lakner_laszlo-rozsak_1969-47._aukcio_34.jpgLakner László (1936 - ): Rózsák, 1969, vászon, olaj, 100 x 80 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Lakner 969 - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat. 34.)

Mivel megemlítettem az aukción szerepelt Lakner-képet, így az is felmerül bennem, hogyha a mű korábban még a neves gyűjtő, Nudelman László kollekcióját gazdagította és szerepelt is a Kieselbach Galériában 2011-ben, a Nudelman-gyűjteményből rendezett kiállításon, akkor 3 évvel később vajon miért válik meg ettől a kiváló műalkotástól a kiváló műgyűjtő? E költői kérdés mellett Fehér Dávidnak (a híres hazai művész fiának) a képhez írott, egyébként alapos tanulmányában, a következő mondatra leltem: "A rózsa-sorozat itt bemutatott, négy képtáblából álló változata se idegen a lakneri képalkotástól." És valóban, a mű nem idegen, mert nem lehet idegen a lakneri képalkotástól, mert Lakner László alkotta. Ha ellenben idegen lenne, akkor pediglen hamisítványnak kellene hívjuk. De persze nem az. 

diener_denes_rudolf-csendelet_konyvvel-47._aukcio_50.jpgDiener Dénes Rudolf: Csendélet könyvvel, vászon, olaj, 60,5x 81 cm, jelzés lent balra: Diener Dénes - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat. 50.)

Kérem, jól nézzék meg a fenti képet. Jó művész alkotta, de olyan, akinek a saját festői dialektusa mégsem volt annyira átütő erejű, mint amilyen professzionalizmus jellemezte festői technikáját. A rendkívül magas szintű mesterségbeli tudás és a viszonylag gyenge "saját hang" együttesének eredményeképp, Diener-Dénes Rudolf kora egyik legnagyobb hamisítójává lett. Nála jelentősebb kortársai közül szinte mindenkit boszorkányos ügyességgel tudott utánozni úgy, ahogy a jobb parodisták teszik azt kiszemelt alanyukkal. Mindezt bárkit megtévesztő tökéletességgel művelte. Hamisítványai ma is megtalálhatóak úgy köz- mint magángyűjteményekben. Egy részüket sosem sikerül majd leleplezni. A Diener-Déneshez hasonló személyiségek általában a kevéssé elismert festőművészek és a restaurátorok közül kerülnek ki. Mivel sok esetben olyan "befuccsolt" művészek ők, akik teljesen, vagy részben felhagytak az autonóm alkotással és a velük ellentétben "befutott" művészekkel való titkolt versengésben élik ki, teszik próbára saját, olykor valóban nem kisebb tehetségüket. Ők a képzőművészetek világának "sorozatgyilkosai". Abban lelik torz örömüket, ha sikerül becsapniuk a nemritkán sznob közönséget, de legfőképp az önhitt és vélt tudásukkal kérkedő szakembereket-művészettörténészeket. Viszont, az igazi sorozatgyilkosokhoz hasonlóan, ők is elismerésre vágynak, így vagy tudatosan, vagy tudat alatt vezérelve, de mindig hagynak elszórva olyan nyomokat, melyek a "lebukásukhoz" vezetnek. Az általuk elkövetett "zseniális" hamisítások feletti hiú örömüket nem képesek teljesen magukba fojtani, előbb vagy utóbb, de kínzó késztetést éreznek, hogy megosszák titkukat, "learassák a babért". Ha nem tennék, akkor soha, senki sem csodálhatná titkolt nagyságukat. Diener-Dénesre, mint az egyik legprofibb hazai hamisítónkra, máskor, máshol még visszatérek. 

korosfoikriesch_aladar-holgy_dezsaval-47._aukcio_105.jpgKörösfői-Kriesch Aladár: Hölgy dézsával, vászon, olaj, 52 x 38 cm, jelzés lent jobbra: KA - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat.105.)

A hülye képcímek versenyében, ezen az őszön a Kieselbach Galéria vitte el a pálmát, de Virágék kísérletei is elismerést érdemelnek. Lásd. katalógus 52. Kádár Béla: Art-deco nők enteriőrben - ez már lerágott netto hülyeség, nem kommentálom. A katalógus 105. Körösfői-Kriesch Aladár: Hölgy dézsával cím viszont megér egy rövid misét. Ugyanis, ha lehet ilyen címet adni, hogy "Hölgy dézsával", akkor ezzel az erővel és lendülettel jöhetnek a következők is: "Úrinő mángorlóval", esetleg "Hercegnő felmosóronggyal". Az aukciósház nem meri odaírni, pedig a kép címe abszolút lehetne stílusosan "Vászoncseléd", ellentétben a "Dáma dézsával" címmel, mely éppolyan bután hangzana mint a "Hölgy dézsával", de legalább a szavak kezdőbetűi összecsendülnének. És innen már csak egy lépés a "Lady ladikkal", de az már egy másik kép és egy másik történet.

vaszary_janos-demi_monde_(ulo_no)_1925_korul-47._aukcio_111.jpgVaszary János: Demi-monde (Ülő nő), 1925 körül, karton, olaj, 48 x 34 cm, jelzés fent balra: Vaszary J. - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat.111.)

Már a címmel is gondom van, mivel a francia "demi-monde" az nem a zárójelben szereplő "ülő nő"-t jelenti, hanem a szótár szerinti meghatározása "félvilági, kétes erkölcsű nő", vagyis magyarul a "kedves kis kurva" alliterációval fejezhető ki egészen pontosan. De ez még hagyján, viszont a képhez írt szöveg arról tesz tanú bizonyságot, hogy csupán a mások által felmondott leckét képes több-kevesebb sikerrel megismételni. A következő idézetet hozza magától a művésztől: "A kép önmagáért van - a forma és szín életét fejezi ki, nem csinál novellát, nem illusztrál, nem mesél, nem szimbólum, nem allegória, nincs a társadalom szolgálatában, nem moralizál: egyedül a szépet akarja." Majd a szerző a saját szavaival ekképp fejezi be szövegét: "A festmény, mely a csillogást és a fényűzést jeleníti meg, egyben az élet végtelen szeretetét közvetíti. Fontos dokumentum." Az utolsó előtti mondattal vitatkozva, szerintem ez a kép egyáltalán nem a csillogást és a fényűzést jeleníti meg. Én a képre nézve azt látom, hogy az éjszakai "szolgálatba" belefáradt, fél- vagy negyedvilági hölgy (ezt a tarifája szabta meg), bután nézve maga elé, lehetőleg semmire sem gondolva szívja pihenőcigarettáját. Kissé összegörnyedve, fásultan mered maga elé, tudva, hogy az éjszaka java még hátra van és a reggeli, végre egyedüli ágyba dőlés pedig még határtalanul messze. Nincs itt semmiféle fényűzés, vagy csillogás, csak együttérzés a festő részéről a kiszolgáltatott nő iránt. Az utolsó mondattal viszont nagyon igaza volt a szerzőnek, a kép valóban fontos dokumentum. Viszont, ha az, akkor ez nem kicsit mond ellent az idecitált Vaszary-idézetnek. Ugyanis, amikor például 1930-ban Vaszary János azt a címet adja egyik képének (Vaszary János gyűjteményes kiállítása, Budapest, Ernst Múzeum, 1930, kat. 138.), hogy "1930 (Morfinista)", akkor az azt is jelenti, hogy a tizedforduló, sőt a két világháború közötti időszak elképesztő mértékben felgyorsult modern világának kulcsképét mutatja be. Kulcsképpé pedig éppen a címe teszi a művet, melynek nem egyszerűen "Morfinista" a címe, ahogy a legfrissebb szakirodalomnak számító, Plesznivy Edit által jegyzett Vaszary-monográfia, vagy "(1930) Morfinista", ahogy a 2007-2008-ban a Magyar Nemzeti Galéria által rendezett Vaszary gyűjteményes tárlat katalógusa is említi tévesen. Vaszary rendkívül céltudatos és a művészek között ritkaságnak számítóan művelt és kulturált pasas volt. Az ő esetében érdemes figyelni a képek neveire, mert nem véletlenül, a hasára ütve, találomra választotta azokat. A címadás számára szintúgy fontos része volt az alkotásnak, mint maga a festés. Ha azt a címet adta egy képének, hogy "1930 (Morfinista)", az azt jelenti, hogy a mű korának kör- és kórképe kíván lenni egyaránt. Hogy az évszám szerepel a címben elől, az mutatja, hogy ez a cím fontosabb része, hogy egyébként a kép egy opiát mámorban álmodozó nőt ábrázol, vagy éppen az újdonságnak számító városi világítást, az másodlagos. A kép és cím együtt korkép, társadalom kritika és erkölcsi állásfoglalás. A lényeg az, hogy 1930-ban Vaszary János így fejezte ki, éppen így tükrözte vissza az őt körülvevő modern világot. A kép valóban fontos kordokumentum. Tehát Vaszary a saját leírt gondolatát cáfolta meg a saját képével, de ez nem olyan tragikus, mint elsőre hallatszik. Csupán arra figyelmeztet, hogy csínján kell bánni még az olyan elsőrendűnek tartott forrásokkal is, mint egy művész eredeti nyilatkozata, azaz minden dokumentumot rendkívüli óvatossággal, körültekintéssel és kritikával kell felhasználni.

jandi_david-alakok_loval_1935-47._aukcio_119.jpgJándi Dávid: Alakok lóval (Ez is milyen cím már?), papír kartonon, pasztell, 35 x 49,5 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Jándi 935 - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat.119.)

Az "alakok" képzeletbeli párbeszéde: - Gyere alak, nézd már meg, mi történt velem? Tényleg ennyire szarul vagyok megrajzolva? - Ne törődj vele alak, te még jól jártál, csak nézz rám vagy arra a lóra ott valahol mögöttem. Na, ugye! Valamennyien nyugodtan elmehetünk a természet tréfájának.

jandi_david-asztali_csendelet_gyumolcsokkel_es_viraggal_1943-47._aukcio_141.jpgJándi Dávid: Asztali csendélet gyümölcsökkel és virággal, 1943, papír, pasztell, 48,5 x 62,5 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Jándi 943 - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat.141.)

Kérdezi a parasztgyerek az édesanyjától - Édesanyám, odaadná-e nékem azok közül a zöld focilabdák közül valamelyiket az asztalról? - Kedves fiam, sajnos nem adhatom oda, mert az nem a tiéd! - válaszolja a parasztanyja a parasztgyerekének (copyright L'art pour l'art Társulat).

 boromisza_tibor-tavasz_nagybanyan_1908-47._aukcio_55.jpgBoromisza Tibor: Tavasz Nagybányán, 1908, karton, olaj, 50,5 x 69 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Boromisza Tibor 1908 NB - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat. 55.)

Vannak szövegek, melyek körülbelül úgy születnek, mint a gyerekkorunk kaleidoszkópjából előcsalt, csodamód mindig egyformán más, sosem ismétlődő, mégis egy idő után meglehetősen unalmas, absztrakt minták. A recept a következő: végy minél több művészettörténeti szakkifejezést, keverd össze minél több idegen szóval, adj hozzá egy csipetnyi lojalitást, dicsérd a képet orrba-szájba, végül jól keverd össze az egészet, majd a kapott mixet egyenletes rétegekben kend fel a papírra és kínáld szíves jóindulattal. Mivel egyre több, nagyjából e recept szerint készült szöveg születik főként aukciós katalógusokban, ezért kell  röviden szót ejtenem erről az érdekes jelenségről. Az álművészettörténeti hablaty kategóriájába tartozó posztmodern írásművek közül, az aktuális kínálatból, Boromisza Tibor Tavasz Nagybányán című képéhez írott szöveget hozom példának. Többek között ez szerepel benne: "Boromisza a hangulat primátusát hirdeti a Tavasz Nagybányán és a vele közel egy időben készült 1908-as és 1909-es tájképein. A hangulat megragadása azonban nem a táj lírai, vagy drámai karakterének kendőzetlen rögzítésével azonos és nem is az alkotó szubjektumának mindent átértelmező módszerét jelenti. Boromisza a kép lényegeként kezeli a hangulat fogalmát. Olyan lényegként, mely az inspiráló táj, a festői szubjektum, és a festés belső törvényszerűségeinek hármasából, kölcsönhatásából jön létre." Eddig értik? Nem csodálkozom ha nem, mert én sem értem, hogy miről is van itt szó. Talán, hogy a művész a saját hangulatát akarja megragadni a tájban? Vagy a táj hangulatát próbálja átszűrni saját magán? Nézzük tovább, hátha kiderül. "A festészet, azaz a hangulat vásznon történő rögzítésének célja pedig nem más, mint a látvány optikai sűrítése, valahogy úgy, ahogy a kristály magába gyűjti a fényt." Hát nem, mint ahogy semelyik kristály sem gyűjti magába a fényt, mert ha ezt tenné, akkor semmi szükségünk nem lenne elemre/akkumulátorra, vagy bármilyen, az elektromosságot fénnyé alakító berendezésre, úgy a festészetről sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy annak elsőrendű célja a "hangulat vásznon történő rögzítése" lenne. Nem, nem és nem! Lehet, hogy volt, van és lesz olyan festészet és festő akinek ez a célja, Boromisza azonban a legkevésbé sem tartozott ezek közé. Festői indítékai egészen mások voltak, művészi eredményei pedig messzemenően ellentmondanak az itt elhangzottaknak. A stíluskritika egyértelmű, mindenki számára érthető, tiszta, világosan fogalmazott, magyarul írt szöveg kellene legyen. És még csak az írás néhány egybefüggő mondatát kapartuk meg, de az ennek eredményeként előbukkanó kóddal vagy mintával sajnos semmit sem lehet kezdeni vagy nyerni, mint a kaparós sorsjeggyel. Most nem volt szerencsénk.

marko_karoly_id.-tajkep_bacchus_neveltetesevel_1828-47._aukcio_90.jpgId. Markó Károly (1791-1860): Tájkép Bacchus neveltetésével, 1828, vászon, olaj, 29 x 41 cm, jelzés és datálás lent középen: C. Marko 1828 - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat. 90.)

Vannak a könyörtelen tények. Az aukciós katalógus idősebb Markó Károly Tájkép Bacchus neveltetésével című képéhez írott tanulmány szerzője ezeket a tényeket rendkívül nagyvonalúan kezelte. Amit most leírok, az nem a saját leleményem, hanem még azelőtt hívták fel rá a figyelmemet, hogy a szöveget elolvashattam volna. Így most más tollával ékeskedem. Ez is egy könyörtelen tény. A lényeg viszont az, hogy 2011. május 6. és október 2. között a budapesti Magyar Nemzeti Galériában látható volt a "Markó Károly és köre. Mítosztól a képig" című kiállítás. A tárlathoz tekintélyes és alapos szakkatalógus készült, mely többek között számos, a művésszel kapcsolatos tévhit eloszlatásában bővelkedik. Ez a kötet számít a legfrissebb szakirodalomnak, így ha valaki Markó-képekkel kíván foglalkozni 2014-ben, akkor ezt érdemes etalonnak, vagy sorvezetőnek használnia. A legfrissebb Markó-kutatások egyik fontos eredménye, hogy végre teljes bizonyossággal tisztázódtak a művész születési dátumával kapcsolatos, korábbi ellentmondások. Eszerint idősebb Markó Károly nem 1791-ben, hanem két évvel később, 1793-ban született. Ha valaki veszi a fáradtságot, kézbe veszi az említett katalógust, akkor Katarína Benová tanulmányában végigkövetheti az eredményre jutó kutatás-nyomozás minden fázisát. Sajnos muszáj felhívnom a figyelmet az aukciós katalógusban közölt szöveg talán legérthetetlenebb tárgyi tévedésére. A szerző szerint id. Markó Károly "...elvégezte a Pesti Mintarajztanodát is...", valamint "A bibliai témák a Mintarajztanodában töltött évei alatt jelentek meg munkásságában...". Nos, először is mindenképpen a szerző figyelmébe ajánlom a Magyar Képzőművészeti Egyetem által 2002-ben kiadott "A Mintarajztanodától a Képzőművészeti Főiskoláig" című kötetet. Ebben is Majkó Katalinnak, a intézményi könyvtár jelenlegi vezetőjének a tanulmányát, melyben a következőkről értesülhet: "Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat sürgetésére, 1871. május 6-án, egy Ferenc József szentesítette törvény alapján, Pauler Tivadar végül miniszteri rendelettel alapította meg a Magyar Képzőművészeti Egyetem jogelődjét, az Országos magyar királyi Mintarajztanodát és Rajztanárképezdét. Az új intézmény 1871. októberében, a terézvárosi Rombach utca 6. szám alatt egy magánbérházban, bérelt lakásban kezdte meg működését." Vagy ehelyett a szerző egyszerűen csak üsse fel bármelyik művészeti lexikont, vagy művészettörténeti kézikönyvet és akkor megtiszteli olvasóit azzal, hogy nem traktálja őket hasonló ostobaságokkal. Tehát a Mintarajztanoda 1871. októberétől létezett, id. Markó Károly viszont ekkor már 11 éve halott volt, így óvatosan megkockáztatva kijelenthető, hogy Markó nem járt oda s így nem is végezhette el a Mintarajztanodát, valamint az itt nem töltött évei alatt, a bibliai témák sem jelenhettek meg művészetében. Arról már nem is beszélve hosszan, hogy a kép párhuzamaként a katalógusban közölt Ino és Menikertes című Markó-alkotás, a kép aláírásával ellentétben, már kerek tíz esztendeje nem a bécsi Österreichische Galerie, hanem a budapesti Kovács Gábor gyűjteményében található (Markó, MNG, 2011, 61, kat. 55.).

paal_laszlo-faluvege_(beilen)_1871-47._aukcio_80.jpgPaál László: Faluvége (Beilen), 1871, vászon, olaj, 51 x 86 cm, hagyatéki pecsét lent balra - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat. 80.)

A Paál László tájképről szóló aukciós szöveget már kedvem sincs elemezni, mert unom a remekművekről való egyhangú semmitmondást és az olyan jellegű torzításokat, amit ez az írás művel ennek a képnek a történetével és a Fruchter-gyűjteményben betöltött szerepével. Olyan gyönyörű ez a festmény, annyira szeretem Paál László műveit, hogy szentségtörés lenne egy róla szóló üres szövegnek a nem létező mélyére hatolni. Annyit viszont feltétlenül megemlítek, hogy mind erről, mind pedig az említett Markó-képről Bellák Gábornak kellett volna írnia, mivel mindkét művész életművének jelenleg ő a legkiválóbb hazai ismerője. 

czigany_dezso-feher_ruhas_no_tajban-47._aukcio_124.jpgCzigány Dezső: Fehér ruhás nő tájban, vászon, olaj, 55,5 x 46 cm, jelzés lent balra: Czigány - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat. 124.)

Ha Czigány Dezsőnek ez az eddig ismeretlen, tehát több mint egy évszázada lappangó festménye nem Virágéknál bukkant volna fel, akkor azt gondoltam volna, hogy ez az aukciós anyag számomra szinte teljesen érdektelen. 

 

2 komment

Különös, könyvnek látszó tárgyak. Hommage á Magritte, (Könyves Kálmán, Michelangelo Antonioni). II. rész.

2014.10.20. 23:37 RumNapló

Teddy Snow, azaz Hómaci írta az előző részhez kommentben: „Bár félek, Rippl-Rónai és Könyves Kálmán találkozásával a mű elérte csúcspontját. Még az dobhatna rajta, ha Könyves Kálmán délutáni teára invitálná a művészt az Árpád-ház szalonjába.” Sajnos igaza van, a kötet többi részében már olyan tomboló hülyeség, mint amivel az első részt zártam, nem volt fellelhető, vagy csak én nem vettem észre. Így azután tényleg bajban vagyok, hogyan tartsam a színvonalat, de azért még egy-két apróságot megosztok. Aki a kicsi hülyeséget nem becsüli, az a nagyot sem érdemli alapon.

Michelangelo Antonioni 1966-ban készítette el a filmtörténet egyik legizgalmasabb darabját, a Julio Cortázar novella ötletéből forgatott Nagyítás-t. Antonioni tulajdonképpen csak a novella ötletadó poénját vette át, mely szerint egy fotós nagyítás közben figyel fel a képen valamire, amit a fényképezés pillanatában még nem vett, nem is vehetett észre. A filmben szereplő Thomas nevű fotóst David Hemmings alakította. Köves Szilvia kötetének étel-, enteriőr- és külső felvételeit Patyi Árpád fotográfus készítette. Azonnal megmutatom, hogy miért hozakodtam elő Antonionival és hogyan kerül Patyi szó szerint a képbe. 

100_0919.JPGA kép forrása (most már mindegy, tépjenek szét, vessenek a mókusok közé engem is a közlés miatt, vállalom): Köves Szilvia: Rónai, a Róma-villa titka, Bp. 2005, 125. oldal.

100_0919 másolata.JPGRészlet az előző reprodukcióból. A képen szereplő festmény: Rippl-Rónai József: Kék ruhás önarckép, 1914, papír, pasztell, 51 x 41 cm, jelzés és datálás fent jobbra: Rónai 1914, Magyar Nemzeti Galéria tulajdona, ltsz.: FK 3285

100_0919 másolata másolata.JPG                                                    Részlet az előző képrészletből.

Mint látható, itt a fotós nagyítás közben egyáltalán nem figyelt fel a képen valamire, amit a fényképezés pillanatában sem vett észre, pedig igazán észrevehetett volna. Sőt, a felvétel csont nélkül haladva tovább, mint egy valóságos tájfutó-fotó, eljutott a nyomdáig, majd a kötészetre és végül, mindenki okulására, ki a zutcára a zemberek közé. Antonioni főhőse és Köves kötetének fotómestere között tehát épp csak az a nüansznyi különbség, hogy őt mi vettük észre. Azt nem mondom, hogy "megvan a gyilkos" is, mint Antonioninál, mert az túlzás lenne.

100_0952.JPGA fotó forrása: Köves, 2005, 56.

Az ötlet, hogy úgy adjunk el könyvet, úgy adagoljunk gyógyszerként kultúrát, hogy aki megveszi/beveszi, szinte észre se vegye, még elfogadható. Ebből a szempontból az, hogy receptek is szerepelnek egy művészeti könyvben vagy monográfiában, még alapvetően nem ördögtől való, csak a mikéntje kérdéses. Mint ahogy el tudok képzelni olyan ismeretterjesztő kötetet is, amelynek reprodukciós anyagát olyan híres, szebbnél-szebb festmények adják, melyeken emberi fogyasztásra alkalmas bármik szerepelnek. Majd ezt kiegészítendő, engem nem zavarna néhány korabeli recept egy Chardin-csendélet mellett, vagy a Sainte-Victoire hegy lankáin termő tájjellegű borok rövid ismertetése egy Cézanne tájkép alatt. Ciki? Hát, lehet, még gondolkodom ezen. Mert az is igaz, hogy ilyen típusú kötet például Derkovits esetében már nehezen elképzelhető. Kövesnél azonban ez a festmény-recept-ételfotó-miegymás mix az ideálishoz alig sem közelítő képet mutat. A kötet 56. oldalán például azzal szembesülünk, hogy egy szellemképes férfikacsó (talán tényleg egy kísérteté) idegesen a borospohár után nyúl, a másik, elefántfejet és ormányt mintázó kéz pedig mohón merít a jelen lévő borjú parikásból. Itt valószínűleg sikerült a fotósnak olyan, inkább titkolni szánt pillanatot tetten érni, amikor a végtelenségig kizsigerelt, szomjas és éhes statiszták minden szégyenérzetüket félresöpörve fellázadtak és maradéktalanul elfogyasztották a produkció összes kellékét. Ezek valószínűleg olyan kaposi emberek lehettek - hogy visszautaljunk az előző rész egyik gyöngyszemére - akik már hozzászoktak, hogy Rónai képeit is valódi ízük és szaguk után élvezzék igazán. Nekik a nagy tolongásban azonban csak bizonyos testrészeik maradtak fotogén állapotban. Azt is gondolhatnánk, hogy ez a kifejezetten rontottnak látszó fotográfia talán csak véletlenül került a kötetbe, de nem, mint azt a továbbiakban látni fogjuk, ez egy alaposan átgondolt koncepció eredménye. Az alapos ebben az esetben sem jelent feltétlenül minőséget is. Részegen is lehet hosszan és egyben meddő igyekezettel lamentálni például a világbéke permanens elmaradásán, vagy az ismét előtörő ordas eszmék veszélyességén, de attól ezek még köszönik szépen, jól érzik magukat. A 106. oldalon látható fotón pedig valaki épp lop az asztalra rakott szőlőből, de ez szerencsére senkit sem zavar. 

100_0916.JPGA fotó forrása: Köves, 2005, 106.

A második fejezet vége felé Köves azért (zseniálisan ráérezve Hómaci évekkel későbbi hiányérzetére) ismét visszatért egyik kedvenc témájához, Rippl-Rónai József és Könyves Kálmán személyes kapcsolatához. Azt írja: „Az árverés sikere még a kiállításén is túllicitált – gazdára talált az összes mű. A kiállítás az aukcióval együtt 44 ezer koronát gyümölcsözött. Ebből 12 ezer Könyves Kálmánt illette.” (Köves, 2005, 58.) Hát, a nevezett illető ahhoz képest, hogy már a 12. században elhunyt, egész jól keresett még 1906-ban is. A Simicska kismiska hozzá képest.

Köves a kötetben mindenhol hosszú idézeteket közöl Rónai már említett emlékezéseiből. A fiatal Martyn Ferencről a következőket: „Közvetlen tanítványom nem is volt más, csak a már említett ifjabb Maillol. Hacsak még a Pubit, (korábban Köves szerint Rónai egyik kedvenc kutyusát) a tizenegy éves Martyn Ferencet nem számítjuk annak, aki itt a kaposvári tanyámon rakoncátlankodik s be-belopózkodik műhelyembe, szívesen tisztogatja pasztelles skatulyáimat, hogy a kisebb krétadarabokat megkaphassa. Sok tehetséget látok benne. A legjobb megfigyelők egyike, kiket valaha láttam. Többnyire emlékezetből rajzolja vagy festi érdekes, korát messze meghaladóan okos dolgait. […] Mondhatnám minden munkája meglepetés. Csak azután ez az előlegezett elismerés ne ártson meg neki.” Eddig az idézet és azt kell mondani, hogy sajnos megártott neki. Megártott alaposan, mert először is szakmányban kezdte gyártani, valóban ügyes kézzel a Rónai modorában készült képecskéket, melyeket a rossz nyelvek szerint azután ő maga szignált Rónaiként, a valóság azonban lehet, hogy ennél kicsit prózaibb és az idővel szerteszéledt pasztelleket és olajakat szemfüles ügyeskedők varázsolták jobban eladhatóvá. Idemásolok egy pasztellt, mellyel látható igyekezettel próbálta Martyn bizonyítani, hogy érdemes tanítványa a mesternek. Alatta egy olyan képet láthatnak, melyet a minap mutattak nekem és azt gondolom róla, hogy esetleg szintén Martyn korai műve lehet. Végül közlök egy olyan képet, mely ismeretlenként szerepelt egy aukción és Martyn szerzősége ebben az esetben is minden kétséget kizáróan bizonyítható.

100_0909.JPGMartyn Ferenc: A Róma-villa előtt, 1913-1915 között, karton, pasztell, 36 x 51,5 cm, jelzés fent jobbra: M.F. Kaposvár, Somogy megyei Múzeum tulajdona, ltsz.: 55.209 - Közölve: Köves, 2005, 63.

rónai hamis lehet, hogy martyn hozta V. Czarny 20140913.JPGIsmeretlen művész: A Róma-villa parkjában, papír, pasztell, 31 x 27 cm, jelzés lent jobbra: Rónai

100_0958.JPGMagyar festő: Ház galambdúccal holdfényben, 1910 körül, karton, olaj, 29,5 x 40 cm, jelzés lent jobbra: 191...töredékes, proveniencia: kaposvári magángyűjteményből - Közölve: Nagyházi Galéria és Aukciósház, 167. aukció, (kat. 579.)

Ez utóbbi képnek külön érdekessége, hogy szerepel a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum régi szakkatalógusában. Az 1921-ben elhunyt Rippl-Rónai Ödön műgyűjteménye, végakarata szerint a múzeumba került. Ezt a több mint 1300 darabból álló hagyatékot leltározták be 1923-1932 között olyan különleges módon, hogy a múzeumi kartonokra nem a műtárgyak fotói, hanem azok kézzel megrajzolt és kiszínezett pici másolatai kerültek. A Gönczi Ferenc, Tarján Antal és Kovács József által készült rajzocskák azért bírnak különlegesen jelentős dokumentum értékkel, mert a gyűjteményt több hullámban is megtizedelték. Előbb a háborús események, majd az 1950-es években többszöri értelmetlen selejtezés ritkította a kollekciót. A fentebb közölt, Nagyháziéknál ismeretlenként aukcionált kép eredeti alkotója, a Gönczi-féle leltárkönyvben szereplő egyik rajz segítségével vált azonosíthatóvá.

100_0957.JPGMartyn Ferenc: Éjjel, olajfestmény, 30 x 43 cm, Háborús veszteség 1945 - Közölve: Gönczi-féle leltárkönyv, Kaposvár, Rippl-Rónai Múzeum, (kat. 178.) A képet tehát valakik a háborús évek alatt a múzeumból eltulajdonították, majd szerencsésen felbukkant a Nagyházi Galéria aukcióján. 

100_0955.JPGAz érdekessége miatt megmutatok egy teljes oldalpárt a kaposvári Gönczi-féle leltárkönyvből.

100_0954.JPGRippl-Rónai József: Sárga konyha, 1899, papír, pasztell, 41 x 51 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Rónai 1899 - Közölve: Kieselbach Galéria és Aukciósház, Tavaszi képaukció, 2014. június (kat. 99.)

Rónai 1902 és 1908 között a kaposvári Fő utca egyik házában lakott. Köves helyszínrajza szerint: „A konyha ékessége, a búbos kemence, egyszerűségével varázslatos hangulatot teremtett. Körülötte fényes réz konyhaedények, japán rajzok és fametszetek függtek.” A rézedényeket készségesen elhiszem, de azt, hogy a kemence/kályha/radiátor, vagy bármilyen egyéb fűtésre alkalmas eszköz közvetlen közelébe Rónai sérülékeny grafikákat, akár csak olcsóbb japán fametszeteket akasztott volna, azt sajnos nem tudom elképzelni. Mivel Rónai egyáltalán nem volt hülye, így pontosan tudta, hogy az ilyen jellegű papírneműk, ilyen körülmények között, egy szelídebb telet sem bírnának ki helyrehozhatatlan károsodás nélkül. A fentebb közölt Rónai-mű ugyan korábban és Dél-Franciaországban készült, de mégis támpontnak látszik, az edények mindenhol - rajzok meg sehol teóriámra.

A kötet 3. "….s mögötte járt Lazarine" című fejezete tényleg arról szól amit ígér. Elmeséli, hogyan és miképp játszott totálisan alárendelt szerepet, a híres festőművész árnyékában kullogó, burgundi származású, de újmagyarrá újjászületett Lazarine. Így: [Rónai] „Képei lerázták a párizsi emlékeket és tősgyökeresen magyarrá változtak. Éppen úgy, mint a francia asszony, Lazarine is, aki csodálatos alkalmazkodó képességével – amely tulajdonság csak azoké a feleségeké, akik odaadó alázattal és mélyen szeretik férjüket – pompás magyar asszonnyá alakult át. Vérbeli francia nő volt, és hamisítatlan vidéki magyar asszony lett belőle.” Bravó! Így kell kommunikálni az évezredek óta csak egyre fogyatkozó, de valamiképp soha el nem fogyó magyarsággal kapcsolatos vágyainkat. Lám, még egy „vérbeli” franciából is lehet „pompás” magyar, ha nagyon igyekszik. A magyar kultúrfölény csak ott nem hat, ahol nem akar. De itt Rónai előbb francia képei is magyarrá változtak hirtelen. Eddig azt hittem, hogy festmények nem képesek arra a bravúrra, melyet néhány teljesen elvtelen politikusunk mutat be, amikor egyik napról a másikra, bármit és annak az ellenkezőjét is hajlandók állítani, képviselni, pénzért, hatalomért. Majd így folytatja a szerző Lazarine szentté avatásának következő stációjához érve: „Lazarine téli estéken fűtetlen párizsi szobákban bizony gyakran dideregve bújt az ágyba. A Munkácsy-palota híres, fényes ’jour fix’-ei voltak azok a péntekek, amikor Lazarine a hideg szobában várta, míg kedvese hazatér a teapárás, parfümtől illatos, nagyvilági szalonból. Ilyen szerényen, türelmesen, lemondóan élt mindvégig híres férje oldalán, mindig úgy, mintha egy lépéssel mögötte járt volna.” Hát én már zokogva picsogok egy ideje, ahogy ennek murgeri bohémnyomornak a leírásában tocsogok. Bár igazándiból csak félnyomor ez, ami csupán a választott kedvesre vetül. Ez egy színtiszta verbális giccsparádé, ahol a vérbeli francia nő, aki „Még Párizsban élettársul szegődött egy borzosan és lelkesen nyomorgó magyar festőlegényhez…”, hipphopp tősgyökeres magyar menyecskévé avanzsál Köves operettszínpadán. Egyébként ki látott már „lelkesen nyomorgó” embert? Tudom én, hogy a Fidesz azt szeretné elhitetni velünk, hogy az, akinek semmije sincs, az annyit is ér, de hogy ezt még lelkesen is tegye, azt már egy picit túlzásnak érzem. Erről jut eszembe régi ötletem, egy olyan köztéri pihenőpad, amelyen bizonyos összeg bedobására, diszkréten visszahúzódnak az ülőlapból kimeredő tűéles dárdahegyek, majd a tarifával arányos idő leteltével, lassan ismét kiemelkednek rejtekükből. Mindez természetesen annak a végtelenül humanista gondolatnak a szolgálatában, mely szerint egyetlen hajléktalan se kerülhessen olyan méltatlan helyzetbe, hogy kényelmetlen, fűtetlen padon legyen kénytelen aludni, ülni vagy pusztán megpihenni. Visszatérve, Köves szerint Rónai Párizsban tehát „lelkesen nyomorgó” volt! (Köves, 2005, 65, 67.) Mit gondolnak, milyen képanyag kíséri a kötetben ezt a szövegrészt? Megmutatom. Rónai egy festménye, alatta a szárnyasaprólék-leves receptje, mellette pedig maga a szárnyasaprólék-leves. Az egyik oldal szövegében Lazarine éhezik és fázik, a másik oldal képanyaga pedig maga a bőség. Ez annyira gusztustalan így, hogy már nem is csodálkozom, hogy mindezt egy élő baromfikat ábrázoló Rónai-festmény reprója egészíti ki. Tehát egy oldalpáron szerepel az étel, amiből az étel elkészült, az elkészítés módja és helye, valamint az, aki mindebből nem részesülhetett, mert fűtetlen szobákban éhezett és fázott. 

100_0953.JPGA különösen ízléses, végtelenül kifinomult párosítással élő fotó forrása: Köves, 2005, 66.

Mindezt a könyvben még a következő fejezetek követik: 4. fejezet "Anella lúdtollat mártott"; 5. "Nagy lakomák öröme"; 6. "Svihákosan gyönyörű férfiú". Végül azután csak kiderült, hogy mi is volt a Róma-villa titka. Hát az, hogy a kaposvári ingatlantulajdonos festőművész egy igazi, hamisítatlan haspók volt. A kötet alapján szinte elképzelhetetlen, hogy akit ilyen szenvedéllyel foglalkoztattak a kulináris örömök, hogyan és legfőképp mikor szakított időt bármi másra a mértéktelen zabáláson kívül. Ha igaz lenne az a kép, amit a kötet sugall Rónairól, akkor egyetlen befejezetlen műve sem lenne és képei külcsínével, belbecsével és eredetiségével sem kellene bajlódniuk a művészettörténészeknek. Szerencsére ebben a kötetben semmi sem igaz, valóban semmi sem az aminek látszik.

Ezzel az igazán szépen sikerült fotókompozícióval zárom a Köves-kötetet bemutató írásom második és ígérem, hogy legutolsó részét. Bevallom, én odakozmáltam és most kaparom magam össze Virág Juditék legutóbbi aukciójának ismertetéséhez.

100_0913.JPG

Szólj hozzá!

Különös, könyvnek látszó tárgyak. Hommage á Magritte. I. rész

2014.10.18. 10:47 RumNapló

100_0902.JPG

Mint már korábban írtam, a művészeti könyvkiadás általában nem a fergeteges, stand uposokat megszégyenítő, mindent elsöprő viccek szokásos terepe. A kivétel azonban itt is erősíti a szabályt. A magyar művészeti könyvek palettáján egészen kivételes gyöngyszemek is akadnak. Elhatároztam, hogy a teljesség igénye nélkül, néha szemezgetni fogok ezek közül. Felhívom a figyelmet, hogy Köves Szilvia: Rónai a Róma-villa titka című kötete, tipikusan azok közé a magukat művészetiként illegető könyvek közé tartozik, melyeket lapozgatva, azokat visítással spékelt röhögéssel muszáj csapkodni bármihez, ami épp a közelben található. Ezért azután érdemes a könyvvel való találkozást olyan semleges környezetben megejteni, ahol a lehető legkisebb számban találhatóak számunkra fontos és értékes tárgyak, személyek. Ajánlatos a kötettel való ismerkedéshez használt helyiség ablakát kinyitni, mert a mű élvezete nyomokban tartalmazhat kósza agressziót és némi ellenállhatatlan vágyat arra, hogy azt megpróbáljuk egy határozott mozdulattal Föld körüli pályára állítani. Ha sikerült felcsigáznom ezzel a bevezetővel az érdeklődést, akkor vágjunk a közepébe.

A címadással támasztott természetes elvárásokat meghazudtolva, a kötet nem bűnügyi regény. A könyv már a belső címlapján közli velünk, hogy „64 különleges korabeli recepttel” fogja képzeletbeli ínyünket csiklandozni. Bármily hihetetlen, ez tényleg egy olyan kötet, amiben az egyik legkiemelkedőbb festőművészünk képeinek reprodukciói keverednek étvágygerjesztőnek szánt ételfotókkal és a legszánalmasabb szappanoperák stílusában alkotott, élőszereplős, beállított zsánerjelenetek silány és röhejre fakasztó felvételeivel. Ez a képkoktél annyira ütős, hogy még talán a földkerekség bizonnyal legkifinomultabb alkoholistáinak otthont adó Bucsuszentlászlónak világhírnevet biztosító stand upos, a nagy Bödöcs Tibor is élvezettel csettintene, ha felszolgálnák neki.

A kötet kolofonjában, azaz a címlap hátoldalán, a kiadásra vonatkozó különféle adatok között kiemelten szerepel, miszerint fővesztés terhe és az első éjszaka jogának azonnali érvényesítése mellett, „A könyv szöveg- és fotóanyagából még részletek sem közölhetők a kiadó engedélye nélkül.” Véleményem szerint e kötet bármelyik részletének bárhol történő közléséért, indokolatlan reklám címén, inkább a kiadónak kellene tekintélyes summát fizetnie, mert a kötet reklámozására rajtam kívül, ép ésszel nemigen vállalkozna senki. Mégis valami megoldást keresve a gordiuszinak tűnő problémára, René Magritte szürrealista festő zseniális ötletét hívom segítségül, mely szerint bőven elég határozottan azt állítani bármiről, hogy az nem az ami, csak annak látszik. Pont ezt csinálja velünk politikai vonalon a Fidesz is már évek óta, és láss csodát, milyen hatékony tud lenni a politikai parasztvakítás eme ultramodern, 21. századi változata. Tehát a közölt képek alatt azért szerepel az ami, mert az nem az, hanem éppen valami más, s ez egyben tisztelgés is az említett, belga származású szürrealista hímfestő géniusza előtt. Erről a most kipattant kifejezésről csak annyit, hogyha van, márpedig létezik olyan kategória, hogy nőfestészet, női festészet, nőfestő, akkor a politikai korrektség okán lennie kell hímfestészetnek is.

magritte.JPGRené Magritte: A kép árulása, 1928-29, vászon, olaj, 62,2 x 81, Los Angeles, County Museum of Art

Ez itt nem egy pipa – állítja Magritte, és igaza lehet, (Galla Miklós hülyén de határozottan bólogat) mert ez itt valóban csak egy pipa képe, mása, replikája, kópiája, levonata, reprodukciója, követése, másolata, másodlata, hasonmása, avagy i-mi-tá-ci-ó-ja. Ehhez tartjuk magunkat a továbbiakban, tiszta önvédelemből. 

Nézzük milyen képi és verbális csemegékkel örvendeztet meg bennünket Köves Szilvia úrhölgy.

100_0903.JPGEz meg itt nem Köves Szilvia Rónai a Róma-villa titka című kötetének a 20-21. oldalpárja.

Az oldalpár jobb szélén egy testtömegét és emberi formáját tekintve erős kihívásokkal küzdő humanoid, valami fényes, talán kartonpapírból hevenyészve kivágott, palettának látszó tárgyat tartva és az imitált, de rendkívül intenzív alkotási láz miatt elmosódó kézzel festi Rippl-Rónai József egyik ismert művének - a reprodukcióját. Azaz, egy hajdanrég elkészült kép nyomdai másolatát bökdösi, festéktelen ecsettel, egy szar fotó kedvéért. Persze még jó, hogy nem az eredeti műbe próbál belekontárkodni, mely „Műterem intérieur, 1910-es évek” címen, védett magántulajdonként szerepelt a művész nagysikerű, 1998-ban a Magyar Nemzeti Galériában rendezett gyűjteményes kiállításán és annak katalógusában (kat. 95.). 

100_0904.JPG                     Ez meg nem az előző kép részlete, csak valami más. (Diókon táncol a műfestés közben!)

A kötet 24. oldalán a következők olvashatók: „Rippl-Rónai festményeinek ízük, illatuk van. De úgy szagolni illatukat, mint valami friss virágét, csak a kaposi ember tudhatja, aki csukott szemhéja mögött is látja azokat a párásan ködlő, kéken lebegő dombokat, a Kapos patak hömpölygő útjának szeszélyes játékosságát, azokat a nedvdús, zöld mezőket, amelyek ott élnek a Mester pasztelljein. A somogyi táj talán még a francia vidékek egyszerű, édes, derűs nyugalmából is őriz valamit.” Aha, tényleg, biztos így van, hogy csak kaposvári illetőségű (esetleg a választások manipulálása okán oda ideiglenesen bejelentett) egyének képesek úgy szagolgatni Rónai képeit, úgy ízlelgetni a kereteit, hogy azok tényleges és valóságos ízét-illatát maradéktalanul élvezni tudják. Meg az is tök jó, hogy a régen Franciaországban volt Somogy valahogyan, valószínűleg még az egykor intenzívebb tektonikai mozgások idején idejött hozzánk és szerencsére megőrzött valamit az egykori otthona "egyszerű, édes, derűs nyugalmából". Milyen finom, választékosan megfogalmazott, velős gondolatok, és még csak a kezdetnél tartunk. Ez volt a bemelegítés, a java csak most következik.

Köves teljesen indokolatlanul képzeletbeli párbeszédeket kreált például a festő és Ödön öccse között, melyek egyikében Rónai így dicsekszik az újonnan berendezett Róma-villa egyik szobáját épp megtekintő Ödönnek: „– Nézd csak, ide tettem az apánktól örökölt íróasztalt, a saját elképzelései szerint csináltatta, amikor iskolaigazgató volt.” Mondja ezt Rónai az egyik legközelebbi rokonának, édes testvérének, mintha az nem lenne éppoly tisztában a közös családi viszonyaikkal, apjuk emlékével. (Köves, 2005, 30.) Egy másik, a valóságban soha el nem hangzott, tehát rekonstruálhatatlan párbeszédet így konstruált meg a szerző: „– Micsoda panoráma! – áradozik Ödön a nagy homlokzati ablakon kinézve, s tekintetével végigpásztáz a pompás színekben elébe táruló parkrészleten. – Innét kémlelődöm, lesem a mókusokat. A gesztenyés alléban mindig látni őket – feleli József.” (Köves, 2005, 34.) A mókusos párbeszéd genezise szerencsére megfejthető. Ha belelapozunk a Bernáth Marili által megálmodott, majd többek segítségével 1998-ban a Magyar Nemzeti Galériában létrejött Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállításának katalógusába, akkor  Horváth Jánosnak A Róma-villa egykor és ma című tanulmányában a következőket leljük: „Az emeleti előtér homlokzati ablakainál szeretett magányos óráiban kémlelődni a művész a gesztenyés allé irányába.” Köves láthatóan Horváth szövegét dramatizálta, alakította át párbeszédes formába. A mókusok szerepeltetése viszont tagadhatatlanul az ő leleménye, az egészhez tulajdonképpen ezekkel az apró, bundás kis rágcsálókkal tudott hozzájárulni. Köves Szilvia könyvének első fejezete, vagy szó szerinti átvétel, vagy némileg módosított változata Horváth János említett tanulmányának. Ezt hívják a rossz nyelvek plágiumnak, mely a "fékezhetetlen agyvelejű" SmittPál óta csak pálgiumként él a népnyelvben. Így vált teljesen érthetetlenné, hogy miért ne lehetne bármit is szabadon közölni egy olyan szerző könyvéből, mely maga is, szó szerint mások tollaival ékeskedik. Amit állítok, azt bárki ellenőrizheti itt: Horváth János: A Róma-villa egykor és ma, In: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása, Kiáll. kat. Bp. MNG, 1998, 167-173. Ha Köves a szapora mókusgyártás közben figyelmesen olvasta volna az általa lenyúlt szöveget, akkor nem írta volna le a következő bődületet: [a fotón] "Középen Rippl-Rónai áll, lábánál hűséges kutyája, Pubi." Rónainak több kutyája is volt, melyeket Horváth korrektül idézve Paris Anella visszaemlékeiből, így közölt: "Kedvenc kutyája Flox volt, a gyönyörű vadászkutya... Filoxot már nem nagyon kedvelte, harapós, állandóan mérges kis állat volt... Még egy igen kedves kutyánk volt: Happy. Ez bernáthegyi keverék volt..." Flox és Filox egy híres Rónai-kép címében is szerepel, Pubi pedig annak a Martyn Ferencnek volt a Rónai-házban használt beceneve, akiből később szintén remek festő lett, de előtte még hamisított egy jóadag, a művészettörténészeknek állandó fejtörést okozó Rónai-festményt. A javarészt más által kreált, majd posztmodern gesztussal elegánsan kisajátított első fejezetet a szerző a következő, kivételesen saját gondolattal zárta: „De kukkantsunk bele korábbi napjaiba! Lássuk, hogyan jutott el idáig!” Szegény Rippl-Rónai, ha tudta volna, hogy egyszer eljut idáig, szerintem inkább bevetette volna magát a mókusok közé! Mindegy, kukkantsunk!

100_0907.JPGEz sem Köves Szilvia Rónai a Róma-villa titka című kötetének a 36-37. oldalpárja.

Ha ezt nem másolom ide, szerintem el sem hiszik nekem ezt a címet: "TIKKADT PIKTORLELKEK PÁRIZSA" Ilyen egyszerűen nincs!!! Értelmezhetetlen! Mi járhatott a szerző fejében, hogy ezt a három szót annyira találónak érezze, hogy címként, ebben a sorrendben, kiemelten szerepeltesse? Kérek szépen segítséget ehhez! Nem, egyenesen könyörgök, hogy tiszteljenek meg megfejtési javaslataikkal! 

A 2. fejezet csúcspontra ültetett gyöngyszeme, mondhatni csimborasszója a következő: "Budapest, 1906. február 1. A Könyves Kálmán Műkiadó Nagymező utcai helyiségeiben tolong a nép Rippl-Rónai József negyedik budapesti kiállításán. [..] "Magamra úgy hatott e kiállítás rendezésének már szándéka is, mint (nem próbáltam, de sejtem) a hazárdjátékos utolsó kártyája, melyre mindenét feltette" - súgta oda a festő Könyves Kálmánnak a megnyitó előtt félelmekkel terhes gondolatait a színfalak mögött." Először nem akartam hinni a szememnek.  Ez biztos valami nyomdahiba, gondoltam. Ilyen egyszerűen nem fordulhat elő. De. Az idézeten belüli idézet, Rippl-Rónai József Emlékezései című, 1911-ben a Nyugat kiadásában megjelent kötetének 87. oldaláról kiemelt részlet. Amit viszont Köves hozzáfűzött egy gondolatjellel az, hát nevezzük nevén, a legirdatlanabb hülyeség, amit mostanában, vagy valaha olvastam. A Könyves Kálmán Magyar Műkiadó Részvénytársaságnak, amely a kiállítást rendezte, ugyanis nem egy Könyves Kálmán nevű ember volt a vezetője. Könyves Kálmán néven volt egy uralkodónk (született 1074 körül - majd elhunyt 1116-ban) aki először mondta ki rendeletileg, hogy márpedig boszorkányság nem létezik, boszorkányok pediglen nincsenek. Bárcsak a hülyeséget tiltotta volna be ugyanekkor a nemes férfiú, aki nem tudhatta, hogy boszorkányok igenis vannak, csak ez az első Harry Potter-kötet megjelenéséig szigorúan titokban lett tartva. Köves Szilvia tényleg azt hitte, hogy Könyves Kálmán volt a tulajdonosa a Könves Kálmán Magyar Műkiadó Részvénytársaságnak!!! (Köves, 2005, 39.)

Folytatás következik, ha kíváncsiak a folytatásra, akkor kérem, kommentben, akár egy szóval jelezzék: jöhet!

 

2 komment

Kieselbach Őszi aukció 2014 - II/B. rész. (A Képek, Szövegek és Képcímek)

2014.10.12. 23:06 RumNapló

Ebben a részben Molnos Péternek, a Kieselbach Galéria "független" házi szerzőjének a szövegeit vizsgálom, valamint egyéb anomáliákra hívom fel az érdeklődők szíves figyelmét.

k2014ősz abanovák.JPGAba-Novák Vilmos: Pihenő artistalányok, fa, tempera, 38,5 x 53 cm, jelzés lent jobbra: Aba-Novák - Megjelenés: Kieselbach Galéria 2014 őszi aukció (kat. 40.) Molnos Péter tanulmányával.

A képpel semmi gond nincs, ezt rögtön leszögezem (egyébként simán lehetne az a címe, hogy "Majmokkal alátámasztott nők") és a hozzá írott tanulmánnyal sincs semmi probléma, minthogy az a saját szöveg újrahasznosításának szép példájaként, az utolsó mondat kivételével, teljes egészében szó szerinti átvétel Molnos saját, 2006-ban megjelent Aba-Novák monográfiájának 40-42. oldaláról. Úgy tűnik, hogy a reaktivált szövegbombák elhelyezése, csinos kis hagyománnyá kezd nemesedni az aukciós katalógusok világában. A spórolás energiával, munkával és idővel a mindent újrahasznosítás divatját követő, mindenképpen dicsérendő stratégia.

k2014ősz batthyány1.JPGBatthyány Gyula: Háremben, 1910 körül, karton, olaj, 41,5 x 53,5 cm, jelzés nélkül - Megjelenés: Kieselbach Galéria 2014 őszi aukció (kat. 43.) Molnos Péter tanulmányával.

Ezzel a képpel sincs semmi probléma, az őt kísérő tanulmánnyal sincs kifejezett gond, viszont az ilyen jellegű, még marginálisan szakmainak tekinthető szövegek többségétől eltérő, kissé szokatlan részletet tartalmaz. Molnost rendesen megihlette a hely, azaz a kép szelleme. Az elfojtott vágyak már sok problémának voltak kiváltó okai, s erre, hátha valamicske segítséget jelent, muszáj felhívni a figyelmet. A szerző szövege közepének egyik mondatát, melyet Batthyányval és néhány szecessziós kortársával kapcsolatban írt, tanítani lehetne, csak azt nem tudom, hogy melyik kifinomultságáról híres kuplerájban, íme: „Érzéki attitűddel, már-már erotikusan ható finomsággal rakták vászonra nedvesen sikló festékeiket, miközben jól látható élvezettel ’ondolálták’ színes szalagokként kanyargó részletformáikat a kép felületére, hogy végül az ábrázolt motívumok szőnyegszerű kompozícióvá álljanak össze.” Na, hogy is van ez? Tehát egyrészt érzéki, erotikus, finom, nedvesen sikló, élvezetes, és „ondolált”, majd a nyilvánvalóan erotomán felvezetés/előjáték után (bár lehet, hogy itt is igaz, hogy rossz az, aki a rosszra gondol) mindez a szőnyegszerűségben éri el csúcspontját? Mit is csináltak ezek a festők ezekkel a képekkel? Hát Molnos úr, azt kell mondanom, hogy nem, itt sajnos nem következett be a klasszikus és joggal elvárható tetőpont és megoldás. Ez bizony így nem elég „kielégítő”. Ezt a befejezést még csiszolni vagy még inkább „polírozni” kell, hogy végül „jó legyen” mindenkinek. Igaz ugyan, hogy a Magyar szókincstárban és egyéb lexikonokban az „ondó” és az „ondolál” (azaz bodorít, hullámosít, göndörít) szavak szomszédosak, de ez még nem jelenti azt, hogy egymással behelyettesíthetőek is lennének. Mert azért lássuk be, a szerző, akárhogy is, de erre asszociáltatgat bennünket. Ez alapján simán felcserélhető lehet az „erőleves” főnév és az „erőlködik” ige, vagy az „érsek” és „erszény” főnevek (ez a kettő talán tényleg felcserélhető!), vagy találomra még az „ernyő” főnév és az „erotikus” melléknév, bár ebbe az utóbbiba már ezen előzmények után bele sem merek gondolni. Hű, lebuktam!

k2014ősz czigány1.JPGCzigány Dezső: Körtés csendélet, 1927 körül, vászon, olaj, 54 x 38 cm, jelzés fent balra: Czigány - Megjelenés: Kieselbach Galéria 2014 őszi aukció (kat. 52.) Molnos Péter tanulmányával. 

A festmény gyönyörű! Nekem is az egyik kedvenc képem Czigánytól és mindig rácsodálkozom, amikor újra látom, hogy a képpel való találkozások szüneteiben, emlékeimben a festmény mindig nagyobbá válik, valamiképp megnő az eredetihez képest. Ránézek és mindig úgy emlékszem, az az érzésem támad, hogy ez a kép nagyobb volt. Furcsa érzés. Szinte hihetetlen, de a képen megjelenő fehér alabástrom gyümölcstartó létezik. Pont az a példány, amely a képen is látható. Néhány évvel ezelőtt került elő Czigány egykori, Százados úti műteremlakásának padlásáról. Közel száz évig nem került sor a padlás lomtalanítására, de erre senki még legvadabb álmaiban sem gondolt. Én is többször jártam a Százados úti művésztelepen Czigány-kötetem írása közben, még 2004 előtt, de eszembe sem jutott, hogy tőlem pár méterre ott porosodhatnak a művész ruhái, bútorai és egyéb használati tárgyai, mindenféle hátrahagyott dolgai.

czigány gyümölcstartó narancsiknál.JPG

A Kieselbach Tamás saját gyűjteményéből aukcióra került festménnyel kapcsolatban, Molnos így ragadtatja el magát szövege elején: „Ez az a kép, amit hazavinnék!”, vagyis ez a kép tetszik neki a jelen kínálatból legjobban. Ha ez igaz, akkor viszont érdemes lett volna egy kicsit nagyobb figyelmet szentelnie a képpel kapcsolatos szakirodalomnak is. Idézet a tanulmányából: „Bár a csendéleten látható tárgyak, a kék terítővel borított asztal, a fehér alabástromból faragott – Czigány egyetlen más képén sem felbukkanó – gyümölcsöstál és a négy körte nem igazítanak el bennünket a megfestés idejét, vagy helyét firtató kérdésekben, mégis a kompozíció letisztult egyszerűsége és a kolorit tisztasága arra enged következtetni, hogy a Körtés csendélet 1927 körül, a festő nizzai tartózkodása alatt született.” Pontosan így van, 2004-ben megjelent Czigány-monográfiámban a képet éppen 1927 körülre datáltam. Majd így folytatja: „Czigány és felesége feltehetően 1926-ban költözött el Budapestről, hogy előbb Párizsban, majd a Riviéra közkedvelt városában telepedjenek le.” Ez meg pontosan nem így van! Ha Molnos vette volna a fáradtságot és beleolvas az említett kötetbe, vagy csak kicsit előrébb lapoz benne, akkor feltűnhetett volna neki, hogy Czigány már 1925-ben több jelentős képet, jellemző városrészletet alkotott a francia fővárosban. Czigány, két gyermeke László és Jutka, valamint harmadik felesége Szilasi Boriska a művek, levelek és egyéb dokumentumok tanúsága szerint 1925-ben költöztek Budapestről Párizsba, majd 1926-ban tovább Nizzába. Pedig Molnos biztos, hogy forgatta az említett Czigány-kötetet, melyből ezek a „lényegtelen” adatok mind kiderülnek, mert pontosan ugyanazt a Picasso és Morandi képet reprodukáltatta az analógiák között, melyeket én is közöltem a Körtés csendélet alatt 2004-ben. A szerző végkövetkeztetése viszont ismét igaz: „Igazi, nagy mű, melyet mesterkéletlen egyszerűsége, finom koloritja és a megfestés artisztikuma avat megunhatatlan alkotássá.” S ha ez a szerző véleménye, akkor igazán megtisztelhette volna a festőt, a képet és nem utolsósorban az őt olvasó közönséget, valamint a nem elhanyagolható vevőkört is azzal, hogy korrekt és pontos adatokkal szolgál a mű keletkezését illetően. Mindegy, legalább a gyümölcstartó megvan!

k2014ősz orbán.JPGOrbán Dezső: Csendélet almákkal és virágokkal, 1910 körül, vászon, olaj, 80 x 63 cm, jelzés lent balra: Orbán - Megjelenés: Kieselbach Galéria 2014 őszi aukció (kat. 61.) Molnos Péter tanulmányával. 

Hiteles Orbán-mű, semmi kétségem efelől. A szintén Kieselbach Tamás saját gyűjteményéből származó képről született szöveg viszont azt sugallja, hogy az 1910-ben született Kannás csendélethez viszonyítva ez a kis virágcsendélet, valamiféle fejlődést mutat. Molnos szerint kevésbé „zsíros a faktúrája”, kevésbé „kötött a kompozíciója és ecsetkezelése”. A szerző véleménye az, hogy a „gondosan szerkesztett” Kannás csendélettel ellentétben ez a kép „artisztikusabb”, „könnyedebb” és „önfeledtebb”. Hát nézzük, igaz-e?

k2014ősz orbán főmű.JPGOrbán Dezső: Kannás csendélet, 1910, vászon, olaj, 75 x 90 cm, jelzés lent jobbra: Orbán Paris 910, mgt.

Nos, el kell árulnom mindenkinek, aki még nem látta eredetiben ezeket a képeket, hogy a Kannás csendélet és a most aukcióra került darab között nagyjából csak annyi a kvalitásbeli különbség, mintha egy Rolls Royce-ot akarnánk versenyeztetni egy Mini Morris-szal. A Kannás csendélet Orbán kivételes, valami különleges, szinte kegyelminek mondható állapotban létrejött egyszeri, egyedi, nála soha előtte, se utána ennek szintjét meg sem közelítő gyönyörűség. Nem véletlenül került a kép reprodukciója a közelmúltban rendezett nagy Nyolcak-kiállítás külső borítójára. A másik pedig, csak egy csinos, ügyes, szerethető kis képecske. Csupán ennyicske a különbség közöttük. Nem szerencsés, ha a merkantil szándék ilyen látványosan próbálja felülírni a nyilvánvaló szakmai tényeket. Ha bértollnokként dicsérni lenne feladatom Orbánnak most aukcióra kerülő képét, akkor a Kannás csendéletet meg sem említeném, viszont megpróbálnék konkrétumokat is felkutatni a most aukcionált képpel kapcsolatban. A művész Molnos által közölt életrajzi adatainak, valamint a túl rózsaszínű szemüvegen keresztül szemlélt kép stíluskritikai elemzésének kissé billegő építményét, érdemes lett volna konkrétumokkal is megtámasztani. 

k2014ősz rónai.JPGRippl-Rónai József: Medgyessy Ferenc mintázza Rippl-Rónai szobrát a kaposvári Róma villában, 1913, karton, olaj, 68 x 46,5 cm, jelzés fent balra: Rónai - Megjelenés: Kieselbach Galéria 2014 őszi aukció (kat. 99.) Molnos Péter tanulmányával. 

A kép nagyon jól dokumentált, a szakma által is régóta ismert darab, mely a Rónai-életmű különleges ékköve. Gyönyörű példája az úgynevezett barátság-képek műtípusának, mely minden esetben a legközvetlenebb és legőszintébb kifejeződése az adott alkotó művészi hitvallásának. A hozzá írott tanulmánnyal sincs semmi probléma, viszont valósággal elhültem, nem akartam hinni a szememnek, amikor a kép mellett a következő analógiát pillantottam meg a katalógusban: 

k2014ősz 1000forintos.JPG

Nem is tudom, hogy ez igényel-e további kommentet. Egy aukciós katalógusban egyszerűen ízléstelen bármilyen bankjegy reprodukálása. Egyetlen esetben, akkor és csakis akkor lenne elfogadható ennek a közlése, ha a hátoldalon megjelenő Medgyessy-szobor egyik példánya lenne az aukció tárgya. Kicsit olyan ez, mintha egy Bartók-koncert jegyének hátoldalára is ennek a régi ezresnek a képét nyomtatnák, csak mert szerepel rajta a zeneszerző képmása. Senki sem értené.

k2014ősz udvarygéza.JPGIsmeretlen magyar festő UC monogrammal: Rokokó jelenet, 1920-as évek, vászon, olaj, 60 x 95 cm, jelzés lent balra: UC monogrammal - Megjelenés: Kieselbach Galéria 2014 őszi aukció (kat. 97.) 

A művész kiléte viszonylag gyorsan feloldható lett volna, ha az árverezők emlékeznének a régebben náluk aukcionált képekre. A mű festésmódja olyan jellegzetes, hogy nem került nagy erőfeszítésbe a művész meghatározása. A képet Udvary Géza (1872-1932) alkotta. A képen megjelenő monogram pedig nem UC, hanem UG, bármily hihetetlen. udvarygéza2.jpgUgyanez a monogram látható Udvary Géza saját ex librisén. Az alábbi kép pedig a festésmód és a színvilág hasonlóságára példa.

udvary kieselbach.JPGUdvary Géza: A rabszolgakereskedő, vászon, olaj, 80,5 x 60,5 cm, jelzés lent jobbra: Udvary G. - Megjelenés: Kieselbach Galéria 2007 őszi képaukció, (kat. 84.)

barabás.JPGBarabás Miklós: Gróf Nádasdy Ferencné, gróf Zichy Ilona, 1877, vászon, olaj, 220 x 160 cm, jelzés és datálás jobbra lent: Barabás 1877 - Megjelenés: Kieselbach Galéria 2014 őszi aukció (kat. 147.)

Nagyon nagy szerencséje van, aki Barabás Miklós művészetével foglalkozik, mert rendelkezésére áll egy olyan dokumentum, mely szinte párját ritkítja szakirodalmunkban. 1944-ben a kolozsvári Erdélyi Szépmíves Céh nevű könyvkiadó megjelentette Márkosfalvi Barabás Miklós Önéletrajza című kötetét, mely a művész 1830 és 1894 között alkotott műveinek sajátkezű jegyzékét is tartalmazza. Megszégyenítően egyszerű tehát a dolga annak a kutatónak, aki datált Barabás-művel találkozik, mert csak fel kell lapoznia a kötetet a megfelelő évnél és ott a megoldás. Ezt tettem én is. Barabás 1877-nél 25 művét sorolta fel. Ezek között nem szerepel Gróf Nádasdy Ferencné alias gróf Zichy Ilonáról festett portré. A 25 mű között csupán egyetlen egész alakos olajfestmény van feltüntetve, az pedig Gróf Batthyány Lajosné, született gróf Zichy Antónia portréja. Így a Kieselbachnál szerepelt  kép, a legnagyobb valószínűséggel őt ábrázolja. Lehet, hogy akadnak olyanok, akik azt kérdezik most magukban, hogy nem teljesen mindegy, hogy kit ábrázol a számukra teljesen érdektelen női képmás? Nem.

Végül következzen néhány olyan mű, melyeknek a címadásával vannak komoly értelmezésbeli problémáim.

orbán kékfelhőkkel.JPGOrbán Dezső: Kékfelhős erdőszéle, vászon, olaj, 80,5 x 99 cm, jelzés lent balra: Orbán -  Megjelenés: Kieselbach Galéria 2014 őszi aukció (kat. 92.)

Nem tudom, hogy kinek tűnt fel, lehet, hogy egyedül vagyok ezzel a fránya, még a szőrszálon is csomós kákát kereső akadékoskodásommal, de szerintem ez úgy szokott lenni, hogy a felhők fehérek, szürkék, alkalomadtán esetleg feketék is lehetnek, meg a lemenő naptól megvilágítva vörösek, meg rózsaszínek, meg minden ilyesmi, de a kék az viszont az ég elidegeníthetetlen színbeli tulajdonsága. Persze az lehet, hogy időközben (amíg ezt írom) született valami új törvény ez ellen is, de én még a konzervatív, polgári, hagyományos értelmezésnél tartok. Ha felfelé nézek, és ebből nem engedek, ha mártírként végzem is, olyankor a fehér a felhőket, a kék meg az eget szokta jelenteni nekem. Szóval a kékfelhős erdőszéle pont éppoly hülyeség, mint a kékfelhős mezőszéle és ennek valamennyi lehetséges változata. 

Aztán ott vannak azok a képcímek, melyek szerint van "Impresszionista táj" (Hegedűs László: Impresszionista táj, kat. 48.), "Avantgarde csendélet" (Erdélyi Béla: Avantgarde csendélet, kat. 58.), Art Deco figurák (Mattis Teutsch János: Art Deco figurák, kat. 71.), meg "Poentilista táj" (C. Klammt jelzéssel: Poentilista táj, kat. 78.). Az az igazi poén - mert néhány cím ezek közül még nyelvtanilag is nemhogy sántít, de egyenesen húzza a belét - hogy a stílusfogalmakat sem a kortársak, sem pedig az utókor nem szokta ilyen módon alkalmazni a képek címadása esetén. Nincs impresszionista táj, csak impresszionista stílusban/modorban alkotó művész, aki tájképet fest. Nincs avantgárd csendélet sem, mert az avantgárd az egy gyűjtőfogalom, melyet a művészeteket radikálisan megújító, ezzel a polgári társadalom ellen lázadó művészi mozgalmakkal kapcsolatban használunk. Az igazi poén mégis talán az, hogy aki ezeket a képcímeket adta, annak halványsegéd fogalma sincs a művészetek történetének jelenleg érvényes, egyezményes fogalmairól, szóhasználatáról stb.

Azután ott vannak azok a képcímek, melyek megpróbálják tudálékos önhittséggel túlmagyarázni a képen láthatókat. Ilyen "A párizsi Montmartre" (Claude Vernard műve, kat. 90.), mivel Montmartre csak Párizsban található szigorúan egy példányban, így bőven elég lenne, ha lakonikusan annyit jegyeznének meg a képről, hogy Montmartre, akkor mindenki (na jó, nem mindenki, de aki nem, az menjen és az éjjeli órák dacára habozás nélkül törjön fel egy közkönyvtárat és kezdjen el lóhalálában olvasni) tudni fogja, hogy Párizsba pillantunk, ha a képre nézünk. Aztán itt van a hasonlóan ostoba "Párizsi kilátás a műteremablakból" cím (Török Jenő, egyébként feltűnően érdekes műve, kat. 102.). Ez meg azért netto hülyeség, mert akár úgy is érthetem, hogy néha párizsi kilátás adódik ennek a műteremnek az ablakából, néha meg lehet, hogy berlini, vagy hortobágyi? Nem, a cím helyesen Kilátás párizsi műteremablakból, vagy Kilátás műteremablakból Párizsban. Következzen az "Esti csendélet holdfényben" (Peterdi Gábor műve, kat 145.). Ezzel meg az a gond, hogy akkor kell lennie nappali csendéletnek is holdfényben, de olyan meg ugye nincs, így hát tök felesleges ragozni, hogy a holdfény az este szokott lenni, hogy csendben nyalogassa az életet. Mivel úgy érzem, kezd széthullani az agyam ettől a hülyeség-áradattól, ezért kerestem két jó példát is. "A csinos bajusz" cím egy kackiás bajszú, ismeretlen kilétű, 19. századi férfi portréjának esetében kifejezetten kedves, találó és humoros választás (Györgyi-Giergl Alajos: A csinos bajusz, kat. 94.). Végül pedig megfelelően korrekt és magamat is meglepő talányként, de remek címnek tartom "A vidéki hetilap főszerkesztője (Dr. Grünbaum-Galambos Pál arcképe), 1890" címet, mert annyira szórakoztat, hogy egy szinte elenyésző eladhatósági mutatókkal rendelkező, reménytelenül vevőre váró férfiportré ilyen kacifántos, korrekt és végtelenül pozitivista címet viseljen, 2014-ben, Kieselbach Tamás aukciós katalógusában. Gratulálok.

 

Szólj hozzá!

Kieselbach Őszi aukció 2014 - II/A. rész. (A Képek és Szövegek)

2014.10.12. 00:28 RumNapló

Ebben a részben csupán egy képpel foglalkozom. Egyrészt azért, mert az aukciós katalógusban is 14 egész oldalt (!) foglalt el, és mert az egyik legtöbb szakmai kérdést is felvető darab.

berény nő1905 (1).JPGBerény Róbert: Nő pohárral, 1905, vászon, olaj, 61 x 46 cm, jelzés és datálás lent balra: Berény 1905 - Megjelenés: Kieselbach Galéria 2014 őszi aukció, (kat. 24.) Barki Gergely tanulmányával (34-49. oldal).

Egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy a képpel vagy a hozzá írt szöveggel van-e több problémám. Mindjárt kiderül. Vegyük előbb a képet:

1. A kép annyira egyedülálló, hogy 1905-ből több, akár csak hasonlóan festett képet sem ismerünk a művésztől. Hozzáteszem későbbről sem ismerünk ilyet, már 1906-ban is egészen másképp festett.

2. Amit 1905-ből Berényhez tudunk kötni (néhány grafika és egy önarckép), az teljesen más stílust, gyökeresen eltérő festői irányt mutat, valamint egészen más szignatúrákkal van ellátva.

3. A képhez írott tanulmányban annak szerzője, Barki Gergely megemlíti, hogy „a kép egy apró része módosításon esett át”. Mint írja, az apró módosítás, a nőalak kezében tartott pohárra vonatkozik, melynek helyét, ma is jól láthatóan egykor egy szép nagy sárga citrom foglalta el. Az igazi probléma nem abban a torzításban rejlik, hogy a fő motívum átfestését valaki a kép apró, jelentéktelen részének állítja be, hanem annak az óhatatlanul felmerülő kérdésnek az elhallgatása/szőnyeg alá seprése, hogy vajon ez az átfestés/módosítás mikor történhetett? Úgy tűnik, ez nem kérdés a szerző számára, számomra viszont az, mivel a képpel kapcsolatos adat/forrás/dokumentum, a feltételezett 1905-ös megszületés és az 1990-ben történt felbukkanás között, eddig nem került elő. Ez azt jelenti, hogy a kép 85 éven át lappangott valahol, anélkül, hogy bárki, szakmabeli találkozott/találkozhatott vele. Van ilyen, de nagyon ritkán fordul elő. Berény Róbert 1911-ben a Nyolcak ezen a néven első kiállítását teleszórta a műveivel. Míg a többi 7 művész összesen 37 alkotását állította ki, addig Berény minden mértéket elvetve 49 festményével és számos rajzával lépett a közönség elé. Nem tudom, hogy ezt miért hagyták neki a többiek, mert sem művészi erőben, sem kvalitásban nem volt jobb/jelentősebb művész a többi hétnél. Berény ezen a saját magát nyakló nélkül túlreprezentáló kiállításon egyetlen 1906 előtti művét sem tudta be- és felmutatni. Olajképei közül a legkorábbiak 1906-osok voltak, rajzokat pedig csak 1907 és 1911 közöttieket sikerült odacibálnia. Berény 1953-ban bekövetkezett haláláig, ezt „A LEGELSŐ MAGYAR FAUVE KÉP” címen beharangozott festményt semmilyen kiállításán nem mutatta be. A kép 1905 és 1990 közötti történetéről semmit nem lehet tudni, legalábbis a képet kísérő tanulmány szerzője nem hozakodott elő semmiféle írásos vagy fotografikus dokumentummal. Ha lenne ilyen, biztosan megtette volna. Ilyen gyengén dokumentált előéletű/származású képet, a szakmai tisztességet is szem előtt tartó művészettörténész nem szokott piedesztálra emelni. Felmerült bennem Kandinszkij esete, aki az absztrakt művészet elsőbbségéért vívott későbbi csatában elkövette azt az inkorrektséget, hogy antedatálta egyik művét. Antedatál, azaz iratot, képet, vagy bármit a valóságosnál korábbról keltez. Nem teljesen elképzelhetetlen, hogy ugyanezzel a turpissággal, Kandinszkijnál kisebb formátumú művészek is megpróbálkoztak. Az viszont bizonyos, hogy fogalmunk sincs, hogy Berény a képet mikor festette át? Jelenlegi tudásunk szerint, az átfestés bármikor bekövetkezhetett 1905 és 1953 között. Ilyen és ehhez hasonló problémáim vannak tehát a képpel, most pedig következzen a képet kísérő tanulmány:

1.Már az első mondatból nagyon fontos dolgok derülnek ki: „Pest-belvárosi, tipikus, feltörekvő, asszimiláció-párti zsidó kispolgári család másodszülött fiaként jött a világra Berény Róbert 1887 tavaszán.” Ez tényleg csak egy mondat volt, de mennyi lényeges információval megspékelve! Berény szinte egész élete egy mondatba sűrítve. Csak az a kár, hogy például az „asszimiláció-párti” szóösszetétel annyira szerencsétlen, magyartalan és ostoba, hogy ezzel az erővel a szerző akár azt is írhatta volna, hogy a Berény-család félelem-párti volt. Persze értem én, hogy tanult kollégám azt akarta kifejezni csikorgó igyekezettel, hogy Berényék nem vallásos, nem ortodox, nem hithű zsidók voltak, szokásaikkal pedig alaposan próbáltak hasonulni az őket körülvevő, magyar polgári világhoz, melyet egyébiránt javarészt zsidó származású, magyar állampolgárok töltöttek meg tartalommal és kultúrával. A szerző által használt kifejezés azért is értelmetlen, mert a huszadik századi, európai zsidó asszimiláció egyik legerősebb hajtóereje a félelem volt. Félelem a kirekesztettségtől, félelem a szellemi, kulturális elszigetelődéstől, majd pedig zsigerig ható félelem a fenyegetéstől és a fizikai megsemmisüléstől. Így azután ép ésszel „asszimiláció-pártiak” sem nagyon lehettek.

2. A szöveg egyértelműen leszögezi, hogy Párizsban, 1905 körül Berény Róbert volt a legprogresszívebb magyar művész. A szerző hozzáteszi, hogy „szinte azonnal, zökkenő és komolyabb átmenet nélkül jutott el Munkácsytól Matisse-ig.” Nos, ez egy olyan vaskos butaság, melyet, ha egy picit is komolyabb szakmai konferencián ejtene ki a száján az előadó, akkor a magára valamit is adó közönség azzal díjazná, hogy átmenetileg kisétálna a büfébe frissítőért. Nem lehetséges átugrani a fejlődési fázisokat, nem lehet megspórolni a befektetett időt, munkát ahhoz, hogy fejlődés, mégpedig ilyen gyökeres változás következzen be bármely, akár a legtehetségesebb művész esetében is. Ha ez Berény esetében mégis bekövetkezett volna, akkor ő lehetett volna „a világ legnagyobb művésze”. De sajnos nem lett az.

3. Barki szövegében pár sorral alább arra a következtetésre jutott, hogy „a fiatal festő – legalábbis ezzel a képével – nemzetközi mércével mérve is az úttörők között érdemelhetne helyet, míg magyar kollégái sorában verhetetlenül a legprogresszívebb festővé avatja.” Ennek némiképp elentmondani látszik a szerző nem túl régebbi megjegyzése, mely szerint „Czóbel a rendelkezésekre álló források szerint valóban nagyobb formátumú festő volt [Berénynél], ezt el kell ismerni.” (idézet Barkitól 2010. január 25.) Hogyan lett Berényből a 2010 és 2014 közötti röpke 4 év alatt a legprogresszívebb magyar festő? Rejtély.

4. Mint az már említett főcímből kiderül, a Nő pohárral „Az első magyar fauve festmény!” Hát, az a helyzet, hogy az ilyen ex cathedra, azaz megfellebbezhetetlen kijelentések cáfolata mindig csak idő kérdése, mely előbb vagy utóbb de óhatatlanul bekövetkezik.

5. Majd ezt olvashatjuk, ha maradt még az előbbiek után energiánk és nem sült be teljesen az agyunk: „Festményünk ’super up-to-date’ státuszát datálása erősen aláhúzza.” Tehát Berény Nő pohárral című képét az 1905-ös datálás nem egyszerűen naprakész, de szupernaprakész művé avatja, vagyis annyira naprakésszé, hogy nála naprakészebbet nem lelhetni se földön se égen. Ezután a szerző azért megnyugtatás végett közli velünk, hogy azért az sem lenne túl nagy probléma, ha 1906-ban, azaz egy évvel később festette volna, mert még akkor is nagyon modern lenne. Hozzáteszem, hogy akkor viszont már nem lenne szupernaprakész, sajnos.

6. Ezután azt is megtudhatjuk a szövegből, hogyaszondja Berény ugyan nagyon-nagyon-nagyon erotikus festő volt, de ez a kép nem az, mert „Berény szándékosan nem a testiségre helyezte a hangsúlyt, nem a női szépséget igyekezett tükrözni a vásznon, fontosabb volt számára a kép hangulati egysége.” Na, itt dobtam el végleg az agyam, mert a Nyolcak, és köztük Berény is, 1910 körül épp a „lágy fejekben elképzelt” (korabeli idézet a Nyolcak egy másik tagjától Czigány Dezsőtől) hangulatfestészet ellen léptek fel minden művészi erejükkel, ami csak volt nekik. Képben, szóban, tettben, mindenhogy ezt nyilvánították ki, azaz oppozíciójukat a hivatalos impresszionizmus-plagizátorok divatos, sekélyes, giccsbehajló tömegművészetével szemben. Berénynek is kb. minden fontosabb volt a képteremtés során, mint a "hangulati egység".

7. A mindezt követő bekezdésben Barki 12x írja le az „erotika” kifejezést, mert nagyon tetszik neki, majd így folytatja: „…de az bizonyos, hogy otthonossága ellenére is valami furcsa budoárhangulat árad tárgyalt képünkről is. A frivol érzülettől mentes nőalak domesztikált meztelensége nélkülöz mindenféle közönségességet, mégis valami furcsa feszültség érződik, ami feltehetően abból adódik, hogy a Berény műtermében festett akt tulajdonképpen egy otthonos környezetbe plántált hivatásos modell, aki mesterkélt pózában idegenül viselkedik új környezetében. Ez a beállított póz azonban örök értékűvé, múzeális rangúvá nemesíti a képet.” Mi a búbánatos, lógófülű istennyila van ezzel a képpel? Budoárhangulatú????!!!! Ízlelgessük csak ezt a kifejezést, miszerint egy képből budoárhangulat árad. Meg háziasított a modell? Elkóborolt tehenet, elvadult kecskét, egyéb állatfajtákat azt lehet domesztikálni, azaz háziasítani, de modellt azt nem! Azután felhorgad az a kérdés is, hogy miféle „furcsa feszültség érződik” , és pontosan hol is? a képen? a szerzőben? Majd jön a mindent elsimító megoldás és megtudjuk, hogy mi is történt itt. Az odaplántált (mit csináltak vele?) modell kényelmetlenül érzi magát, mert le kellett vetkőznie, meg nem is otthon van, mert általában otthon szokták őt festeni, de most éppen nem, meg a póz is nagyon mesterkélt meg kurva kényelmetlen is, amit ez a kimondhatatlan nevű magyar festő megpróbál ráerőltetni, ezért, ha lehet még kényelmetlenebbül érzi magát, de ez mitsem számít, mert tudva tudja, hogy a kép pont ettől lesz múzeumi rangú és örök értékű. Hát igen, ha valamitől, akkor ettől aztán tényleg biztosan az lett.

8. Legvégül, mintegy sluszpoénként Barki arra a következtetésre jut, hogy a már fentebb említett átfestés avagy a citromot felváltó üvegpohár általi motívumcsere „különös asszociációkra ad lehetőséget és egyfajta időtlenséget, emelkedettséget kölcsönöz ennek az egyetemesen is múzeális rangú remekműnek.” Nos, ez volt aztán a nyomatékosan fontos megjegyzés, „egyetemesen is múzeális rangú remekmű”, azaz nem csupán Budapest, nem Magyarország, még csak nem is Európa, nem ám a Föld nevű bolygó, hanem maga a végtelen Világegyetem az, melyhez Berény Nő pohárral című képének teljesítménye mérhető és méltó. A Pángalaktikus Múzeumban van a helye, és ott sem akárhol, de szerintem mindjárt az Ormótlan Bakancsos Butaságok termében. Ha sakkfigura lennék, egyszerűen berosálnék ettől a szövegtől!

+1. Azt már nem is feszegetem hosszan, hogy a képhez analógiaként hozott Matisse: La Gitane című képe a szövegben 1906-os datálással, a közölt fotója alatt viszont 1905-6 dátummal szerepel, ami azt próbálja a nézőnek/olvasónak sugallni, hogy Matisse kicsit lemaradt a fauve fejlődésben, a nagy Berény Róberthez képest, melyet ékesen bizonyít az 1905-re datált Nő pohárral című kép. Lassan már használhatnánk is a következő formulát: nemhogy Berény a magyar Matisse, hanem egyenesen Matisse a francia Berény!

berény nő1905 (2).JPGHenri Matisse: La Gitane, 1905-1906, Párizs, Centre Pompidou. 

 folyt. köv.

Szólj hozzá!

Kieselbach Őszi aukció 2014 - I. rész. (A Keretek)

2014.10.02. 22:47 RumNapló

A KERETEZÉS művészet. Alkalmazott művészet, melynek elsőrendű feladata, hogy a műalkotást elválassza és elemelje az őt körülölelő világtól. Egyfajta mikrovilág létrehozására alkalmas eszköz, amely akkor végzi jól feladatát, ha NEM hívja fel magára a figyelmet. Csöndben és szerényen a háttérben marad. Csak annyira mutatkozik, hogy megpróbálja kiemelni az adott mű előnyeit, s ha lehetséges, egyben háttérbe szorítva annak esetleges hibáit. Sok múlik rajta. Olyan komornyikhoz hasonlítanám, melynek működése mindig a háttérben marad, láthatatlan, de nélküle a ház olajozott gépezete összeomlana, tehát nélkülözhetetlen. A KERET majdnem nélkülözhetetlen, mivel vannak esetek és művek, melyek vagy nem igénylik a kint és bent megkülönböztetését, vagy kifejezett művészi szándék eredményeképp maradnak keretezetlenül. A többség azonban nem ilyen, hanem rendes kis képecske, rajzocska, mely szereti, ha egy ügyes kéz ízlésesen felöltözteti. Manapság, mint szinte minden téren, ez az ízlés is kezd kiveszni mindennapjainkból.

Mivel Kieselbach Anita készségesen megengedte, hogy lefotózhassak néhány képet a legújabb aukciós kiállítás anyagából, majd miután ez megtörtént, kedvesen megkért, hogy azért „ne írjak rosszakat” e képekről, s ezt én meg is ígértem neki, ezért azután tartanom is kell magam ehhez. Hogy sikerül-e, azt még nem tudom, de mindenképpen megpróbálok eleget tenni a kérésnek.

Lássunk három aktuális példát a mai magyar keretezés történetéből:

keretek kieselbach 2014 ősz (1).JPG

Az első Tihanyi Lajos műve teljes fegyverzetben. Fiú képe, 1910 körül, vászon, olaj, 22 x 33 cm, jelzés nélkül. A Kieselbach Tamás saját gyűjteményéből ki- és az aukcióba átemelt remek darab, egykor Tihanyi saját keze által vált töredékké, nagyon egyszerűen, olló által. A kép rekonstrukciója szerepel az aukció katalógusában, mely azt bizonyítja, hogy a kép egykor közös kompozíciót alkotott egy másik, ma is fellelhető Tihanyi-képpel, a Vörösinges fiúval. A képet övező műalkotás valóságos konstruktív remeklése a keretező mesternek. Lehet, hogy titokban ő Péri László vagy még inkább Malevics, esetleg El Liszickij kicsit megkésett reinkarnációja. A képet kísérő tanulmányban a következők olvashatók: „A premier plánná zúmmolt képmezőben feszülő rejtett erővonalak szinte szétfeszítik a keretet, melyben mégis stabil nyugalmat áraszt a fiú fejének síkmértani idommá egyszerűsített formája, mely egyszerre dinamikus lüktetésű és statikus.” Egyszerre! Ez azért nem kis teljesítmény egy fiatal fiú portréjától. Azután az említett rejtett erővonalak nem szinte, hanem valóban és látványosan feszítik szét a keretet. A portré dinamikus lüktetése szó szerint roppantja meg az őt gúzsba kötni akaró fránya rámát. Csupán csak az menti meg a végleges megsemmisüléstől, hogy miközben olyan "dinamikus" (ahogy azt tanult kollégám, Barki Gergely oly frappánsan megfogalmazta) azért jócskán és szerencsére épp eléggé "statikus" is. Úgyhogy azt kell mondanom, hogy ebben az esetben a foglalat, Tell Vilmost meghazudtoló pontossággal találta telibe a képet. 

keretek kieselbach 2014 ősz (2).JPG

A második Gulácsy Lajos remeke, a Romantikus táj nőalakkal, 1910 körül, karton, olaj, 68 x 98 cm, jelzés lent balra: L. Gulácsy. A képet övező keret, Gulácsy némiképp hasadt személyiségének szó szerint hű és igaz tükre. A keret 42, azaz negyvenkettő darab négy- és háromszögletű tükördarabból áll, melyeket apró, áttetsző gyöngysorok választanak el egymástól. Én még ilyen fantasztikus rámával nem találkoztam. Nem csupán egy szokványos keret ő, (szinte tegezni sem merném), hanem valami attól sokkalta több és mégtöbb. Ha megállunk a kép előtt, akkor az apró tükröcskék sokaságában látjuk magunkat sokszor, látjuk a háttérben épp falon függő egyéb képek részleteit, valamint azt is, ha valaki a hátunk mögé lopózik, hogy orvul ránk ijesszen, hu, nem sikerült neki a keret jóvoltából, és látjuk a termet megvilágító fényforrások közül azokat is, melyek egyébként felettünk vannak, sőt még a padlót is. Így a keret és kép szerves együttese egyfajta fekete lyukként funkcionál, mely magába szippant mindent a körülötte megjelenő világból, ami csak elérhető. És ezt fogja tenni, bárhová is kerül. 

keretek kieselbach 2014 ősz (3).JPG

A harmadik példa Gyarmathy Tihamér Vidéki ház című alkotása, (a Gyarmathy által is oly kedvelt rend kedvéért: vászon, olaj, 90 x 80 cm, jelezve a hátoldalon: Gyarmathy Tihamér 987/41) melynek keretezését viszont akkor sem tudom dicsérni, ha esküszegésért főbeakasztanak. (Nem bírom tovább, kibújik belőlem a kisördög) Hogy hol van a képen a vidéki ház, azt talán sejtem, de abban biztos vagyok, hogy ezen az alaposan rejtett tájábrázoláson a sárga szélű, sugárzó korong a Nap nevű égitest elvont, de mégis érzékelhetően valós megnyilvánulása. Ez a sugárzó valami azután szórná is rendesen a fényt a képen szórványosan megjelenő sárga színfoltok hathatós segítségével, ha a keretező ezt hagyta volna. De nem hagyta, mert neki pont azt a sárga színt kellett kiválasztania a belső léckeret színéül, melynek ilyetén alkalmazása úgy öli meg a kép belső fényét és kisugárzását, mintha az még ötletként sem merült volna fel szegény Gyarmathyban soha. A legnagyobb jóindulattal azt szeretném javasolni a pályatévedt keretezőnek, hogy próbáljon meg festeni, lehet, hogy menni fog, és ha igen, akkor lehetőleg ne saját magát kérje meg műveinek keretezésére. 

Szólj hozzá!

Érdekes egyezések, különös hasonlóságok 17.0

2014.09.24. 20:52 RumNapló

Fényes problémák I.

Évek óta keresem az alább közölt kitűnő kép valódi alkotóját. Tegnap végre megtaláltam! A megoldás annyira közel volt, hogy majd kiverte a szemem, de eddig nem vettem észre. Azt már tudtam, hogy a kiváló portrét biztosan nem Fényes Adolf festette, de most már bátran állítva azt is le merem írni, hogy szerintem ki a festmény igazi mestere.

mihalik (1).JPGMihalik Dániel (1869-1910): Kléh János festőművész portréja, 1908-1910 között - Közölve: Modern magyar festészet 1892-1919, szerk. Kieselbach Tamás, Budapest, 2003, 282 (kat. 301. [Tévesen!] Fényes Adolf: Kléh János festő arcképe [Megjegyzem, a "festő" kifejezéssel manapság inkább a szobafestő foglalkozásra szokás utalni], 1910 körül, vászon, olaj, 62 x 52 cm, jelzés nélkül, magántulajdon). A képet ugyan Fényes helyett Mihalik alkotta, de a modell tényleg Kléh János volt, ezt kitűnően határozták meg Kieselbachék. Mivel Kléh János 1908-ban érkezett meg a szolnoki művésztelepre, Mihalik pedig 1910-ben meghalt, így a festmény ki- és bezárólag is csak 1908 és 1910 között készülhetett.

Szóval, a megoldás végig szem előtt volt, mégpedig ugyanott (mindenki szeme előtt), ahol a tévesen meghatározott portrét közölték, azaz Kieselbach Tamás nagy modernizmus opuszának első kötetében, igaz, ötvenhat oldallal odébb:

mihalik (2).JPGMihalik Dániel (1869-1910): A művésztelep parkja, 1910 körül, vászon, olaj, 60 x 71 cm, jelzés lent jobbra: Mihalik Dániel, Szolnok, Damjanich János Múzeum tulajdona, ltsz.: 80.157. - Közölve:  Modern magyar festészet 1892-1919, szerk. Kieselbach Tamás, Budapest, 2003, 338, (kat. 441.)

Vegyük sorra ezeket az adatokat: 

1. Mivel Mihalik 1910-ben meghalt, így egyetlen festménye sem datálható úgy, hogy "1910 körül", mivel ez a meghatározás szűkebb értelemben azt jelenti, hogy a kép születése 1909 és 1911 között valószínű, kicsit tágabban pedig azt, hogy az 1905 és 1915 közötti évtizedre tehető. Az "1910 körül"-nek, ebben az esetben nincs értelme.

2. A képen ábrázolt gyönyörű rózsakert nem a szolnoki művésztelep parkjának a részlete, hanem a mai Románia területén található székelyhídi Stubenberg-kastély parkja. Ezt a következő festmény bizonyítja, melyet Maczalik Alfréd festett egykor, szinte tökéletesen ugyanazt a nézőpontot választva mint Mihalik közel két évtizeddel korábban.

macalik (1).JPGMaczalik Alfréd (1888-1979): A székelyhídi Stubenberg-kastély parkja, 1931, karton, olaj, 40 x 50,5 cm, jelzés és datálás lent balra: Maczalik 31 Székelyhíd - Közölve: BUMBUM (Kováts Lajos) aukció, Budapest, 2008. május (kat. 10.)

macalik (3).JPGKerekes Terézia (Székelyhíd) fotója a székelyhídi egykori Stubenberg grófok kastélyáról és parkjáról 2008-ban. 

macalik (2).JPGKerekes Terézia (Székelyhíd) fotója a székelyhídi egykori Stubenberg grófok kastélyáról és parkjáról 2008-ban. 

S ha a párholdas rózsakert nem lett volna elég bizonyíték a Kléh-portré alkotójának meghatározásához, akkor álljon itt még egy Mihalik-mű, mely mind színvilágában, mind pedig festésmódjában, szintén kiváló párhuzamként kínálkozik.

mihalik (3).JPGMihalik Dániel: Szürkület, papírlemez, olaj, 47 x 54,5 cm, jelzés lent jobbra: Mihalik D. - Közölve: Virág Judit Galéria és Aukciósház 32. Őszi aukció, Budapest, 2009. október (kat. 83.)

 

1 komment

süti beállítások módosítása