Nekem ezt a képet (copyright M.P.) küldte a Mikulás a mai e-mail-folyammal:

Úgy érzem, a kisegér álcája mögé bújva végre elmondhatom a véleményemet a képről is.

Tudják miért ez lett ennek a négyrészes posztnak ez a címe? Elmondom.

Elismerem, hogy a marketing és az önmenedzselés nagyon fontos dolgok. Az is lényeges, hogyha a szakember nagy felfedezést tesz, akkor (a megfelelő keretek között), szinte kötelessége azt közkinccsé tenni. De, tegye ezt ízlésesen és messzemenően betartva választott szakmája-hivatása írott és íratlan szabályait. A képről szóló legfontosabb irodalmak-források között nincs helye sem a remek Bors, sem a kiváló Nők Lapja, sem pedig a mégkiválóbb Ridikül Magazinoknak. Amikor, néhanapján egy-egy gyönyörű és régóta lappangó Czigány- vagy Bernáth-főművet találok, nem rohanok egyből a Ludas Mátyás vagy a Kiskacsó szerkesztőségébe, vagy ha onnan mégis megkeresnének, hát vagy udvariasan kihátrálnék a megtisztelő lehetőség elől, vagy pedig, ha megjelenne ott tőlem/rólam valami, hát mélyen hallgatnék róla. Mindegy, ízlések és pofonok, gondolom a Tejútrendszer más vidékein is különbözőek, nem csak mifelénk. Amit itt leírtam, az nem a személyeskedés szándékával történt, hanem szakmaetikai alapvetés, a nemlétező Etikai kódex kezdő művészettörténészek és restaurátorok figyelmes használatára című kötet egyik, virtuális alfejezete. De hozzáteszem, az sem jutna eszembe, hogy felfedezésemet elküldjem a Tibetian Mountains Weekly, vagy az Ulan-Bator News számára.

Tudják, hogy hány lappangó képet fedeztem fel, azonosítottam be, kutattam ki róla mindent az elmúlt 10 évben? Több százat. Ha valaki a folyamatos felfedezés permanens lázában kíván élni, akkor csak annyi a dolga, hogy elkezdi nézni a két háború közötti régi magyar filmeket és a buta párbeszédek hátterében valóban százával fogja felfedezni magyar művészek lappangó, azóta megsemmisült, néha azonban a műkereskedelemben ma is felbukkanó festményeit, szobrait. Szóval, én is találtam már pár érdekes dolgot, de nem éreztem késztetést, hogy világraszóló szenzációnak látszó lufit fújjak ezekből, mert nem azok. Fontos dolgok, ezért élek, de nem érdemelnek Nobel-díjat, ez van.

Visszatérve a cikksorozatot kiváltó Berény-műre, ormótlan lufivá fújni, az olyan, egyébként tisztességesen megfestett, igencsak csinos képet, mint Berény Róbert Alvó nő fekete vázával című alkotása, érthető, de nem egészen tisztességes dolog. Ugyanis köztudott, ha a lufit túlfújják, vagy túl magasra szökik a levegőégben, akkor hajlamossá válik egészséges szappanbuborékként működve egyszerűen szétpukkadni. Ezt tenni egy védtelen, szinte eddigi teljes életét kényszerűségből szeretett hazájától távol leélni kénytelen, a rideg külhonban is javarészt sötét, börtöngyanús raktárak mélyére száműzött, szépecske képecskével, szerintem nem illdomos. Mindez azonban már egy rendszerhibává kiteljesedő folyamat egyik végpontja csupán. S itt már nem Barki személyéről és nem az „Alvó váza” kvalitásairól van szó, hanem arról, hogyan engedhetett szabad utat a művészettörténet szakma egy ilyen, minden szempontból erősen megkérdőjelezhető történésnek. Hiszem és vallom, hogy a művészettörténész hivatást nem lehet, nem szabad a spagettiwesternek és szappanoperák szintjére süllyeszteni.

A művészettörténész egyik kimondatlan feladata a kultúra, a műveltség, az ízlés terjesztése és fejlesztése. Népnevelői attitűd? Igen, vállalom. Mint ahogy a Nyolcak tagjai is hittek abban, hogy tevékenységük nyomán az őket gúzsba kötő világ napsugarasabb lesz, a fejek nagy részében uralkodó sötétség elűzhető, a társadalom jobbítható a művészet és a műalkotások által. Hittek ebben és én is hiszek ebben, igaz, az ő álmaikat összetörte a kommün és annak bukása (együttesen!) és az enyéim sem rózsásak. De azért teszem a dolgom, a legjobb tudásom szerint.

Az alvó nőt, fekete vázát, sárgaterítős asztallapot ábrázoló kép szép! Mit szép, gyönyörű, kiemelkedően kvalitásos műalkotás, minőségi képálom, art deco remekmű, delikát kompozíció, fantasztikus egyéni teljesítmény, klasszikus vonalvezetésű (ja, az nem, bocs!), szeretnivaló műtárgy, ízléses képköltemény, az a kép amit szívesen néz az ember az előszobája nappalija falán, mester-remek, a napra lehet nézni, de rá nem (ezért is van most sötétben kiállítva, mert félő, hogy a mostanában úgy is szűkében lévő napvilágot elhomályosítaná), a két háború közötti magyar festészet egyik csúcsteljesítménye.

Így is lehet írni a képről, meg így is: A festmény valamikor 1927–1928 fordulóján született. Bizonyíthatóan ki volt állítva 1928-ban a három leghíresebb korabeli kiállítóhely közül kettőben, az Ernst Múzeumban és a Nemzeti Szalonban. A festmény Berény egyik legjobb korszakában készült, a két világháború közötti időszak egyik fő művészeti áramaként tisztelt art deco modorában. A kép Berény ebben a stílusban alkotott művei között is a legjobban sikerültek közé tartozik. Rendkívül örvendetes, hogy a festmény hosszas lappangás után ismét elő- és visszakerült Magyarországra. Tisztelet a kutatónak, aki ezt megvalósította és lehetővé tette, hogy mindenki újra gyönyörködhessen, a magyar művészet egyik kiemelkedő alakja, Berény Róbert rég eltűntnek hitt kiváló képében. (És ezt persze még lehet tovább cizellálni.)

Szóval, így is lehet írni róla, meg úgy is, hogy Marlene Dietrichet és a magát egykor Anasztázia nagyhercegnőnek kiadó csalót éppúgy mellőzve a történetből, mint Drakulát, Supermant és Luke Skywalkert, maradva a festmény történetének, stílusának, kvalitásainak és a rendelkezésre álló konkrét dokumentumainak ismertetésénél. Azért, mert így szokás, így ízléses és így viszi előre a tudományunkat is. Megmondom milyen az, amikor a Berény imádott Etáját ábrázoló kép kapcsán a művész összes, vagy javarészt pletykaszinten létező, kósza nőügyeit teregetik. Pont olyan, képzeljék el, mintha elmenne valaki egy régi barátjához látogatóba és a családi körben elköltött ebéd utáni kellemes kvaterkázás közben, arról kezdene sztorizni, hogy a házigazda mikor és milyen nőügyekbe keveredett anno. Ettől szebb csak az lenne, ha a valaki hívná meg magához barátját és családját, így vendégként lennének kénytelenek elszenvedni ugyanezt. Ebben az esetben simán előfordulhatna, hogy a helyzettel kezdeni mit sem tudó jóbarát hasonló cipőben járó felesége, zavarát elrejtve, egyszerűen úgy tenne, mintha elszundikált volna a fotelben. Összefoglalva, véleményem szerint a műelemzés nem ereszkedhet le a tanyasi csirke árusok pletykálkodásának a szintjére.

Az Alvó nő fekete vázával című remek kép, szintén nem tehet arról, ami vele történik, körülötte zajlik. Jó esetben, amikor mi már mind nem leszünk, utódaink még mindig gyönyörködni fognak benne és mosolyogva fogják lapozgatni érdekes történetét.

Ui. S bár messzemenően megértem Virág Juditék marketing szempontjait, és természetesen nem kérhetem számon tőlük, hogy egy aukciósház a tudományosság szikráit villogtassa, ízléscsősz sem kívánok lenni, de azért óvatosan megjegyzem, hogy munkájuk során (mely nem kevés profitot fial), folyamatosan a művészettörténész szakma/művészettörténészek kutatásaira, adataira, elemzéseire támaszkodnak és hivatkoznak. Ezzel, a Berény-képpel és az apropóként szolgáló Barki Gergellyel való foglalkozást a magam részéről lezártnak tekintem.