RumNapló

Ebben a részben csupán egy képpel foglalkozom. Egyrészt azért, mert az aukciós katalógusban is 14 egész oldalt (!) foglalt el, és mert az egyik legtöbb szakmai kérdést is felvető darab.

Berény Róbert: Nő pohárral, 1905, vászon, olaj, 61 x 46 cm, jelzés és datálás lent balra: Berény 1905 - Megjelenés: Kieselbach Galéria 2014 őszi aukció, (kat. 24.) Barki Gergely tanulmányával (34-49. oldal).

Egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy a képpel vagy a hozzá írt szöveggel van-e több problémám. Mindjárt kiderül. Vegyük előbb a képet:

1. A kép annyira egyedülálló, hogy 1905-ből több, akár csak hasonlóan festett képet sem ismerünk a művésztől. Hozzáteszem későbbről sem ismerünk ilyet, már 1906-ban is egészen másképp festett.

2. Amit 1905-ből Berényhez tudunk kötni (néhány grafika és egy önarckép), az teljesen más stílust, gyökeresen eltérő festői irányt mutat, valamint egészen más szignatúrákkal van ellátva.

3. A képhez írott tanulmányban annak szerzője, Barki Gergely megemlíti, hogy „a kép egy apró része módosításon esett át”. Mint írja, az apró módosítás, a nőalak kezében tartott pohárra vonatkozik, melynek helyét, ma is jól láthatóan egykor egy szép nagy sárga citrom foglalta el. Az igazi probléma nem abban a torzításban rejlik, hogy a fő motívum átfestését valaki a kép apró, jelentéktelen részének állítja be, hanem annak az óhatatlanul felmerülő kérdésnek az elhallgatása/szőnyeg alá seprése, hogy vajon ez az átfestés/módosítás mikor történhetett? Úgy tűnik, ez nem kérdés a szerző számára, számomra viszont az, mivel a képpel kapcsolatos adat/forrás/dokumentum, a feltételezett 1905-ös megszületés és az 1990-ben történt felbukkanás között, eddig nem került elő. Ez azt jelenti, hogy a kép 85 éven át lappangott valahol, anélkül, hogy bárki, szakmabeli találkozott/találkozhatott vele. Van ilyen, de nagyon ritkán fordul elő. Berény Róbert 1911-ben a Nyolcak ezen a néven első kiállítását teleszórta a műveivel. Míg a többi 7 művész összesen 37 alkotását állította ki, addig Berény minden mértéket elvetve 49 festményével és számos rajzával lépett a közönség elé. Nem tudom, hogy ezt miért hagyták neki a többiek, mert sem művészi erőben, sem kvalitásban nem volt jobb/jelentősebb művész a többi hétnél. Berény ezen a saját magát nyakló nélkül túlreprezentáló kiállításon egyetlen 1906 előtti művét sem tudta be- és felmutatni. Olajképei közül a legkorábbiak 1906-osok voltak, rajzokat pedig csak 1907 és 1911 közöttieket sikerült odacibálnia. Berény 1953-ban bekövetkezett haláláig, ezt „A LEGELSŐ MAGYAR FAUVE KÉP” címen beharangozott festményt semmilyen kiállításán nem mutatta be. A kép 1905 és 1990 közötti történetéről semmit nem lehet tudni, legalábbis a képet kísérő tanulmány szerzője nem hozakodott elő semmiféle írásos vagy fotografikus dokumentummal. Ha lenne ilyen, biztosan megtette volna. Ilyen gyengén dokumentált előéletű/származású képet, a szakmai tisztességet is szem előtt tartó művészettörténész nem szokott piedesztálra emelni. Felmerült bennem Kandinszkij esete, aki az absztrakt művészet elsőbbségéért vívott későbbi csatában elkövette azt az inkorrektséget, hogy antedatálta egyik művét. Antedatál, azaz iratot, képet, vagy bármit a valóságosnál korábbról keltez. Nem teljesen elképzelhetetlen, hogy ugyanezzel a turpissággal, Kandinszkijnál kisebb formátumú művészek is megpróbálkoztak. Az viszont bizonyos, hogy fogalmunk sincs, hogy Berény a képet mikor festette át? Jelenlegi tudásunk szerint, az átfestés bármikor bekövetkezhetett 1905 és 1953 között. Ilyen és ehhez hasonló problémáim vannak tehát a képpel, most pedig következzen a képet kísérő tanulmány:

1.Már az első mondatból nagyon fontos dolgok derülnek ki: „Pest-belvárosi, tipikus, feltörekvő, asszimiláció-párti zsidó kispolgári család másodszülött fiaként jött a világra Berény Róbert 1887 tavaszán.” Ez tényleg csak egy mondat volt, de mennyi lényeges információval megspékelve! Berény szinte egész élete egy mondatba sűrítve. Csak az a kár, hogy például az „asszimiláció-párti” szóösszetétel annyira szerencsétlen, magyartalan és ostoba, hogy ezzel az erővel a szerző akár azt is írhatta volna, hogy a Berény-család félelem-párti volt. Persze értem én, hogy tanult kollégám azt akarta kifejezni csikorgó igyekezettel, hogy Berényék nem vallásos, nem ortodox, nem hithű zsidók voltak, szokásaikkal pedig alaposan próbáltak hasonulni az őket körülvevő, magyar polgári világhoz, melyet egyébiránt javarészt zsidó származású, magyar állampolgárok töltöttek meg tartalommal és kultúrával. A szerző által használt kifejezés azért is értelmetlen, mert a huszadik századi, európai zsidó asszimiláció egyik legerősebb hajtóereje a félelem volt. Félelem a kirekesztettségtől, félelem a szellemi, kulturális elszigetelődéstől, majd pedig zsigerig ható félelem a fenyegetéstől és a fizikai megsemmisüléstől. Így azután ép ésszel „asszimiláció-pártiak” sem nagyon lehettek.

2. A szöveg egyértelműen leszögezi, hogy Párizsban, 1905 körül Berény Róbert volt a legprogresszívebb magyar művész. A szerző hozzáteszi, hogy „szinte azonnal, zökkenő és komolyabb átmenet nélkül jutott el Munkácsytól Matisse-ig.” Nos, ez egy olyan vaskos butaság, melyet, ha egy picit is komolyabb szakmai konferencián ejtene ki a száján az előadó, akkor a magára valamit is adó közönség azzal díjazná, hogy átmenetileg kisétálna a büfébe frissítőért. Nem lehetséges átugrani a fejlődési fázisokat, nem lehet megspórolni a befektetett időt, munkát ahhoz, hogy fejlődés, mégpedig ilyen gyökeres változás következzen be bármely, akár a legtehetségesebb művész esetében is. Ha ez Berény esetében mégis bekövetkezett volna, akkor ő lehetett volna „a világ legnagyobb művésze”. De sajnos nem lett az.

3. Barki szövegében pár sorral alább arra a következtetésre jutott, hogy „a fiatal festő – legalábbis ezzel a képével – nemzetközi mércével mérve is az úttörők között érdemelhetne helyet, míg magyar kollégái sorában verhetetlenül a legprogresszívebb festővé avatja.” Ennek némiképp elentmondani látszik a szerző nem túl régebbi megjegyzése, mely szerint „Czóbel a rendelkezésekre álló források szerint valóban nagyobb formátumú festő volt [Berénynél], ezt el kell ismerni.” (idézet Barkitól 2010. január 25.) Hogyan lett Berényből a 2010 és 2014 közötti röpke 4 év alatt a legprogresszívebb magyar festő? Rejtély.

4. Mint az már említett főcímből kiderül, a Nő pohárral „Az első magyar fauve festmény!” Hát, az a helyzet, hogy az ilyen ex cathedra, azaz megfellebbezhetetlen kijelentések cáfolata mindig csak idő kérdése, mely előbb vagy utóbb de óhatatlanul bekövetkezik.

5. Majd ezt olvashatjuk, ha maradt még az előbbiek után energiánk és nem sült be teljesen az agyunk: „Festményünk ’super up-to-date’ státuszát datálása erősen aláhúzza.” Tehát Berény Nő pohárral című képét az 1905-ös datálás nem egyszerűen naprakész, de szupernaprakész művé avatja, vagyis annyira naprakésszé, hogy nála naprakészebbet nem lelhetni se földön se égen. Ezután a szerző azért megnyugtatás végett közli velünk, hogy azért az sem lenne túl nagy probléma, ha 1906-ban, azaz egy évvel később festette volna, mert még akkor is nagyon modern lenne. Hozzáteszem, hogy akkor viszont már nem lenne szupernaprakész, sajnos.

6. Ezután azt is megtudhatjuk a szövegből, hogyaszondja Berény ugyan nagyon-nagyon-nagyon erotikus festő volt, de ez a kép nem az, mert „Berény szándékosan nem a testiségre helyezte a hangsúlyt, nem a női szépséget igyekezett tükrözni a vásznon, fontosabb volt számára a kép hangulati egysége.” Na, itt dobtam el végleg az agyam, mert a Nyolcak, és köztük Berény is, 1910 körül épp a „lágy fejekben elképzelt” (korabeli idézet a Nyolcak egy másik tagjától Czigány Dezsőtől) hangulatfestészet ellen léptek fel minden művészi erejükkel, ami csak volt nekik. Képben, szóban, tettben, mindenhogy ezt nyilvánították ki, azaz oppozíciójukat a hivatalos impresszionizmus-plagizátorok divatos, sekélyes, giccsbehajló tömegművészetével szemben. Berénynek is kb. minden fontosabb volt a képteremtés során, mint a "hangulati egység".

7. A mindezt követő bekezdésben Barki 12x írja le az „erotika” kifejezést, mert nagyon tetszik neki, majd így folytatja: „…de az bizonyos, hogy otthonossága ellenére is valami furcsa budoárhangulat árad tárgyalt képünkről is. A frivol érzülettől mentes nőalak domesztikált meztelensége nélkülöz mindenféle közönségességet, mégis valami furcsa feszültség érződik, ami feltehetően abból adódik, hogy a Berény műtermében festett akt tulajdonképpen egy otthonos környezetbe plántált hivatásos modell, aki mesterkélt pózában idegenül viselkedik új környezetében. Ez a beállított póz azonban örök értékűvé, múzeális rangúvá nemesíti a képet.” Mi a búbánatos, lógófülű istennyila van ezzel a képpel? Budoárhangulatú????!!!! Ízlelgessük csak ezt a kifejezést, miszerint egy képből budoárhangulat árad. Meg háziasított a modell? Elkóborolt tehenet, elvadult kecskét, egyéb állatfajtákat azt lehet domesztikálni, azaz háziasítani, de modellt azt nem! Azután felhorgad az a kérdés is, hogy miféle „furcsa feszültség érződik” , és pontosan hol is? a képen? a szerzőben? Majd jön a mindent elsimító megoldás és megtudjuk, hogy mi is történt itt. Az odaplántált (mit csináltak vele?) modell kényelmetlenül érzi magát, mert le kellett vetkőznie, meg nem is otthon van, mert általában otthon szokták őt festeni, de most éppen nem, meg a póz is nagyon mesterkélt meg kurva kényelmetlen is, amit ez a kimondhatatlan nevű magyar festő megpróbál ráerőltetni, ezért, ha lehet még kényelmetlenebbül érzi magát, de ez mitsem számít, mert tudva tudja, hogy a kép pont ettől lesz múzeumi rangú és örök értékű. Hát igen, ha valamitől, akkor ettől aztán tényleg biztosan az lett.

8. Legvégül, mintegy sluszpoénként Barki arra a következtetésre jut, hogy a már fentebb említett átfestés avagy a citromot felváltó üvegpohár általi motívumcsere „különös asszociációkra ad lehetőséget és egyfajta időtlenséget, emelkedettséget kölcsönöz ennek az egyetemesen is múzeális rangú remekműnek.” Nos, ez volt aztán a nyomatékosan fontos megjegyzés, „egyetemesen is múzeális rangú remekmű”, azaz nem csupán Budapest, nem Magyarország, még csak nem is Európa, nem ám a Föld nevű bolygó, hanem maga a végtelen Világegyetem az, melyhez Berény Nő pohárral című képének teljesítménye mérhető és méltó. A Pángalaktikus Múzeumban van a helye, és ott sem akárhol, de szerintem mindjárt az Ormótlan Bakancsos Butaságok termében. Ha sakkfigura lennék, egyszerűen berosálnék ettől a szövegtől!

+1. Azt már nem is feszegetem hosszan, hogy a képhez analógiaként hozott Matisse: La Gitane című képe a szövegben 1906-os datálással, a közölt fotója alatt viszont 1905-6 dátummal szerepel, ami azt próbálja a nézőnek/olvasónak sugallni, hogy Matisse kicsit lemaradt a fauve fejlődésben, a nagy Berény Róberthez képest, melyet ékesen bizonyít az 1905-re datált Nő pohárral című kép. Lassan már használhatnánk is a következő formulát: nemhogy Berény a magyar Matisse, hanem egyenesen Matisse a francia Berény!

Henri Matisse: La Gitane, 1905-1906, Párizs, Centre Pompidou. 

 folyt. köv.