Az erősen hatásvadász cím többszörös pontosításra szorul. Én így pontosítok: pont. - Viccet félretéve, valóban szükséges a korrekció, mivel egyrészt az egykori Mű-Terem Galéria ma már a Virág Judit Galéria és Aukciósház nevet viseli, másrészt pedig az alább következő, műhibának is becézhető malőrért az aukciósházat (nevezzék akárhogy éppen) nem terheli felelősség. Virágék a legjobb tudásuk szerint és a legteljesebb jóhiszeműséggel jártak el, amikor 2013 tavaszán aukcióra bocsátották a következő festményt:

Virágék sorrendben 43. 2013 tavaszi aukciójának katalógusában a következő adatok társaságában jelent meg ez a kép: 

Tehát, a képet valamikor megkurtították, azaz valahogy egy kicsit megkurtult (valószínűleg most írtam le először és utoljára ezt a fura magyar kifejezést), de a mellékelt szöveg szerint azért a festmény látszólag nagyon eredeti és roppantul örül mindenki annak, hogy ennyi is megúszta belőle. Nagyon érdekes és egyben kerek is lenne ez a történet, ha véletlenül, de tényleg majdnem tévedésből és minden hátsó szándék nélkül, pár éve, amikor épp valamelyik kiállításunkhoz gyűjtöttük a hozzávalót, a volt Magyar Nemzeti Galéria egyik raktárában, hát nem ezt a Virágéknál fekete-fehérben közölt képet fotóztam le eredetiben és nagyon színesben? Íme: 

Tehát a kép létezik, nem kurtult, nem csökkent, nem rövidült egy jottányit sem! Adatai a következőek: Rippl-Rónai József: Temetnek, vászon, olaj, 50,3 x 70 cm, jelzés lent jobbra: Rónai, Magyar Nemzeti Galéria leltári szám: 3815.

És pontot is tehetnénk a történet végére, ha nem járna különleges tanulsággal. A Genthon István által lajstromba vett Rónai-olajkép tehát nemcsak hogy létezik, de éppen annak a közintézménynek a raktárában lapul, amelynek adatait és archív dokumentumait a Virág galéria, ismét hangsúlyozom, vétlenül felhasználta. A helyzet az, hogy évtizedekkel ezelőtt, már régestelen régen nemcsak digitalizálni kellett volna Magyarországon a köztulajdonban lévő műtárgy állományt, mely tehát szó szerint a köz tulajdona, tehát mindenkinek valamilyen módon részesülnie kellene belőle, de mindennek valóságos közkinccsé is kellett volna már régen válnia. Tehát nemcsak digitalizálni, hanem mindenki számára a neten elérhetővé, csodálhatóvá és kutathatóvá kellett volna tenni. Amit más kultúrállamok már régen megcselekedtek, mert "megkövetelte a haza", az nálunk éppen sehol sem tart. A normális ugyanis az lenne, hogy ha beütném a Googleba, hogy "rippl-rónai magyar köztulajdon", akkor szépen kilistázódna nekem az összes Rónai-mű (grafika, sokszorosított grafika, festmény, stb), de mind, az összes létező és tudott adatával együtt. Ez mindenki érdeke lenne, nemcsak a belterjes művészettörténész szakma profitálna ebből, de a társtudományok képviselőitől kezdve a műgyűjtőkig mindenki számára hasznos és megkerülhetetlen adatbázisként élne és virágozna. 

Ha ez a sajnálatos módon nem létező adatbázis Virágék számára hozzáférhető lett volna 2013 tavaszán, akkor sosem aukcionáltak volna egy „kriplit” (copyright G.Z.) Rippliként. Mert ezt a szolgai másolatot, mely a blog első képeként megjelent, bizonyosan nem festhette maga a mester. Mégpedig azért nem, mert egy csöppet sem lett volna számára érdekes. Az elég nagy művészek sosem másolták és ma sem másolják saját képeiket. A tetemes készpénzzel való kecsegtetés kiválthatott és teheti ma is, hogy a művész esetleg némi változtatással megismétli korábbi kompozícióját, de az újabb variáció apróbb-nagyobb részletekben mindig el fog térni az első példánytól, mert fura módon, az igazán nagy mesterek, egyszerűen képtelenek szolgaian hű másolatok készítésére. Ez van, pont.

És még valami. Van egy tippem, hogy ki lehetett az a kópé, aki elkövette a csínyt.

Martyn Ferenc: Turbános önarckép, 1922, vászon, olaj, 59 x 46 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Martyn 922 – Közölve: Kieselbach Galéria és Aukciósház (39.) Téli képaukció, Budapest, 2008. december (kat. 135.)

Tudjuk, bár tettenérés híján inkább csak véljük, hogy a Rónai mellett gyerekként inaskodó Martyn Ferenc nem érte be annyival, hogy tördelje a festékeit és előkészítse a vásznait, azaz messziről csodálja mestere géniuszát, de ebből a tortából magának is szeretett volna egy szeletet kihasítani. Így azután inkább művészi hiúságból, mintsem piszkos anyagiaktól indíttatva, éppen annyi Rónai-hamisítványt készített, amennyit csak tudott. Nézzék meg ezt a portrét. Számomra Martyn az öntudatos hamisító prototípusa. Aki 23 évesen ilyen fantasztikusan flottul tudott festeni, aki fiatalon ilyen megvetéssel vegyes csodálattal szemlélte önmagát, az vajon hogy nézhetett másra és a körülötte lévő világra? Valami olyan elemi gőg, sértettség és a saját zsenialitásába vetett megingathatatlan hit sugárzik a képről, mely egyedülálló  a magyar festészetben. Mintha az "angol beteg" és egy találomra választott indiai maharadzsa nemlétező nászából kelt volna életre ez a fura dandy. Lehet, hogy valóban át kellene írni ezt a magyar művészettörténetet, de nem úgy, ahogy azt Kieselbach Tamás próbálja lankadatlan és mohó igyekezettel.