2009 novemberében a hazai műkereskedelem tűpárnákon táncolva várta, miképp alakul a piac, hogyan és merre tovább a 2008-as világgazdasági válság kitörését követően. Kieselbach Tamás megszakítva 1997 óta folyamatos akcióinak sorát, a következő, negyvenediket már nem is rendezte meg. Ehelyett viszont "A szezon legjobb képei" címen kiadott egy úgynevezett ajánló katalógust, mellyel a szokásos színpadi felhajtás nélkül kínálta portékáját. E katalógus 53. tételeként szerepelt Vaszary János Fürdőző nők című olajképe, melyhez a kötelező méret-anyag-jelzés adatokon kívül még a következő információ társult: "Kiállítva: Vaszary János emlékkiállítása. Magyar Nemzeti Galéria, 1961."
Vaszary János: Fürdőző nők, 1920-as évek, olaj, vászon, 95 x 81,5 cm, jelezve lent jobbra: Vaszary J. - Megjelenés: A szezon legjobb képei - Kieselbach Galéria, 2009. november, (kat. 53.) - tanulmány nélkül.
Eltelt pár röpke év és 2015 decemberében a kép, Fürdő nők címen, Virág Judit 51. aukcióján ismét kalapács alá került. A festmény az eddiginél már jóval több adattal és a hitelességét alátámasztó bizonyítékkal kínálta magát. A szokásos kötelezőkön kívül, a korábban Kieselbachnál megjelent információk is kibővítésre kerültek: "Proveniencia: korábban Turtsányi Béláné tulajdonában (1961). Kiállítva: Vaszary János emlékkiállítása. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1961. A katalógusból kimaradt művek jegyzéke: 338. Ezen kívül Virágék még közölték az említett 1961-es Vaszary-tárlat egyik enteriőr fotóját is, melyen a Fürdő nők, láthatóan ott függ az egykori kiállítótérben.
Vaszary János: Fürdő nők, 1922 körül, olaj, vászon, 95,5 x 80,5 cm, jelezve lent jobbra: Vaszary J. - Megjelenés: Virág Judit Galéria 51. Téli aukció, Budapest, 2015. december 20. (kat. 172.) - tanulmány nélkül.
Kieselbach Tamásnál szintúgy mint Virág Juditéknál komoly apparátus, szakemberek serege dolgozik egy-egy aukció sikerén. Tapasztalt szakmabeliek garmadájának szűrőjén mennek át a bekerült művek, esnek vizsgálat alá és bizonyulnak könnyűnek avagy aukcióképesnek.
Eddig a történet teljesen probléma mentes. Adva van Vaszary Jánosnak egy 1920-as évek elejére datált, pasztózus, expresszív, drámaiságot sem nélkülöző darabja, melynek párdarabjai, analógiái ismertek, festésmódja egészen vaszarys, szignója rendben, pedigréje kifogástalan.
Az eleddig kerek történetet azonban csöppet négyszögesíti az a tény, hogy a Fürdő avagy Fürdőző nők valóban megszólalásig hasonló párdarabja viszont szerepelt a veretes múlttal rendelkező Bizományi Áruház Vállalatból BÁV Antikvitássá avanzsált aukciós cég 2015. novemberében zajlott, 67. művészeti árverésének 391. tételeként.
Vaszary János: Fürdőzők, 1922-24 között, olaj, vászon, 95 x 80 cm, jelzés lent jobbra: Vaszary J. - Megjelenés: BÁV Antikvitás 67. Művészeti aukció, 2015. november 10-12. (kat. 391.) - Bellák Gábor tanulmányával.
Némi fejtörésre adhat okot a két festmény olyan mértékű hasonlósága, mely kizárja, hogy mindkettő Vaszary János hiteles műveként ízesüljön az életműbe. Azt is elmondom, hogy miért lehetetlen, hogy a szinte ecsetvonásról ecsetvonásra azonos képeket ugyanattól a művésztől származtassuk. Tegyük fel, hogy bármely kiváló festő (a példa kedvéért most Vaszary János) éppen befejezi soronlévő képét, hátralépve konstatálja, hogy a mű kerek, egész, elfogadható, sikerült, elkészült, befejezett, vele foglalkozni tovább nem kell. Mi teendője van még ilyenkor a tisztességes mesternek? Szignálja a művet és kész. Valamikor a közeli jövőben, mely lehet pár perc, óra, nap, hét, esetleg évek és megjelenik egy gyűjtő, vásárló, barát, műkritikus, tanítvány, vagy (mivel éppen Vaszaryról van szó) Révész István a művész barátja, titkára, mecénása, stb. Rácsodálkozik a műre: – Jaj, de szép! – és érdeklődik annak megszerezhetősége felől. Sajnos a válasz udvariasan elutasító: – Sajnos már eladtam, csak még nem jöttek érte, de előleget már hagytak rá. Mivel korrekt helyzet az eredeti festmény megszerzésére már nem lehetséges, így felmerül a soron következő örök kérdés: – Képes lenne-e a mester e remekmű másolatának elkészítésére? Elképzelhető-e, hogy én is birtokoljak egy példányt ebből a kivételes gyönyörűségből? És akkor jön a sommás válasz: – Nem! – És a művészt nem is zaklatnám ennek indoklásával, mert képzeljék el azt a helyzetet, amikor a kivételes képességű műalkotó felhelyezi az egyik festőállványra a másolandó művet, majd a másik festőállványra egy üres vásznat és elkezdi minuciózus, azaz minden apró részletre kiterjedő pontossággal, lelkiismeretesen lemásolni az egyik képet a másik vászonra. Na, pont ez az, amire egy igazi művész régen is képtelen volt, ma sem tud ilyet és remélhetőleg a jövőben sem próbálkozik ilyesmivel. Ugyanis a lendületes, expresszív, művészi ihlettől megszállt állapotban alkotott, a Múzsa csókjától ihletett mű ecsetvonásról ecsetvonásra történő lemásolása mérhetetlenül több időt venne igénybe, mint egy új idea, egy friss kompozíció feldobása a vászonra. És nem csupán több időt venne igénybe, de mérhetetlenül unalmas feladatnak is bizonyulna, így igazi, azaz vérbeli művész nem akarhatja, de nem is lenne képes azt végrehajtani. Vaszaryról 2006-ban megjelent könyvemben a következő konkrét példát hoztam erre a rendszeresen felmerülő problémára:
"Egykori tanítványa, Barcsay Jenő emlékei szerint: „A Vaszary-osztály hírhedté vált, modern szelleme miatt, a növendékeire szinte ujjal mutogattak.” Ehhez természetesen az is hozzájárult, hogy Vaszary hatása valóban rendkívül átfogó és intenzív volt, nemcsak tanítványaira, de a legfiatalabb művésznemzedék tekintélyes részére is. A kritikusok egy része már 1926 körül „fagylaltszínekkel festő” „Vaszary-plagizátorok csődületéről” értekezett, s ez a későbbiekben csak fokozódott. Mindez egy komoly, Vaszary képeinek eredetiségével kapcsolatos problémát is felvet. A tanítványok egy része versengett abban, hogy ki tud „vaszarysabb” képet festeni. Az epigonizmus kirívó példájaként említhető Hangai Szabó Miklós egyik csendélete, melyet az UME 1928-as budapesti kiállításának katalógusában reprodukáltak. Az utánérzés e mintapéldája, Vaszary szintén itt közölt virágcsendéletével összetéveszthető egyezéseket mutat. A közhiedelem szerint Vaszary egyes műveiről több másolatot készített. Nem ritkán bukkannak fel olyan képek, melyek néha ecsetvonásról-ecsetvonásra pontos replikái egy-egy ismert vagy reprodukált festményének. Ezzel kapcsolatos egy Vaszarytól megrendelt másolat tanulságos története: „Révész István megrendelte Vaszarynál egy kisebb s eladott Assisi képének mását. Vaszary szénnel felvázolta a képet s azután széles ecsettel odafestette a mérges-kék eget, a többi színt ahhoz igyekezett hangolni. De napról-napra halasztódott a kép befejezése, mert akárhogyan is fokozta a meleg okkereket az épületeken, ezek nem bírták úgy egyensúlyozni az ég kékjét. Egyszer csak telefonál Révész Istvánnak, hogy a kép készen van, átvehető. Ekkor látta a megrendelő, hogy az előtérbe illesztett piros taláros pap égő színe adta meg végül is a kép egyensúlyát. Előzőleg ez nem volt ott.” A László Gyula által lejegyzett történet summája, hogy Vaszary nem is akart és nem is tudott pontos másolatokat készíteni saját korábbi műveiről. Művészi alapállásával és habitusával gyökeresen ellenkezett a képteremtés ilyen módja." (Rum Attila: Vaszary János, Budapest, BUMBUM, 2005, 21.)
Szóval Vaszary nem másolta, nem kopírozta, nem hamisította önmagát, mert éppen és eléggé nagy művész volt ahhoz, hogy ne szoruljon ilyen turpisságokra, se tréfából, sem pedig megélhetése okán.
Sajnos a Virág Juditék által közölt, 1961-es archív fotó parányi mérete nem teszi lehetővé, hogy teljes bizonyossággal el lehessen dönteni, melyik kép szerepelt ekkor a Magyar Nemzeti Galéria tárlatán. A BÁV Antikvitásnál megjelent Fürdőzőkhöz Bellák Gábor írt kiváló tanulmányt, melyben pontosan határozta meg a kép születésének idejét, az 1920-as évek elejére téve azt, majd kitért az ekkoriban kiállított, hasonló címet viselő Vaszary-művekre, valamint kijelentette, hogy "A kép hátoldalára ragasztott címkék alapján minden bizonnyal szerepelt a Magyar Nemzeti Galéria 1961-es Vaszary-kiállításán." hozzátéve, hogy "Jóllehet a katalógusban nincs nyoma ennek a ténynek, bizonyosan tudjuk, hogy pl. Vaszary egyik legjelentősebb műve, az Aranykor (1898) is ki volt állítva 1961-ben, a katalógus azonban ezt sem közölte a műtárgyjegyzékben." Sajnálattal vagyok kénytelen korrigálni ezt az apró tévedést, ugyanis, bár az Aranykor tényleg nem szerepel a katalógusban, a Fürdő nőkkel nem ez a helyzet. Aki rendezett már bármilyen kiállítást, vagy csak volt alkalma részt venni annak munkálataiban, az pontosan tudja, hogy a bekért és végül megkapott és kiállított műtárgyak soha sincsenek tökéletes fedésben egymással. Van ami az ígéretek ellenére nem érkezik meg, és van amely az utolsó pillanatban, amikor a katalógus már nyomdában van, csak akkor kerül elő és válik pótolhatatlanul fontossá. E szabály alól az 1961-es Vaszary-tárlat sem bizonyult kivételnek, így a rendezők-szerkesztők kénytelenek voltak a katalógushoz, egy úgynevezett "Kimaradt művek jegyzék"-ét csatolni. Ez a különálló lap a katalógus nem minden példányában maradt meg, úgy tűnik Bellák Gábor is olyat kénytelen használni, amelyből ez a lap hiányzik. Ezen a különálló lapon szerepel 338. tételként a Fürdő nők a következő adatokkal: "1922 körül, O. v. 95 x 80,5 cm. J. j. l.: Vaszary J. Turtsányi Béláné tul." Bellák tanulmányát a következő szavakkal zárta: "A festmény 1961-ben annak a Koller Györgynek a tulajdonában volt, aki az 1960-as évektől kezdve a kortárs magyar műgyűjtés és műkereskedelem egyik legendás és mindenki által nagyra becsült alakja volt. A kép kiváló kvalitásai mellett ez a gyűjtéstörténeti adat is csak növeli a mű értékét."
Tehát, összefoglalva a Kieselbachnál 2009-ben és Virág Juditnál 2015-ben megjelent mű egykori (1961), tulajdonosa Turtsányi Béláné volt. A BÁV Antikvitásnál kiállított festmény tulajdonosát 1961-ben Koller Györgynek hívták. Mindhárom aukciósház katalógusában az szerepel, hogy az általuk eladásra kínált mű 1961-ben ki volt állítva a Magyar Nemzeti Galéria Vaszary János emlékkiállításán. Ez azonban több okból is meglehetősen valószínűtlen. Talán a Magyar Nemzeti Galéria adattárában maradt fotódokumentáció a kiállításról, melyből hitelt érdemlő válaszokat lehet kapni a felmerülő kérdésekre.
Mivel a festményeket nem volt alkalmam és feladatom vizsgálni, így nem érzem magam hivatottnak eldönteni, hogy a Fürdő nők/Fürdőző nők (Kieselbach 2009 – Virág Judit 2015), avagy a Fürdőzők (BÁV Antikvitás 2015) közül melyik volt kiállítva 1961-ben, de a Christopher Lambert által fémjelzett Hegylakó című fantasy-thriller szlogénjével élve: egyszer, valamikor, biztosan "csak egy maradhat!"
rum attila
