Azt gondolhatná mindenki, akit kicsit is érdekel a magyar képzőművészet, hogy egy műtárgy eszmei és anyagi értékét egyaránt növeli, minél több tudható róla, mi mindent lehet felkutatni elkészültének körülményeiről és mik történtek vele a születését követően napjainkig. Izgalmas történetek ezek, mivel alkalmasint igazi nyomozói munka során lehet csak kideríteni, felgöngyölíteni egy-egy festmény, szobor, vagy egyéb műtárgy történetét. Gondoljunk csak a mostanában ismét olyan nagyon szentnek tartott magyar királyi koronára, melynek a hiteles kutatások és így a tudomány mai állása szerint ugyan semmi köze Szent Istvánhoz, mivel egyetlen darabja sem István-kori, az egész egy későbbi kompiláció, valamint a tetején trónoló kereszt görbesége is valószínűsíthetően csupán egy nálánál kisebb ládába való begyömöszölés következménye, de kalandos története még így is valóságos detektívregény.
Nos, a hazai legnagyobb aukciós házak sajnos egyre kevésbé igénylik a náluk felbukkanó, időnként kimagasló történeti értékkel bíró műtárgyak megkutatását. Hogy miért mellőzik a művészettörténészek és monográfusok értékes segítségét, azt csupán csak találgatni tudom, de az ezzel kapcsolatos okfejtés nem fér bele ebbe a pár blogsorba. Egyetlen kirívó példán keresztül szeretném megvilágítani ezt a problémát. Virág Juditék legutóbbi aukcióján szerepelt Csók István: Dolce far niente (Édes semmittevés) című képének 1898-ban festett második verziója (katalógus: 106.). Az elsőt Csók még egy évvel korábban, 1897-ben alkotta és a müncheni Kristálypalotában mutatta be, oly nagy sikert aratva a művel, hogy rögtön el is készítette annak főbb vonalakban azonos, rengeteg apró részletben viszont eltérő második verzióját. Hogy pontosan hány saját kezű darab készült a kompozícióból azt nem tudjuk, de az bizonyos, hogy a Virágéknál nemrég felbukkant példány az egyik legrangosabb hazai műgyűjtemény, Beczkói Biró Henrik kollekciójának dísze volt egykor. A gyűjteményről Lázár Béla művészettörténész írt monográfiát 1937-ben, mely kötetben a kép reprodukciója is fellelhető. A kép hibás évszámmal szerepelt Hollandi nő címen a Beckói Biró Henrik gyűjteményét bemutató, 1934-es Ernst Múzeum-beli kiállításon. Ezen kívül kiállították egy évvel később, 1935-ben szintén az Ernst Múzeumban, de már Csók István gyűjteményes tárlatának keretében. Majd felbukkant 1981-ben a Magyar Nemzeti Galériában, az azóta is párját ritkító Válogatás magyar magángyűjteményekből című remek és bátor kiállításon. Ezt a tárlatot Mravik László és egyik valaha élt legkiválóbb, sajnos éppen a napokban elhunyt magyar művészettörténész, Sinkó Katalin rendezték. Csók híres festményét ebben a katalógusban is reprodukálták. A festményről Csók visszaemlékezéseiben is említést tett, ezen kívül hirtelen csak tizenhét, 1897 és 1937 közötti irodalmi méltatását és nyolc kiállítási szereplését sikerült fellelni, melyek mind erről a második példányról regélnek. Ezek a száraz adatok a kép történetének természetesen csupán a felszínét karcolják.
Szerénytelen véleményem szerint, az aukciós házaknak is elsőrendű érdeke, hogy a náluk szereplő, fontos műtárgyakat, a lehető legkimerítőbben megkutatott provenienciával, magyarul eredetük és származásuk történetének legpontosabb meghatározásával bocsássák a nagyközönség elé. Már csak azért is, mert a képek kereskedelmi értéke is jelentősen növelhető e kutatások által. Úgy gondolom, hogy a galériások tartoznak ezzel a hozzájuk forduló eladóknak és a náluk vásárlóknak egyaránt.
