HTML

Blogomat azért hoztam létre, hogy tájékoztassak minden érdeklődőt a budapesti festményaukciók kínálatában felbukkanó, számomra különösen érdekes műtárgyakról. Teszem ezt azért, mert úgy gondolom, hogy mind a gyűjtőknek, mind pedig a művészettörténészeknek, valamint minden érdeklődőnek szolgálhatok alkalmanként érdekes vagy megfontolandó információval.

művészettörténeti, műkereskedelmi jellegű információk közlése az érdeklődők számára

Bejegyzések

Friss topikok

  • kovacs bela: Kedves Attila, reg nem volt uj bejegyzes, talan annak köszönhetöen, hogy az utobbi idöben aktiv m... (2022.12.14. 19:06) K-52 (aukciók, emberek, tehenek)
  • Sultánnagy: Kedves Rum Attila! Olvastam az ön ellen felhozott idézőjelben kifogásokat miszerint nincsen művész... (2019.12.27. 19:12) Diploma nélkül
  • annol: Üdvözlöm! Talán Tóth Gyula (Szatmárnémeti, 1891 - Szatmárnémeti, 1970) festette? A holnapi Báv au... (2019.05.13. 10:06) Amikor Albert Gleizes elcsúszott egy szappanon
  • RumNapló: @futyi: ez bizony érdekes, köszönöm a hozzászólást (2018.09.25. 00:13) A Fehér szoba vérmentes titkai
  • Rajna Balint: a 101-es tétel pedig Bognár Árpád Képcsarnokos meghívója 1965-ből a Dürer-terembe. Így jobban érth... (2018.05.12. 11:33) Elfogtam egy hirdetést

Címkék

Kieselbachnál 2014 tavaszán

2014.05.26. 23:57 RumNapló

Már itt is a következő préda, Kieselbach Tamás tavaszi árverésének képanyaga.

178. és 201. Czigány Dezső két remek képe, melyekkel semmi gond, viszont már 2004-ben megjelent Czigány-monográfiámban tisztáztam, hogy a legtöbb lexikonnal ellentétben, a művész nem 1937-ben, hanem 1938. január elsején hunyt el. Ezt az újdonságnak semmiképpen sem nevezhető tény alig képes átszivárogni a köztudatba. Virág Juditéknál két évembe került, de elértem, hogy kijavították a helytelen dátumot. Talán további két év kemény munkája következik, hogy ez bekövetkezzen Kieselbachéknál is. De megéri, úgyhogy dolgozom rajta.

1. Scheiber Hugó: Könyökére támaszkodó férfi, 1925 körül - Olyan bánatos ez a tekintet, vajon mit is mondhatna, ha tudna? - Azért vagyok ilyen végtelenül szomorú, mert Scheiber több helyen is eltörte a kezemet és még az arcomat sem kímélte.-

7. Bernáth Aurél: Virágcsendélet (Szekfűszálat vázába helyező női kéz) – Nos, az még hagyján, hogy a váza az egy vizespohár, olyan nagyobb formájú, melyet mindenki ismer még gyerekkorából, de hogy a címadók miképpen jutottak arra a következtetésre, hogy a kéz női, az számomra rejtély. Ez a kéz ezzel az erővel éppúgy lehet egy férfinak a keze, vagy akár egy transzneműé. A nagyon szép csendélet egyébiránt egy olyan Illyés Gyula verseskötet címlapterve, mely ebben a formában nem valósult meg, nem lett belőle könyvborító. Bernáth a pasztellt 1956-ban alkotta, életműkatalógus száma: 1956/93.

10. Rippl-Rónai József: Caroussel (Körhinta), 1893 – ez az első pillantásra nem túl komoly műtárgynak tűnő rajzocska, művészettörténeti szempontból rendkívül fontosnak bizonyulhat. Rónainak a Magyar Nemzeti Galéria által 1998-ban rendezett életműkiállításán szerepelt a kompozíció egy akvarellel színezett változata és egy kerámiakép is, melyhez a vázlatok elvezették a mestert. A Franciaországban született kerámialap 1897-ben készült, így az akvarellt, évszám hiányában 1895 és 1897 közé datálták az 1998-as kiállítás rendezői. Az aukción most felbukkant darab bizonyítja, hogy az ötlet Rónait már 1893-ban is foglalkoztatta, a másik tanulmány is inkább 1893-ra datálható, de a kész mű csak négy évvel később került kivitelre. Apróság? Igen. Lényegtelen? Nem. Kár, hogy a helyesírási szótár szerint  a carrousel szót sem az aukciósház, sem pedig a MNG nem tudta helyesen közölni. Írhattak volna egyszerűen csak körhintát és mindenki megértette volna.

18. Perlmutter Izsák: Hollandiai kikötő (Volendam), 1901 – Ha ezt a remek képet Permutter valóban 1901-ben festette, akkor alaposan át kell értékelnünk mindent, amit eddig a korai magyar modernizmusról megtudtunk. A kép festőileg annyira merészen kezelt, olyan fauve-os, hogy ha igaz az évszám, akkor Perlmutter messze megelőzte nemcsak a magyar, de a francia festőket is a tiszta színek fauve-gyanús használatában.

34. Maticska Jenő: Nagybányai kert (Labdarózsa bokrok) – a datálás nélküli kép elsőre a méretével lep meg, ugyanis 120 x 93-as nagysága egészen kivételes a Maticska-művek között. A 20 évesen elhunyt festőzseni 1902 és 1905 között alkotta meg életművét. A művészetével foglalkozó irodalomban csupán kettő, ehhez hasonló méretű műve ismert, ami nem csoda annak tükrében, hogy még azt a rendelkezésére álló néhány évet is kivételes szegénységben töltötte a művész. Javarészt kisméretű képek festésére kényszerítették anyagi lehetőségei. Sajnos a kép nem szerepelt sem a halálát követő gyűjteményesnek is mondható kiállításokon (Nagybánya 1911 és 1912), sem pedig a  művész ismert műveit felsorakoztató monográfiában (Murádin Jenő: Maticska Jenő, Bukarest, 1985.) Ezt kiegészítendő, nagyon érdekes információ viszont szerepelt a kép mellett, amikor anno az Abigail 31. aukcióján felbukkant. Mégpedig, hogy a festmény egykor Boldizsár István festőművész tulajdonában volt. Ha valaki ennek tudatában tanulmányozza a Boldizsár életművet, azonnal fel fog tűnni, hogy a rendkívül tehetséges, de igazán átütő és eredeti saját festői nyelv híjján lévő Boldizsár festészete kikből táplálkozott, kik voltak azok a művészek, akik irányt mutattak neki. Képei alapján pedig Maticska az egyik első számú forrás volt Boldizsár számára. Maticska palettája és festésmódja is számos Boldizsár képen köszön vissza, szívből megörvendeztetve az igazi műbarátokat. A kép 1968 és 2008 között védett volt, majd védettségét a Magyar Nemzeti Galéria feloldotta, így a mű szabadon foglalhatja el megérdemelt helyét bármely hazai vagy külföldi gyűjteményben egyaránt.

37. Berkes Antal: Nagyvárosi fények – ez a kivételesen eredeti Berkes városkép csupán apropóul szolgál annak a megjegyzésére, hogy a jelenleg Berkes név alatt futó képek legjava is minimum 4-5 festő szaktudását dícséri. Jó alkalom volt ennek tanulmányozására éppen a Kieselbach Galéria két évvel ezelőtti Berkest és holdudvarát bemutató kiállítás, ahol a Czakó és Szabó szignójú képek, valamint a más aukciókon rendre felbukkanó, különféle Berkesek kerültek szoros fedésbe egymással. Berkes Antalnak a felesége, Szilágyi Ilona és a lánya, Berkes Ilona is festők voltak. A Berkes-képek egy része tehát családi vállalkozásban készülhetett. Az 1930-as években a Berkes-képek iránti egyre növekvő igény kielégítésére beszállt az üzletbe gelencei Czakó Rudolf vagy Rezső (ezt még nem sikerült tisztáznom) és Szabó Antal, de az idők során más festők kommersz városképeinek egy része is Berkessé varázsolódott. A Berkes-művekkel kapcsolatos nyomozás további fejleményeit egy külön cikkben kívánom közölni a közeljövőben – ha ugyan találok rá elég merész és vállakozókedvű kiadót!

38-39. Zsögödi Nagy Imre: Női fej és Pihenő család – mindkét kép remekmű és igazi ritkaság. Nagy Imre nem is tehetett volna nagyobb rosszat annál saját életművének, mint amit tett vele, nevezetesen, hogy egyben odaajándékozta azt halála előtt a Marosvásárhelyi Múzeumnak. Mivel életében sem sok képet adott el, így magángyűjteményekben és a műkereskedelemben csak elenyésző számú festménye forog ennek a festőzseninek. Ez pedig köztudomásúan nem tesz túl jót annak, hogy művészete végre elnyerje az azt méltán megillető elismerést. Kár, hogy a képek olyan magasra kerültek a kiállításon, hogy lehetetlen tanulmányozni őket.

45. Vaszary János: Art deco nő (A piros rúzs), 1930-as évek – az ilyen és hasonló képcímek olvastán mindig csillapíthatatlan mosolyoghatnékom támad. Ezek szerint a művészet történetének nőábrázolásait feloszthatnánk a következőképpen is: románkori nő, gótikus nő, reneszánsz nő, barokk nő, klasszicista nő, stb. majd a modern nőn belül is lehetne aleseteket megkülönböztetni, mint például a fauve nő, a  posztimpresszionista nő, a konstruktivista nő, vagy éppen az új tárgyias nő. Ebben a rendszerbe minden probléma nélkül illeszkedne az art deco nő is – milyen kár, hogy ez az egész egy hülyeség! A kép már szerepelt 2007 telén Virágéknál, majd 2010 májusában Kieselbachnál is. Nem értem miért nem kell senkinek ez a remekül megfestett, igazán kiváló Vaszary-mű? Talán senki sem akar együtt élni egy art deco nővel? Pedig a kép minden olyan jellegzetesség birtokában van, amelyek miatt Vaszary János hazai festészetünk egyik koronázatlan királya lett és maradt mind a mai napig.

 54. Vaszary János: Siófok, 1925 körül – a képpel 2010-ben behatóan foglalkoztam. Akkor ezt írtam róla:

A változás a [18]80-as évek körül kezd először érződni; a [18]60-as évek elején elkészült déli vasút, a szárnyvonalak kiépülése, a gőzhajózás újraindulása egyre több vendéget hoz a tóhoz; megindul a déli oldal parcellázása, követi ezt a zalai part lassú benépesedése. Az első világháború után, amikor a világszerte felszökő nyaralási kedv a csonka határokon belül alig talál megfelelő célokat, ugrásszerűen ível fel a fejlődés görbéje. [...] Ez már egy egészen új világ [...] Itt már a Balaton jelenében járunk: a polgári nyaralók korában. [...] Földvár hosszú ideig a modern, mondénebb dzsentrivilág kedvenc nyaralója volt, Siófok Lidót mímelő strandját s gombamódra elszaporodott szállodáit s penzióit a hangosabb, nyugtalanabb pesti polgárság szállotta meg. Ezek a leglátogatottabb és legdivatosabb telepek; a Pestről zsúfolva indult vonatok itt ürülnek ki, az idény itt a legforgalmasabb, a balatoni vitorlás, lovas, autós sportélet itt a legmozgalmasabb." – írta Keresztúry Dezső a Balatoni Intéző Bizottság által 1942-ben kiadott Festői Balaton című kötetében. Vaszary először az 1900 és 1905 közötti nyarakon dolgozott a Balatonnál, hol a déli, somogyi partokon, hol pedig az északin, Balatonfüreden és környékén keresve az inspiráló motívumokat és különleges fényhatásokat. Az 1920-as évek közepétől pedig szinte minden nyáron megfordult a "magyar tenger" valamely divatos, nagyvilági fürdőhelyén.Vaszary az 1920-as évek közepén tért át a fehér alapozásra való közvetlen festésre. Ebből következően festésmódja is gyökeresen megváltozott, széles ecsetvonásokkal egyre áttetszőbb rétegekben vitte fel vásznaira a terpentinnel erősen felhigított olajfestéket. Paletta helyett egyszerű üveglapot használt, amely lehetővé tette számára a színek fénytelítettségének zavartalan tanulmányozását. Az akvarell frissességével felrakott olajfesték virtuóz magabiztossággal és gyors ecsetvonásokkal került a vászonra, az élmény pillanatnyiságának minél biztosabb megragadására törekvő igyekezettel. 1924-ben gyűjteményes kiállítása nyílt az Ernst Múzeumban és tekintélyes kollekcióval szerepelt a Velencei Biennálén is. Genthon István szerint: „Az igazi Vaszary most lép a közönség elé, harsogó színeivel pogány életörömöt, győzedelmes hedonizmust és féktelen szabadságot hirdet. Nincsen festő, aki ma hozzá hasonló művésze lenne a színnek.” Lyka Károly pedig a következőket írta ugyanekkor: „Egyáltalán alig ismerünk festőt, aki valaha ily mély tüzet tudott volna kicsiholni abból a jámbor tarka kenőcsből, amit olajfestéknek hívunk.” Saját írásai, a korabeli kritikák tanusága és elsősorban művei alapján kijelenthető, hogy Vaszary erre az időre már minden korábbi kötöttség alól felszabadult. Az öregedve egyre fiatalosabban lázadó művész naprakész modern alkotások tömegével bizonyította, hogy kora művészetével nemcsak lépést tudott tartani, de azt formálni is képes volt.Vaszary először 1906-ban nyaralt és dolgozott a déli parton fekvő Siófokon, az 1920-as években pedig több alkalommal is megfordult itt. A most aukcióra kerülő Siófoki kikötő című festményének színvilága, festésmódja és technikája egyértelműen az 1925 körüli egy-két évre szűkíti a mű születésének idejét. Az a speciális, visszakarcolásos technika tanulmányozható a Siófoki kikötőn, mellyel Vaszary ebben az időben kísérletezett, és amely az egykor Fruchter Lajos gyűjteményében volt Balatoni tájkép (1925 körül, mgt.) felületén is megfigyelhető. E technikával Vaszary a vászon fehér alapozását kívánta a kompozíció szerves részévé avatni. A festőkéssel visszakarcolt festékanyag alól finoman fel-felszikrázó, könnyed és érzékeny felületet tudott ilymódon létrehozni.

kiállítás: Vaszary János emlékkiállítása. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1961. kat. 133. Vaszary János. Budapest, Qualitas Galéria, 1992. március 13 - április 3. kat. 12.

60. Rippl-Rónai József: Asztaltársaság (Adrian Brouwer után), 1884 – művészettörténeti szempontból is kiemelt figyelemre tarthat számot ez a kis korai Rónai-mű. A fiatal Rónai ekkor, 1884-ben még csak két éve kezdett festészettel foglalkozni. Apja támogatásával ebben az évben Münchenbe utazott, ahol felvették az akadémiára. Itt kezdett először komoly művészeti tanulmányokba, itt ismerkedett meg a festőmesterség alapjaival. S mint pályatársai mind, a müncheni Alte Pinakothekában ő is szorgalmasan másolta az ott található remekműveket. Ugyanebből az évből ismert egy Teniers-másolata is, mely az egyik legjelentősebb hazai magángyűjteményben található. Különleges gyöngyszemek ezek a pályakezdő Rónaitól, igazi kuriózum egytől-egyig. (A kép úgy el lett dugva az aukciós kiállításon, hogy alig találtam meg. Nem értem, hogy miért.

61. Bernáth Aurél: „Graphik”-mappa, 1922 – Bernáth e nagyon fontos művének lassan már kisebb könyvtárnyi irodalma van. Én is 10 éve foglalkozom már vele és abban a szerencsében volt részem, hogy sikerült néhány évvel ezelőtt tisztáznom egy, a Graphik-mappával kapcsolatos, évtizedek óta gyűrűző tévedést. Az egykori Mű-Terem, ma Virág Judit Galéria 2006 októberében aukcionálta a mappa egy másik komplett példányát (kat. 21.) A mappát Bernáth 50 példányban készítette, valamennyi lap őrzi a keze nyomát, mivel a sablonnyomáson felüli tus és aranyfesték rétegeket mind saját kezűleg vitte fel az összes mappa összes lapjára. El is volt vele hónapokig, ahogy ezt visszaemlékezéseiben megírta. Nos, a Virágéknál felbukkant példány vezetett egy régesrégi baklövés kiküszöböléséhez, ugyanis annak valamennyi lapján valaki ceruzás kézírással feltüntette a lapok eredeti címeit. Ezek szerint lehetett korrigálni, hogy az addig mindenhol Keresztút-ként, valamint Zuhanás és kiáltás-ként szereplő lapok az idők során valahogy felcserélődtek és címet váltottak egymással. Ezt akkor, tehát lassan 8 évvel ezelőtt az aukciós katalógusban írott tanulmányomban tisztáztam. A Kieselbach-katalógusban most megjelent tanulmány szerzőjének ajánlva, most ide másolom az eredeti szöveget:

„Ungarland zugeeignet” – „Magyarföldnek ajánlva”

„A Café Eilesben ütöttem fel műtermemet, mivel szobámat nem lehetett fűteni. A Graphik című albumom kiadására készültem. Arra, hogy nyomdai úton jelentessem meg gondolni sem lehetett. Tehát az 50 példányra tervezett album mindegyik lapját, összesen 300-at, hónapokon át, ott a Café Eilesben csináltam. Az egyes lapok tömény fekete részeit egyszerű sablon kivágással még csak tudtam sokszorosítani, de az átmenetek, a tónusok, az arany szín felrakása kézzel történt. Az album […] politikai tartalmú volt. Hazánk elmaradott állapotáról akartam képet adni. S hogy a haza szándékaimat biztosan meg is értse, neki ajánlottam. Nem rendült meg tőle. […] Tavasz lett mire elkészültem vele. Szétküldtem szerte az országba. Röviddel azután – Budapesten először – a Nyugatban, Hevesy Iván tollából igen méltányló kritika jelent meg róla. Ez a cikk avatott magyar festővé.” – vallott Bernáth a mappa elkészültének körülményeiről és akkori művészi szándékairól, Utak Pannóniából című önéletrajzi kötetében.

A bécsi Kassák-kör vonzásában

Az 1920-as évek első felében Bécs és Berlin volt az emigráns magyar avantgard két fő támaszpontja. Bernáth 1921 októberében érkezett Bécsbe, hóna alatt két vaskos tekerccsel, melyekben expresszionista művei között ott lapult a későbbi Graphik-mappa már elkészült öt kompozíciója is. Bernáth 1918 és 1926 közötti művészete szorosan kapcsolódott a nemzetközi expresszionizmushoz. A magyarok közül Schadl János, Bortnyik Sándor és Moholy-Nagy László mellett Kassák Lajos bécsi körének aktivista művészete is erőteljes hatást gyakorolt látás- és gondolkodásmódjára. Kassák egy interjúban úgy nyilatkozott az általa Bécsben szerkesztett MA folyóiratról, hogy „a modernség ezen a lapon keresztül szivárgott be Magyarországra”. Kultúrmissziót teljesített tehát, épp úgy mint Bernáth, aki 1922-ben született Graphik-mappáját nyomtatásban deklarálva is Magyarországnak ajánlotta. Művészetük további kapcsolatát mutatják a Graphik-mappa és Déry Tibor „Ló, búza, ember” című verskötetének Bernáth által 1922-ben alkotott címlapjai, melyek a kassáki értelemben vett képarchitektúra egyéni változatának tekinthetők.

A művészettörténész szerencséje

A Graphik-mappa most felbukkant 15. számú példánya, kiemelt jelentőséggel bír a lapok eredeti sorrendjének és címének rekonstrukciójához. A mappában található képjegyzék és a lapok eddigi egyeztetésének ellentmondó ceruzás bejegyzések segítségével sikerült tisztázni azt a vétlen tévedést, mely szerint az eddig „Zuhanás és kiáltás” valamint „Keresztút” című lapok elnevezései az idők során felcserélődtek. Mivel Bernáth a lapokat külön sem számmal, sem pedig a címükkel nem jelezte, így kerülhetett sor az egyébként logikailag teljesen indokolt hibára. A mappa e példánya így művészettörténetileg is különleges fontosságú, mivel fennmaradása nélkül talán sosem tisztázódott volna ez az évtizedek óta számos hazai, valamint külföldi kiadványban gyűrűző tévedés.

Fekete-fehér-arany

Bernáth e három szín legkevésbé sem hagyományos együttesének felhasználásával alkotta meg grafikai mappáját 1922-ben. A vakítóan fehér papíron a fénytelen tusfekete és a szikrázóan fényes arany együttes alkalmazása delikát szín- és fényhatásokat, addig nem ismert különleges harmóniákat hívott elő. Nem csoda, hogy az ekkor még ismeretlen művész mappájáról – mely később az 1920-as évek magyar avantgardjának kiemelt jelentőségű alkotásaként híresült el – Hevesy Iván olyan elragadtatott sorokat írt a Nyugat hasábjain. A sokszorosítás egyedi technikájának köszönhetően a mappa összes fellelhető példányának valamennyi lapja egyedi műnek tekinthető.

Nos, a művel foglalkozó legfrissebb írás szerzője, a Kieselbach-katalógusban rendszeresen publikáló, M. P. úr sajnos nem ismeri a tanulmánya tárgyául szolgáló mű szakirodalmát, melyet nagyvonalúan figyelmen kívül hagyott munkája során. Ha alapos szeretett volna lenni, akkor biztosan nem esik abba a hibába, hogy a katalógus 94. oldalán megjelent egész oldalas reprodukcióról azt állítsa, hogy a Székely Aladár által egykor alkotott portréfotográfia Bernáth Aurélt ábrázolja. Szerencsére elég sok eredeti fotográfia maradt meg Bernáth korai éveiből is, így teljes bizonyossággal kizárható, hogy a fotón ő jelenne meg. Egyelőre még kérdéses, hogy Székely Aladár kit örökített meg kezében a Graphik-mappa Zuhanás és kiáltás című lapjával. Egy időben felmerült, hogy talán Szántó Rudolf, a mappa előszavának írója lehetett a modell, de ezt elvetettem, mert találtam róla korabeli fotót és a két férfi fizimiskája a legcsekélyebb hasonlóságot sem mutatta. Maga Székely Aladár sem jelezte sehol, hogy az Bernáthot ábrázolná, a kép csupán Arckép-ként jelent meg egykor a II. Nemzetközi Művészi Fényképkiállítás Budapesten című tárlat katalógusában.A mappa Kieselbachnál most felbukkant példányának különlegessége, hogy Kassák Lajosnak és Simon Jolánnak van dedikálva. Bernáth avantgard művének a gyerekrajzokhoz való hasonlításánál sokkal szerencsésebb lett volna, ha szövegében M. P. úr Bernáthnak és Kassáknak a szakirodalomban fellelhető kapcsolatrendszerére fókuszált volna. Ha valaha kiadásra kerül a javarészben kész Bernáth nagymonográfiám, abban olvasható lesz a magyar avantgard e fejezetének rendkívül érdekes története is.

76. Nagy Sándor: Konstantinápolyi est, 1911 körül – ez a kép különleges helyet foglal el a művész életművében. Nagy Sándor ismert életművében még csak hasonlót sem láttam soha ehhez a remek, érdekes és további kutatást igénylő műhöz. A kiállítás egyik kis termében rendkívül szerencsés párost alkot a 136. szám alatti Rónai képpel. A Nagy Sándor részletező és mégis nagyvonalú, a Rippl pedig a végletekig egyszerűsítve monumentális, úgyhogy gyönyörű a két kép közötti kontraszt és az összecsengés is. Egymás mellé teremtette őket a nemlétező. Gratulálok a rendezőnek!

77. Szigeti Jenő: Csendélet almákkal, 1920 körül – Ezzel a festménnyel is volt alkalmam foglalkozni, én határoztam meg a festőjét, mivel a szignó csak épphogy, alig olvashatóan derengett a képmező jobb alsó sarkában. A képről írott tanulmányomban annak elkészültét 1915 körülre tettem. Íme az egész szöveg:

Szigeti Jenő 1910-ben egész kollekcióval jelentkezett a budapesti Művészház januári tárlatán. A tizenkét kiállított műve közül öt csendélet volt. Szigetit A Hét című lap kritikusa ekkor, mint "rendkívül erős, dekoratív tehetség"-et méltatta. Rózsa Miklós, a korszak egyik legjelentősebb művészeti kritikusa pedig a következőket írta itt bemutatott csendéleteiről: "Szigeti Jenő is mint naturalista kezdte, de ma már erősen dekoratív, mint azt különösen két nagy, dekoratíve felfogott csendélete mutatja. Szigeti a maga brutális erejében, tán még közelebb áll Boromiszához...". Szintén a Művészházban bemutatott modern képeivel kapcsolatban szólalt meg Nemes Mihály is, aki a következőképp jellemezte Szigeti művészetét: "Képeit a jó rajzon, tökéletes, modern technikán kívül különösen a remek színhatás jellemzi. Színei élénkek, világítók és harmónikusak anélkül, hogy rikítóak lennének. Azon felül érdekesen egyesíti képein a természeti hűséget a dekoratív stilizálással és e két művészfogást mindig szerencsésen olvasztja egybe."Szigeti Jenő 1906-ban jelentkezett a nagyközönség előtt képeivel. Ettől kezdve egészen haláláig állandó szereplője volt a hazai művészeti életnek. Rendszeres kiállítója volt az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, a Nemzeti Szalon, a Művészház, az Ernst Múzeum és élete végén az OMIKE tárlatainak. Művészete széles körben ismert és a műértő közönség részéről elismert volt. Már indulásakor csatlakozott a hazai modernizmus úttörő gárdájához, neve a modern művészettel foglalkozó publikációkban rendre felbukkan és pozitív megítélés alá esik. 1910 körüli festészete a modern, posztimpresszionista, dekoratív törekvések képviselőjének mutatja Szigetit.A most felbukkant asztali csendélet Szigeti életművének kiemelkedően kvalitásos darabja. A népies-szecessziós kerámia hangsúlyos szerepeltetése is a modern, a népművészet formakincsét az úgynevezett "magas művészet" körébe beemelni szándékozó lechneri gondolat fővonalához kapcsolódik. Ez a törekvés nem csupán a zenében érvényesült Bartók és Kodály révén, de a hazai századfordulós modernizmus jelentős építészeinek, teoretikusainak és képzőművészeinek is a programjába tartozott. Szigeti csendélete nagyvonalúságával, erőteljes és tiszta színvilágával, valamint monumentális egyszerűségével nyűgözi le mai szemlélőjét. Párdarabjai több alkalommal is felbukkantak a közelmúlt hazai műkereskedelmében, így a Kieselbach Galéria 5. árverésén 1998 őszén (kat. 80.), a Nagyházi Galéria 39. aukcióján (kat. 842.), valamint a Nemes Galéria 2002-es évkönyvében szerepeltek a most előkerült remek festmény analógiái. A kép stíluskritikai vizsgálata, annak elkészültét az 1915 körüli évekre valószínűsíti.

Milyen kár, hogy ez a remek kis kép, bokamagasságban lengedezik a kiállításban.

82. Réti István: A szivárvány, 1906 – nagyon kedves, szívet melengető kis zsánerkép attól a nagybányai alapító mestertől, akit pedagógusi, művészetpolitikusi és kultúrmunkási tevékenysége meggátolt abban, hogy igazán jelentős életművet alkosson. A magyar képzőművészet történetében az érdemei elévülhetetlenek, vannak nagyon jó korai képei, vannak kiváló könyvillusztrációi, remek könyveket írt, élete minden szakaszában festett szépet és jót, mégis hiányérzet kerülget életműve ismeretében. Ezt a kis képet viszont szívesen kiakasztanám a szobámban.

86. Szőnyi István: Lépcsőház, 1936 – a kép igazi Szőnyi-főmű az 1930-as évekből, azaz a Gresham-korszak fénykorából. A katalógusban közölteken kívül, nemcsak itthon, de külföldön is bemutatták Szőnyi 1963-as berlini kiállításán (Stephan Szönyi Malerei – Graphik. Staatliche Museen zu Berlin – National–Galerie Berlin, 1963. aug.–okt. (kat. Treppenhaus), valamint szerepelt a Blitz Galéria 1998. novemberi aukcióján is (kat. 59.)

95. Csók István: A Balatonaligai part, 1916 – ez a szép késő impresszionista tájkép szerepelt már a BÁV 86. árverésén (kat. 55.) és Kieselbachnál 2001 őszén (kat. 70.), de ez semmit sem von le értékeiből.

96. Bernáth Aurél: Vág kanyarulat, Pöstyén, 1928 – valaki a kép hátoldalára egészen nagy betűkkel a következőket írta fel: Bernáth Aurél festménye 1936. És tévedett, mivel a kép minden kétséget kizáróan 1928-ban született. 1928/15. számon szerepel a Bernáth életműkatalógusában. A művész felesége, Pártos Alice által akkurátus pontossággal vezetett oeuvre katalógusban az is szerepel, hogy először Déry Olga tulajdona volt. Déry Olga viszont nem volt Bernáth barátjának Déry Tibor írónak a rokona, így kiléte egyelőre rejtély.

98. Abonyi Tivadar: Fekvő női akt, 1928 – Abonyi kettő is volt a 20. századi magyar festészet történetében, egy Tivadar és egy Ernő. Ez a női akt valószínűleg inkább Abonyi Ernő (1884-1941) műve lehet, mivel a Szőnyi és körének újklasszicista modorában fogant mű stílusa és színvilága is erre utal. Analógiaként ott van az egykori Mű-Terem Galéria 17. aukciójának Abonyi Ernő képe (kat. 145.) A Kieselbachnál lévő festmény ráadásul nagy és még szép is, attól teljesen függetlenül, hogy ki festette.

99. Rippl-Rónai József: Sárga konyha, 1899 -  Általában a művészeti könyvkiadás nem a fergeteges, stand uposokat megszégyenítő, mindent elsöprő viccek szokásos terepe. A kivétel azonban erősen erősíti a szabályt. Ilyen például a Köves Szilvia által jegyzett Rónai A Róma-villa titka című 2005-ben kiadott díszkötet. Alcíme szerint 64 különleges korabeli recepttel. Hogy miért pont Rónai vált a célpontjává könyvkiadásunk egyik legviccesebb és egyben legízléstelenebb produktumának, arról találgatni sem merek. A kötetben egymást váltják Rónai remek festményeinek reprodukciói, archív fotográfiák, ínycsiklandó ételfotók és a legrosszabb szappanoperák stílusát közelítő, beállított, élőszereplős zsánerjelenetek felvételei. Vigyázat! Ennek az egyvelegnek a beható tanulmányozása kockázatos, agyhalál közeli állapotot eredményezhet, sőt nyomokban még földimogyoró héjat is tartalmazhat. S ha a képi blaszfémia még nem lenne elég, akkor ott a szöveg, ami biztosan végez a gyanútlan olvasóval. Csak mutatóba a kötet néhány fejezetcíme: „Tikkadt piktorlelkek Párizsa”, „Svihákosan gyönyörű férfiú”, „….s mögötte járt Lazarine”, „Anella lúdtollat mártott”. Nem akarom mindezt elképzelni. Rónai Sárga konyháját Köves kötetében is reprodukálták, erre hivatkozás is van az aukciós katalógusban. És valóban, a kép színesben megjelenik a 66. oldalon, közvetlenül alatta pedig, a máshol szokásos képadatok helyett, rendkívül izléses módon a szárnyasaprólék leves receptje található. Nos, én biztosan letagadnám, s közben még mélyen hallgatnék is róla, hogyha a birtokomban lévő kép itt szerepelne, de hát minden egyéni ízlés dolga. A Sárga konyhának ettől azonban még érdekesebb a története. A kép a Magyar Nemzeti Galéria 1978-as bírálata szerint, idézem: „Nem Rippl-Rónai József műve, hamis aláírással, rongált állapotban”. Szerencsére a galériás bírálat ebben az esetben nem állta ki az idő próbáját, a kép nyilvánvalóan Rónai sajátkezű műve, sőt forrásos bizonyíték is van az eredetiségére. Kieselbach Tamás 4. aukcióján, még 1998 nyarán már szerepelt a kép, melyhez akkor még csatolták Csernitzky Mária szakvéleményének részletét. Csernitzky itt közölte Rónainak 1899-es öccsének szóló levelének részletét, melyben így írt Dél-Franciaországból: „…rendkívül tipikus szín itt a sárga szín… A konyhák különösen nagyon sárgák vörös téglákkal. Egyet már föstöttem – úgy gondolnám, hogy nagyon el van lesve a karaktere – szeretem, hogy csináltam.” A kép ráadásul ki volt állítva Rónai Merkur palotabeli, 1902-es kiállításán is. És még éppen csak belecsíptünk a kép történetébe.

102. Ősi László: A vadász és a felesége – Legutóbb a Blitz Galériában láttam egy Ősi-képet, ami nagyon tetszett, majd most itt is egy remek darab. Egyre jobban kedvelem Ősi kiváló humorú, friss és szabad szellemű festészetét.

133. Vaszary János: Aktok a szabadban (Vadászat), 1922 körül – ezzel a képpel is foglalkoztam három évvel ezelőtt, a BÁVnál jelent meg róla tanulmányom, melyhez a most megjelenteknél lényegesen bővebb kiállítási és reprodukciós anyagot csatoltam, íme:

 A ruhátlan nőalakot felöltözött férfiak társaságában megjelenítő művészi gondolat először Manet Reggeli a szabadban (1863) című alkotásával nyert polgárjogot a modern európai festészetben. Természetesen már ennek is voltak reneszánsz előzményei, mint például az időről-időre Tizianónak vagy éppen Giorgionénak tulajdonított híres Koncert a szabadban (1510 körül). Manet művét a kortárs kritikusok egy része e nyilvánvaló történeti források dacára is botrányos műnek kiáltotta ki, mivel a téma ilyen ábrázolása a 19. századi prűd polgári erkölcs számára nehezen bizonyult elfogadhatónak. Vaszary az első világháborús éveket követően ismét – immár sokadszor – stílust váltott és sötét alapból felsugárző, izzó színekkel festett klasszikus témákat feldolgozó kompozíciókat alkotott. Az 1920-as évek első felében festett műveire jellemző erőteljes fény-árnyék és színkontraszt hatásokkal operáló képei rendkívül kedveltek voltak a nagyközönség körében. A háború utáni első komolyabb bemutatkozására 1922-ben került sor a budapesti Helikonban, ahol legjobb barátaival Csók Istvánnal és Rippl-Rónai Józseffel közösen rendeztek kiállítást. Vaszary itt bemutatott műveivel kapcsolatban Farkas Zoltán írt A Műbarát című művészeti folyóiratban számos reprodukcióval dúsított cikket. Ezek között a fotográfiák között felbukkan a most aukcióra kerülő Vadászat című kép is, olyan, szintén mezítelen nőalakok és felöltözött férfiúk együttesét ábrázoló alkotások társaságában, mint a Crescendo, a Salome és a Fehér aktok. Ez a téma tehát jelentős mértékben foglalkoztatta ebben az időben Vaszary művészi fantáziáját, modern remekművek sorozatát kapcsolva a téma évszázados tradíciójához. Farkas így méltatta ekkor A Műbarátban Vaszary legújabb műveit: "Pazar erővel odavetett pompázó csendéletei, az élet buja lüktetésétől áthatott tájképei, víziók élességével elénk toluló figurális jelenetei egytől-egyig arról tanuskodnak, hogy Vaszary a természet nyújtotta elemeket teljesen átkomponálta. Egy új világot alkotott belőlük, amely tobzódó vonal, tér, szín és fényhatások izgatott harcából zárt kompozíciókká tömörül. Alkotásai látományszerűek, meghökkentők, mert dübörgő mozgalmasság, szétpattanni vágyó erő rejlik egymással kiegyensúlyozott formáik bilincsei alatt." Az 1920-as évek első felében Vaszary az uralkodó korstílusnak megfelelő expresszív kifejezésmódban rejlő összes művészi lehetőséget kimerítette. Itt még szó sincs a későbbiekben kibontakozó könnyed, frivol ábrázolásmódról, képei talán a háborús évek visszhangjaként drámai, olykor egyenesen vésztjósló hangvételűek. Ezeken az 1920-as évek legelején született képein (s ez teljes mértékben igaz az itt bemutatott Vadászat című alkotására is) még a korai expresszionista film formanyelve is tettenérhető. Vaszary izzig-vérig modern ábrázolásain egyfajta expresszív-naturalista felfogás uralkodott, melyekben teljesen egyéni módon forrt össze a valósághű látvány visszaadásának szándéka és a színtiszta életerőtől dübörgő, felszín alatt működő energiák hiteles érzékeltetése.

 kiállítás:  A "Helikon" Kiállításai I. kiállítás, Budapest, 1922 február (kat. 52. Vadászat). XIII. Esposizione Internazionale d'Arte di Venezia, 1922 (kat. 89. Caccia - Vadászat). Akt Kiállítás, Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, Budapest, Műcsarnok, 1925 december – 1926 január (kat. 212). reprodukció: A Műbarát, 1922/1, 7. A Magyar Akt-kiállítás Albuma, Szerk. Lyka Károly, Majovszky Pál, Petrovics Elek, Budapest, "A Művészet" kiadása, 1926, 73.

 Mivel kissé hosszúra nyújtottam e remek aukció méltatását, így egyelőre be is fejezem még egy utolsó képről írott gondolattal:

207. Vaszary János: Lovaglás a Lidón, 1928 – A kép minden kétséget kizáróan eredeti, reprodukciója megjelent a művész háború előtti monográfiájában. Problémát csupán egyetlen dolog okoz, mégpedig a katalógusban analógiaként idecitált Max Liebermann kép. Mégpedig azért, mivel a katalógus szerint eredeti címén Riders on the Beach (gondolom Liebermann biztosan angol címet adott a képének, sőt, talán minden művének) csupán témájával, de azon kívül aztán semmivel sem kapcsolható Vaszary festményéhez. Ezzel az erővel nyugodtan ide lehetett volna tenni akár Benozzo Gozzoli reneszánsz lovasait, a Parthenon frízén megjelenő ókori görög lovasjelenetek bármelyikét, vagy a Lascaux-i őskori barlangfestmények megfelelő részleteit. Vagyis semmi értelme ennek a széles körben burjánzó, semmitmondó, csupán álműveltséget fitogtató gyakorlatnak, mely a magyar festészet remekeihez teljesen mondvacsinált módon sorol szoros analógia ígéretével kecsegtetve, szinte bármilyen művet a festészet egyetemes történetéből. 

Most olvastam, hogy éppen a Tejútrendszer felé rohan egy törpegalaxis! Gondolom, most érdemes képet venni, amíg még lehet.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://rumnaplo.blog.hu/api/trackback/id/tr885704183

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása