A Berény-képpel kapcsolatos anomáliák egyébiránt számos, kapcsolódó problémára is felhívják a figyelmet. Több alkalommal találkoztam már azzal a gyakorlattal, hogy a művész úgy érzi, saját, korábban, akár évtizedekkel korábban alkotott művéhez bármikor hozzányúlhat, belefesthet, teljesen átfestheti, megsemmisítheti, megtagadhatja, szóval azt csinál vele, amit akar. Mert úgy érzi, hogy ez a jogában áll. Így is van. Ki vitathatná el a művésztől a jogot, hogy a birtokában lévő saját művel azt tegyen amit akar? Sok esetben múzeális értékű, vagy tudománytörténeti szempontból fontos művek semmisülnek meg, alakulnak így át. Azok a művészek, akikkel behatóbban foglalkoztam, valamilyen módon mind éltek is ezzel a lehetőségükkel-jogukkal. Persze különböző módon tették ezt.
Iványi-Grünwald kirívó példa, mert ő még megrendelést is adott festőkollégáinak „Iványi-képek” festésére, melyeket azután ellátott a minden kétséget kizáróan eredeti aláírásával. Szín- és motívumvázlatokban küldte el, sokszor levélben, a megfestendő művek paramétereit Belányi Viktornak, Záhonyi Gézának és másoknak.
Olyan is előfordul, hogy a művész megtagadja egy korábbi, szerencsétlen periódusában született művét. A „kitagadott gyerek” aktuális őrzője pedig hiába bizonygatja, hogy a művet vagy ő, vagy esetleg az egyik felmenője a mestertől vette, mert a kép attól a pillanattól kezdve hitelét veszítette. Eredeti és mégis hamis. Ilyen is van.
Első vonalbeli kortárs művésznél voltam tanuja annak, hogy restaurálásra vitték vissza a kissé sérült, picit koszolódott művet a mesterhez, aki az egykori festék hiányában új, most kapható anyagokkal végezte el a javítást. Mivel azonban az egykori és a mai festék másként viselkedett, színkaraktere, állaga, száradása, stb. nem volt kielégítő, az átfestéssel az egész mű egysége megbomlott, így mit volt mit tenni, hát átfestette az egészet. Reprodukciókon sosem fog látszani, hogy az egykori és mai állapot milyen különbségeket mutat. De ez a kép már nem az a kép, amely egykor sikert aratott.
És el is érkeztünk a legrázósabb részhez, a restaurátorok szerepéhez. Hol a határ? Meddig számít egy mű eredetinek és mettől tekinthető a restaurátor műremekének? Láttam olyan harmadában elégett képet, melyet a restaurátor az eredeti művet meghazudtoló zsenialitással egészített ki, festett újra. Számomra kérdés, hogy ez valóban a festményen szereplő, azt egykor szignóval ellátó művész autentikus alkotásának tekinthető-e? Láttam csodálatosan artisztikus repedéshálójú, de élő és lélegző képet, mely a repedések eltüntetését szolgáló „vasalás” hatására élettelen, halott, szó szerint mű-tárggyá változott. A repedésháló számomra az idő lenyomata, elválaszthatatlanul hozzá tartozik a műhöz, azt mutatja, hogy mint valamennyien, a festmények és szobrok is megöregszenek, történetük van, melyet szívesen elmesélnek, ha értő módon és tisztelettel közelítünk hozzájuk. A műalkotások plasztikai műtétjei éppoly fals dolgokat eredményeznek, mint a hasonló humán beavatkozások.
Láttam képeken eltűnő és újra előbukkanó motívumokat, a mindenkori divatot kiszolgáló, az aktuális képfogyasztási szokásoknak megfelelő átalakításokat. Előfordul, hogy a restaurátor szerepe csak arra korlátozódik, hogy egy nagy eladhatatlan kompozícióból, kettő, vagy több kisebb, eladási szempontból szerencsésebb művet hoz létre. Eltünteti a zavaró motívumot, vagy hozzátesz olyat, mely megkönnyíti a mű értékesítését.
Szinte vég nélkül lehetne sorolni azokat a problémákat, melyeket Berény Szőlős csendélete vetett fel. Persze vannak olyan restaurátorok is, akik sosem végeznek ilyen manipulációkat. Övék minden tiszteletem, hogy a rájuk irányuló nyomásnak ellenállva, nem tesznek olyat, mely minden szakmai és etikai, vagy ha tetszik, mesterség-etikai írott és íratlan szabálynak szembefordul. És vannak olyan művészek is, akik elengedik a már elkészült alkotásukat, hogy az a továbbiakban szabadon élhesse az életét. Berény éppenséggel nem ilyen művész volt, de ez mit sem von le számos, bármely korszakában született alkotása értékéből.
Ezt a témát még folytatni fogom. Kezdek belejönni.
