Mint már korábban írtam, a művészeti könyvkiadás általában nem a fergeteges, stand uposokat megszégyenítő, mindent elsöprő viccek szokásos terepe. A kivétel azonban itt is erősíti a szabályt. A magyar művészeti könyvek palettáján egészen kivételes gyöngyszemek is akadnak. Elhatároztam, hogy a teljesség igénye nélkül, néha szemezgetni fogok ezek közül. Felhívom a figyelmet, hogy Köves Szilvia: Rónai a Róma-villa titka című kötete, tipikusan azok közé a magukat művészetiként illegető könyvek közé tartozik, melyeket lapozgatva, azokat visítással spékelt röhögéssel muszáj csapkodni bármihez, ami épp a közelben található. Ezért azután érdemes a könyvvel való találkozást olyan semleges környezetben megejteni, ahol a lehető legkisebb számban találhatóak számunkra fontos és értékes tárgyak, személyek. Ajánlatos a kötettel való ismerkedéshez használt helyiség ablakát kinyitni, mert a mű élvezete nyomokban tartalmazhat kósza agressziót és némi ellenállhatatlan vágyat arra, hogy azt megpróbáljuk egy határozott mozdulattal Föld körüli pályára állítani. Ha sikerült felcsigáznom ezzel a bevezetővel az érdeklődést, akkor vágjunk a közepébe.
A címadással támasztott természetes elvárásokat meghazudtolva, a kötet nem bűnügyi regény. A könyv már a belső címlapján közli velünk, hogy „64 különleges korabeli recepttel” fogja képzeletbeli ínyünket csiklandozni. Bármily hihetetlen, ez tényleg egy olyan kötet, amiben az egyik legkiemelkedőbb festőművészünk képeinek reprodukciói keverednek étvágygerjesztőnek szánt ételfotókkal és a legszánalmasabb szappanoperák stílusában alkotott, élőszereplős, beállított zsánerjelenetek silány és röhejre fakasztó felvételeivel. Ez a képkoktél annyira ütős, hogy még talán a földkerekség bizonnyal legkifinomultabb alkoholistáinak otthont adó Bucsuszentlászlónak világhírnevet biztosító stand upos, a nagy Bödöcs Tibor is élvezettel csettintene, ha felszolgálnák neki.
A kötet kolofonjában, azaz a címlap hátoldalán, a kiadásra vonatkozó különféle adatok között kiemelten szerepel, miszerint fővesztés terhe és az első éjszaka jogának azonnali érvényesítése mellett, „A könyv szöveg- és fotóanyagából még részletek sem közölhetők a kiadó engedélye nélkül.” Véleményem szerint e kötet bármelyik részletének bárhol történő közléséért, indokolatlan reklám címén, inkább a kiadónak kellene tekintélyes summát fizetnie, mert a kötet reklámozására rajtam kívül, ép ésszel nemigen vállalkozna senki. Mégis valami megoldást keresve a gordiuszinak tűnő problémára, René Magritte szürrealista festő zseniális ötletét hívom segítségül, mely szerint bőven elég határozottan azt állítani bármiről, hogy az nem az ami, csak annak látszik. Pont ezt csinálja velünk politikai vonalon a Fidesz is már évek óta, és láss csodát, milyen hatékony tud lenni a politikai parasztvakítás eme ultramodern, 21. századi változata. Tehát a közölt képek alatt azért szerepel az ami, mert az nem az, hanem éppen valami más, s ez egyben tisztelgés is az említett, belga származású szürrealista hímfestő géniusza előtt. Erről a most kipattant kifejezésről csak annyit, hogyha van, márpedig létezik olyan kategória, hogy nőfestészet, női festészet, nőfestő, akkor a politikai korrektség okán lennie kell hímfestészetnek is.
René Magritte: A kép árulása, 1928-29, vászon, olaj, 62,2 x 81, Los Angeles, County Museum of Art
Ez itt nem egy pipa – állítja Magritte, és igaza lehet, (Galla Miklós hülyén de határozottan bólogat) mert ez itt valóban csak egy pipa képe, mása, replikája, kópiája, levonata, reprodukciója, követése, másolata, másodlata, hasonmása, avagy i-mi-tá-ci-ó-ja. Ehhez tartjuk magunkat a továbbiakban, tiszta önvédelemből.
Nézzük milyen képi és verbális csemegékkel örvendeztet meg bennünket Köves Szilvia úrhölgy.
Ez meg itt nem Köves Szilvia Rónai a Róma-villa titka című kötetének a 20-21. oldalpárja.
Az oldalpár jobb szélén egy testtömegét és emberi formáját tekintve erős kihívásokkal küzdő humanoid, valami fényes, talán kartonpapírból hevenyészve kivágott, palettának látszó tárgyat tartva és az imitált, de rendkívül intenzív alkotási láz miatt elmosódó kézzel festi Rippl-Rónai József egyik ismert művének - a reprodukcióját. Azaz, egy hajdanrég elkészült kép nyomdai másolatát bökdösi, festéktelen ecsettel, egy szar fotó kedvéért. Persze még jó, hogy nem az eredeti műbe próbál belekontárkodni, mely „Műterem intérieur, 1910-es évek” címen, védett magántulajdonként szerepelt a művész nagysikerű, 1998-ban a Magyar Nemzeti Galériában rendezett gyűjteményes kiállításán és annak katalógusában (kat. 95.).
Ez meg nem az előző kép részlete, csak valami más. (Diókon táncol a műfestés közben!)
A kötet 24. oldalán a következők olvashatók: „Rippl-Rónai festményeinek ízük, illatuk van. De úgy szagolni illatukat, mint valami friss virágét, csak a kaposi ember tudhatja, aki csukott szemhéja mögött is látja azokat a párásan ködlő, kéken lebegő dombokat, a Kapos patak hömpölygő útjának szeszélyes játékosságát, azokat a nedvdús, zöld mezőket, amelyek ott élnek a Mester pasztelljein. A somogyi táj talán még a francia vidékek egyszerű, édes, derűs nyugalmából is őriz valamit.” Aha, tényleg, biztos így van, hogy csak kaposvári illetőségű (esetleg a választások manipulálása okán oda ideiglenesen bejelentett) egyének képesek úgy szagolgatni Rónai képeit, úgy ízlelgetni a kereteit, hogy azok tényleges és valóságos ízét-illatát maradéktalanul élvezni tudják. Meg az is tök jó, hogy a régen Franciaországban volt Somogy valahogyan, valószínűleg még az egykor intenzívebb tektonikai mozgások idején idejött hozzánk és szerencsére megőrzött valamit az egykori otthona "egyszerű, édes, derűs nyugalmából". Milyen finom, választékosan megfogalmazott, velős gondolatok, és még csak a kezdetnél tartunk. Ez volt a bemelegítés, a java csak most következik.
Köves teljesen indokolatlanul képzeletbeli párbeszédeket kreált például a festő és Ödön öccse között, melyek egyikében Rónai így dicsekszik az újonnan berendezett Róma-villa egyik szobáját épp megtekintő Ödönnek: „– Nézd csak, ide tettem az apánktól örökölt íróasztalt, a saját elképzelései szerint csináltatta, amikor iskolaigazgató volt.” Mondja ezt Rónai az egyik legközelebbi rokonának, édes testvérének, mintha az nem lenne éppoly tisztában a közös családi viszonyaikkal, apjuk emlékével. (Köves, 2005, 30.) Egy másik, a valóságban soha el nem hangzott, tehát rekonstruálhatatlan párbeszédet így konstruált meg a szerző: „– Micsoda panoráma! – áradozik Ödön a nagy homlokzati ablakon kinézve, s tekintetével végigpásztáz a pompás színekben elébe táruló parkrészleten. – Innét kémlelődöm, lesem a mókusokat. A gesztenyés alléban mindig látni őket – feleli József.” (Köves, 2005, 34.) A mókusos párbeszéd genezise szerencsére megfejthető. Ha belelapozunk a Bernáth Marili által megálmodott, majd többek segítségével 1998-ban a Magyar Nemzeti Galériában létrejött Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállításának katalógusába, akkor Horváth Jánosnak A Róma-villa egykor és ma című tanulmányában a következőket leljük: „Az emeleti előtér homlokzati ablakainál szeretett magányos óráiban kémlelődni a művész a gesztenyés allé irányába.” Köves láthatóan Horváth szövegét dramatizálta, alakította át párbeszédes formába. A mókusok szerepeltetése viszont tagadhatatlanul az ő leleménye, az egészhez tulajdonképpen ezekkel az apró, bundás kis rágcsálókkal tudott hozzájárulni. Köves Szilvia könyvének első fejezete, vagy szó szerinti átvétel, vagy némileg módosított változata Horváth János említett tanulmányának. Ezt hívják a rossz nyelvek plágiumnak, mely a "fékezhetetlen agyvelejű" SmittPál óta csak pálgiumként él a népnyelvben. Így vált teljesen érthetetlenné, hogy miért ne lehetne bármit is szabadon közölni egy olyan szerző könyvéből, mely maga is, szó szerint mások tollaival ékeskedik. Amit állítok, azt bárki ellenőrizheti itt: Horváth János: A Róma-villa egykor és ma, In: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása, Kiáll. kat. Bp. MNG, 1998, 167-173. Ha Köves a szapora mókusgyártás közben figyelmesen olvasta volna az általa lenyúlt szöveget, akkor nem írta volna le a következő bődületet: [a fotón] "Középen Rippl-Rónai áll, lábánál hűséges kutyája, Pubi." Rónainak több kutyája is volt, melyeket Horváth korrektül idézve Paris Anella visszaemlékeiből, így közölt: "Kedvenc kutyája Flox volt, a gyönyörű vadászkutya... Filoxot már nem nagyon kedvelte, harapós, állandóan mérges kis állat volt... Még egy igen kedves kutyánk volt: Happy. Ez bernáthegyi keverék volt..." Flox és Filox egy híres Rónai-kép címében is szerepel, Pubi pedig annak a Martyn Ferencnek volt a Rónai-házban használt beceneve, akiből később szintén remek festő lett, de előtte még hamisított egy jóadag, a művészettörténészeknek állandó fejtörést okozó Rónai-festményt. A javarészt más által kreált, majd posztmodern gesztussal elegánsan kisajátított első fejezetet a szerző a következő, kivételesen saját gondolattal zárta: „De kukkantsunk bele korábbi napjaiba! Lássuk, hogyan jutott el idáig!” Szegény Rippl-Rónai, ha tudta volna, hogy egyszer eljut idáig, szerintem inkább bevetette volna magát a mókusok közé! Mindegy, kukkantsunk!
Ez sem Köves Szilvia Rónai a Róma-villa titka című kötetének a 36-37. oldalpárja.
Ha ezt nem másolom ide, szerintem el sem hiszik nekem ezt a címet: "TIKKADT PIKTORLELKEK PÁRIZSA" Ilyen egyszerűen nincs!!! Értelmezhetetlen! Mi járhatott a szerző fejében, hogy ezt a három szót annyira találónak érezze, hogy címként, ebben a sorrendben, kiemelten szerepeltesse? Kérek szépen segítséget ehhez! Nem, egyenesen könyörgök, hogy tiszteljenek meg megfejtési javaslataikkal!
A 2. fejezet csúcspontra ültetett gyöngyszeme, mondhatni csimborasszója a következő: "Budapest, 1906. február 1. A Könyves Kálmán Műkiadó Nagymező utcai helyiségeiben tolong a nép Rippl-Rónai József negyedik budapesti kiállításán. [..] "Magamra úgy hatott e kiállítás rendezésének már szándéka is, mint (nem próbáltam, de sejtem) a hazárdjátékos utolsó kártyája, melyre mindenét feltette" - súgta oda a festő Könyves Kálmánnak a megnyitó előtt félelmekkel terhes gondolatait a színfalak mögött." Először nem akartam hinni a szememnek. Ez biztos valami nyomdahiba, gondoltam. Ilyen egyszerűen nem fordulhat elő. De. Az idézeten belüli idézet, Rippl-Rónai József Emlékezései című, 1911-ben a Nyugat kiadásában megjelent kötetének 87. oldaláról kiemelt részlet. Amit viszont Köves hozzáfűzött egy gondolatjellel az, hát nevezzük nevén, a legirdatlanabb hülyeség, amit mostanában, vagy valaha olvastam. A Könyves Kálmán Magyar Műkiadó Részvénytársaságnak, amely a kiállítást rendezte, ugyanis nem egy Könyves Kálmán nevű ember volt a vezetője. Könyves Kálmán néven volt egy uralkodónk (született 1074 körül - majd elhunyt 1116-ban) aki először mondta ki rendeletileg, hogy márpedig boszorkányság nem létezik, boszorkányok pediglen nincsenek. Bárcsak a hülyeséget tiltotta volna be ugyanekkor a nemes férfiú, aki nem tudhatta, hogy boszorkányok igenis vannak, csak ez az első Harry Potter-kötet megjelenéséig szigorúan titokban lett tartva. Köves Szilvia tényleg azt hitte, hogy Könyves Kálmán volt a tulajdonosa a Könves Kálmán Magyar Műkiadó Részvénytársaságnak!!! (Köves, 2005, 39.)
Folytatás következik, ha kíváncsiak a folytatásra, akkor kérem, kommentben, akár egy szóval jelezzék: jöhet!
