Mint azt már Szúrópróba 2.0 című írásomba kifejtettem, egyik kollégámnak sikerült hat röpke év alatt végrehajtania azt az elképesztő csodát, hogy egy nyilvánvalóan Mikola András által festett kép, ma már rendszeresen Czóbel Béla remekműveként szerepel a magyar modernizmust bemutató hazai és külhoni tárlatokon. A Mikolából varázslatos módon Czóbellé vált párizsi piaci jelenettel foglalkozó írásom, mivel az előzetes egyeztetések dacára az Artmagazinban nem jelenhetett meg, előbb itt a rumnaplo.blog.hu oldalon lett közölve (2014.06.15.), majd két részletben a Napi Gazdaság nyomtatott verziójának 2014. augusztus 11. és 18. számában vált olvashatóvá. Ebben a tanulmányban tételesen, több oldalról megközelítve, pontról-pontra haladva bizonyítottam be, miért kapitális tévedés Mikola 1905-ös remek párizsi festményét Czóbellé erőltetni.
Mikola András: Párizsi utca, 1906 körül, karton, olaj, 58 x 51 cm, jelzés nélkül, magántulajdon, Közölve: Magyar Vadak 2006, 203, (kat. 182.) Előoldalán: Mikola András: Növénycsendélet, 1906. (A képet nem Czóbel Béla festette!!!!)
…szóval a hamisításnak van egy olyan furmányosan speciális alfaja (alfája?), amikor nem megfestődik, vagy átfestődik egy kép, nem kerül le róla a régi szignó és nem is ugrik a helyére másik csinosabb, csak egy már régen ismert kép varázslódik át egyik dobozból a másikba. Van ennek hagyománya jócskán, így jelzetlen középkori, reneszánsz és barokk művek esetében is szinte mindennapos, hogy változás áll be szerzőségük tekintetében, hol ennek, hol pedig amannak tartják, attól függően, hogy épp hol tart a tudomány. (De ne felejtsük el, ezekben az esetekben mindig alapos háttérkutatások előzik meg az új attribúciót!) Ide kapcsolódik a hamisításnak az a különleges fajtája, melyhez semmi egyébre nincs szükség, mint egy képre és egy művészettörténészre. A kép lehet konkrét művész jelzett műve, lehet jelzetlen alkotás, melynek státusza bizonytalan és lehet hamis szignatúrával ellátott kép is. Az utolsó példának van olyan változata, amikor a mű eleve hamisítási szándékkal készült és olyan is, amikor csak egy kevéssé ismert, vagy kiolvashatatlan aláírást adtak át az enyészetnek és cseréltek fel valami mással. Egészen különös lehetőség van azokban a képekben, melyeknek szignatúrája erősen sérült és/vagy kopott, így az egyáltalán nem, alig-alig, éppen hogy nem, vagy csak majdnem kiolvasható. Ez kiváló alkalmat biztosít egyes leleményes szakembereknek ahhoz, hogy éppen azt betűzzék ki a káoszból, amit látni szeretnének, amit elvárnak tőlük, amivel sok pénzt kereshetnek, avagy amivel szakmai hírnevet, rangot vélnek maguknak kicsikarni. Ezután már semmi másra nincs szükség, mint elvinni a képet néhány, lehetőleg hazai és külföldi tárlatra vegyesen, azok katalógusaiban pedig, éppen hogy nem hivalkodva a nagy felfedezéssel, hanem a lehető legnagyobb nyugalommal és természetességgel úgy prezentálni a képet, mintha ez nem is valamiféle újdonság lenne, hanem régóta és széles szakmai körben elfogadott, magától értetődő tényszerű igazság.
A következő példa nem az előbbi bevezetésben közöltek illusztrációja. Az eddig leírtaktól homlokegyenest más problémával foglalkozik, nem is tudom, hogy kerülnek egymás tőszomszédságába. Ha valaki a fentebbiek és az alábbiak között hasonlóságot vél felfedezni, az csupán a véletlen különös játéka lehet vagy, ahogy Ollé János pontosabban megfogalmazta: „Ha bárki bármilyen hasonlóságot vél felfedezni bárkivel vagy bármivel kapcsolatban, akkor az csak a véletlen műve lehet és következtetései csak saját felelősségére fogalmazhatók meg.” (Ollé János, 2012. 05. 04.)
Czóbel Béla legutóbbi gyűjteményes tárlatára 2014 nyarán került sor Szentendrén. Mivel a tárlat első felét egykori kollégám Barki Gergely rendezte, így szegény Mikola hiába virtuóz kis képe, természetesen itt is kérdőjel nélküli Czóbelként szerepelt, pont úgy, mintha az lenne. Most viszont nem ezzel kívánok ismét foglalkozni, hanem egy másik, szintén a szentendrei tárlaton szerepelt festmény rejtelmes történetébe vezetem olvasóimat. A történet több ponton is kísérteties azonosságot mutat a Mikola-mű átváltozásával. Ha egy festmény nem kicsit kérdéses, ellenben nagyon problémás, akkor illene (már csak önvédelemből is) csínján bánni vele. Láttunk már festményt, mely az őt ért sérelem miatt revansot vett tulajdonosán. Hallottunk már szoborról, amely bosszúálló macskaként vett elégtételt óvatlan gazdáján. Vigyázz a hektikus műalkotással! Ne hívd ki az önmagában is bizonytalan, úgynevezett "remegmű" haragját! Barki azonban nem félénk és annyira védve érzi magát Baán (megváltoztatom a Szépművészeti Múzeum portikuszát, hogy mindenképpen nyomot hagyjak az utókor számára, akkor is, ha ennek semmi értelme és csak kárt bírok okozni vele, majd ha ez nem sikerül, akkor szétcseszem a Városligetet megalomán terveim megvalósításához) László jobbkezének egyik ujjaként, hogy úgy gondolja, ma már mindent megengedhet magának. A Mikola-kép példája bizonyítja, hogy a nyilvánvaló manipulációtól (használhattam volna erősebb kifejezést is!), sem retten vissza.
Mivel egy előző blogbejegyzésemben ez problémát okozott egyeseknek, ezért időben és most szólok, hogy a következőkben közölt képek, az utolsó kettő kivételével ugyanazt a művet ábrázolják. Az egyszerűség kedvéért nem fényképeztem ki minden katalógusból és kötetből a festmény reprodukcióját, mert a különböző minőségű fotómásolatok közötti eltérések csak felesleges zavart okoztak volna.
1983
Perlrott Csaba Vilmos (?): Nagybányai sétatér, é.n. (1900-as évek közepe), Közölve: Mezei Ottó: Nagybánya. A hazai szabadiskolák múltjából, Bp. Múzsák Közművelődési Kiadó, 1983, o.n.
Tehát ez a festmény, 1983-as felbukkanása idején mint kérdőjeles Perlrott-kép került közlésre Mezei Ottó művészettörténész Nagybánya-monográfiájában. (A kötetben a festmény fekete-fehér reprodukciója jelent meg.)
Az 1983 és 2014 között eltelt több mint három évtized, nemcsak valamennyiünk élete, de a kérdéses mű szempontjából sem volt eseménymentes, mint az a továbbiakból kiderül. 1983-as kérdőjeles Perlrottként való felbukkanása után majd másfél évtizednek kellett eltelnie, míg ismét feltűnt a „kertek alján”. Ekkor már Kieselbach Tamás gyűjteményének részeként szerepelt a nagybányai művésztelep 100. évfordulóján rendezett kiállításon.
1996
Ismeretlen (Czóbel Béla ?): Parkrészlet, 1906–1908 körül, j.l.b.: olvashatatlan, K.T. gyűjteménye, Közölve: Nagybánya művészete, MNG, 1996, 427, 499, (kat. 214.)
Igen, ez ugyanaz a kép, de ekkor még csak szerényen, „Ismeretlen (Czóbel Béla ?)” felirattal húzódott meg a korszakos tárlat árnyékában. Jelzése ekkor még az „olvashatatlan” kitétellel szerepelt. Érdekes módon, három évvel később, Kieselbach Tamás első, saját gyűjteményét közszemlére bocsátó kötetében még a kérdőjeles czóbelség sem bukkant fel.
1999
Ismeretlen festő: Parkrészlet, 1906-1908, Közölve: Hungarian Modernism 1900–1950, Selection from the Kieselbach Collection, Budapest, 1999, 56-57.
Hét évvel később, a kép változatlanul K.T. úr tulajdonaként, a változatosság, vagy valamilyen félreértelmezett ritmusgyönyör okán, ismét kérdőjeles Czóbelként szerepelt a magyar fauve festészet első hazai seregszemléjén.
2006
Ismeretlen festő (Czóbel Béla ?): Parkrészlet, 1906 körül, Közölve: Magyar Vadak 2006, 163. (kat. 138.)
Innen már csak röpke két év elteltével, a magyar vadak francia vándorkiállításán láthattuk a művet, ahol egészen meglepő módon, de ismét csak mint ismeretlen művész alkotása került bemutatásra. (Nem is értem!)
2008
Ismeretlen: Parkrészlet, 1906 körül, magántulajdon, Közölve: Fauves Hongrois 1904–1914; Céret, musée d'Art moderne, 2008. június 21 – október 12; Cateau-Cambrésis, musée départemental Matisse, 2008. október 25 – 2009. február 22; Dijon, musée des Beaux-Arts, 2009. március 13 – június 15. Kat. Paris, Biro éditeur, 2008, 37, (kat. 2.)
És most vegyünk egy mély lélegzetet, mert a petit hánykolódást mutató összkép dacára, az eddig majdnem szabályos rendben zajló történetben itt bizony némi törés mutatkozik. Olyan ez, mint a rianás a Balatonon, ahol egy nádimókus ingerült toppantása is beindíthatja a jég hajszálvékony repedését, mely azután óriási robajjal járó törés-zúzásban teljesedik ki. Ez a toppantás, vagy nevezzük nevén, manipuláció, 2010–2011 fordulóján következett be. Eltelt hát huszonhét év, és a mű végre majdnem megszabadulva az ismeretlenség zavaró pecsétjétől, immár (csak) kérdőjeles Czóbelként szerepelt a magyar vadak brüsszeli bemutatóján. (Zárójelben hozzáteszem, ez volt az első olyan magyar vadak kiállítás, amelyet az addigiaktól eltérően már kizárólag a Barki Gergely–Rockenbauer Zoltán kettős rendezett. Ide már az addigi kurátortársaikat, Passuth Krisztinát és Molnos Pétert sem vették be (nem is szólva rólam, aki már akkor is kívülálló voltam ebből a társaságból, amikor még látszólag nem).
2010-2011
Czóbel Béla ?: Parkrészlet, 1906 körül, Kieselbach Tamás gyűjteménye, Közölve: Dialogue de Fauves. Hungarian fauvism (1904–1914), Bruxelles, Hotel de Ville, 2010. december 1 – 2011. március 20. Kat. Brussel, Silvana Editoriale, 2010, 46, (kat. sz. n.)
Mindezek után, talán nem is olyan meglepő, hogy a 2013–2014 fordulóján a francia fővárosban rendezett Allegro Barbaro tárlaton a mű már megszabadulva minden béklyótól, végre szabadon táncolva az egykori párizsi pályaudvar síncsokrai helyén, immár Czóbel Béla hamisítatlan műveként illegethette magát a franciákok előtt.
2013-2014
Czóbel Béla: Parkrészlet, 1906, Kieselbach Tamás gyűjteménye, Közölve: Allegro Barbaro. Béla Bartók et la modernité hongroise, 1905–1920, Paris, Musée d’Orsay, 2013. október 14 – 2014. január 5. Kat. Paris, Éditions Hazan, 2013, 147, (kat. 66.)
Majd végül idén nyáron, a Szentendrén rendezett Czóbel-tárlaton, a kép még jó hogy Czóbelként szerepelt. Ha már így ismerték meg a franciák, ugyan már hogyan válhatott volna ő ismét ismeretlenné?
2014
Czóbel Béla: Parkrészlet, 1906, Budapest, Kieselbach Tamás gyűjteménye, Közölve: Czóbel, egy francia magyar, Szentendre, Ferenczy Múzeum, 2014. május 30 – augusztus 31. (kat. 55.)
Úgy tűnik, hogy senkit nem zavart meg, hogy a kép 1983-as kérdőjeles Perlrottként való felbukkanását követő és 2013-as hivatalos Czóbellé avatása között eltelt három évtizedben senki, de senki nem tudta kiolvasni (még a kép saját tulajdonosa, Kieselbach (Tévedhetetlen) Tamás sem!) a képen fellelhető szignótöredéket. El kellett tehát jönnie annak a pillanatnak, meg kellett születnie és fel kellett cseperednie annak a művészettörténésznek, aki végre valahára, a valahány addigi vaksi barmot megszégyenítve, röhögve fityiszt mutatva az egész szakmának, kiolvasta a kiolvashatatlant. És még az is lehet, hogy igaza van! Miért is ne lehetne? Volt már és lesz is olyan a világtörténetben, hogy valaki rájön a nagy igazságra, sokáig üldözik ezért, néha még vértanuságot is szenved, majd az utókor rehabilitálja. Csak azt nem értem, hogyha ezt a parkjelenetet Czóbel Béla festette, akkor hogyan lehetséges, hogy a szinte kísértetiesen hasonló párdarabján (melyet anno szintén Kieselbach Tamás aukcionált), pedig Pap Géza szignója ékeskedik?
Pap Géza (1883-?): Parkban, papír, vegyes technika, 43 x 59 cm, jelzés lent jobbra: Pap Géza - Közölve: Kieselbach Galéria és Aukciósház 7. Tavaszi képaukció, Budapest, 1999. március (kat. 203.)
No, ezen igazodj ki, kedves tárlatlátogató műbarát! Ha te sem érted, hogy itt mi történt, vagy hogy ami történt, az hogy történhetett meg egyáltalán, akkor nem vagy egyedül!
Csak a biztonság kedvéért itt van még egy hasonló Pap Géza-mű, szintén Kieselbach Tamástól:
Pap Géza: Városliget, 1920-as évek, karton, olaj, 38,5 x 44,5 cm, jelzés lent balra: Pap Géza - Közölve: Kieselbach Galéria és Aukciósház Tavaszi képaukció, Budapest, 2014. június (kat. 22.)
