Tihanyi Lajos: Pont St. Michel, 1908
Előszó: Az íráshoz felhasználtam első és másodrendű forrásokat. Elsőrendű források alatt a művész eredeti visszaemlékezéseit, önéletrajzait, egyéb írásait és leveleit értem. Másodlagosak alatt pedig minden mást, amit róla írtak. Tihanyi saját szavai a szövegben félkövérrel kiemeltek. Az ezeket összekötő és kiegészítő szöveget a szakirodalom alapos tanulmányozásával, a művészről szóló legújabb eredmények felhasználásával írtam. Rum Attila, Budapest, 2017. október hava.
Tihanyi Lajos 1910 körül
Szívből üdvözlöm Önöket!
Tihanyi Lajos festő vagyok. Felkértek, hogy beszéljek egy képemről és magamról. Ne túl hosszan, ne is túl röviden, de lehetőleg kevés művészettörténeti szakkifejezést használva. Kérem, nézzék el nekem, hogy az évszámokat néha keverem, de hát a legtöbben így vagyunk ezzel. Az emlékezetünk ugyan rögzíti a fontos dolgokat, de hogy pontosan mikor és hol is történtek ezek a dolgok, az olykor képlékennyé válik az idő előre haladtával. Már a legelején le kell szögeznem, hogy négy dolog érdekel igazán ezen a világon: a festészet, a barátok, a nők és a finom ételek. Azonban nem feltétlenül és mindig ebben a sorrendben. Mindig szókimondó ember voltam. Nyers és brutális őszinteséggel viszonyulok mindenhez és mindenkihez. Hazudni pedig senki kedvéért sosem voltam, vagyok és leszek hajlandó. Kérem, bocsássák meg nekem, hogy hibásan artikulálom a szavakat, de a beszéd művészete meglehetősen nehezemre esik. Talán ezért is lettem festő. Ez a furcsaságom kritikusaimnak már többször alkalmat adott arra, hogy a nálam oly következetesen megokolt deformálásokat, melyek éppen nem lélektani történések, hanem szerkezeti szükségszerűségek – visszavezessék nagyothallásomra. Erre az én szerencsétlen fizikai különválásomra már sok mindent rátapasztottak, pedig olyan egyszerű és logikus, hogy ebből kifolyólag az embereket és a dolgokat általában csak jobban figyelem látószervvel, mint ahogy a vakok hallószerve is élesebb, megfigyelőbb, mint az éplátásúaknál általában.
Apám Teitelbaum József néven jött a világra 1857-ben. Ő huszonévesen költözött Monokról, gyermekkora helyszínéről a fővárosba. Itt 1885-ben nevet változtatva lett belőle Tihanyi József. A híres Balaton Kávéházat 1894-ben nyitotta meg a korábbi Schramek vendéglő helyén, a Rákóczi út 17. szám alatt. Fantasztikus hely volt, a berendezése luxus színvonalú, belül Zsolnay csempe burkolat, óriási csillárok, hatalmas függönyök. Vendégköre országos szinten is jelentős volt, mivel apám a törzsvendégei között tisztelhette a korabeli kulturális és politikai elit krémjét. Megfordult itt Eötvös Károly, Herczeg Ferenc, Kossuth Ferenc, gróf Károly Mihály, Krúdy Gyula, Molnár Ferenc, Wekerle Sándor és még megszámlálhatatlanul sokan mások, köztük a közeli Nemzeti Színház tagjai. Krúdy Gyula apámat tréfásan Balatoninak, a kávéházat pedig Tihanynak nevezve örökítette meg a Kékszalag hőse című regényében. Apám és anyám, született Schlésinger Heléna már Budapesten ismerkedtek meg. Én 1885. október 19-én, Tihanyi néven, két oldalról is zsidó származásúnak születtem, de családunk a vallást nem gyakorolta, így ezzel nekem nem volt dolgom.
Balaton Kávéház, Budapest, 1910 körül
Gyermekkoromban semmiféle festői ösztönt vagy vonzalmat nem éreztem a rajzoláshoz, ami pedig lett volna, azt kiölte az iskolai szabadkézi rajz-rendszer. Iskolában utáltam és féltem a geometriai és szabadkézi rajzot. 11 éves koromban nagy betegség folytán elromlott a hallásom – olyanformán, hogy minden hangra reagálok, de egyes hangokat megkülönböztetni csak nehezen tudok. Elveszítettem a hallásomat, olyanformán, hogy a hangok, sőt a muzsika iránt azért nem lettem érzéketlen. Tehát nem vagyok töksüket, ahogy annyiszor és oly sok helyen leírták rólam tévesen. Legjobb barátaimmal ellentétben, épp halláskárosultságom miatt nem soroztak be katonának, s az agyhártyagyulladás, mely ezt okozta, talán ilyenformán épp az életemet mentette meg. A "süketség" azonban nem csupán az uniformistól, de a gyerekekre az iskolában váró kötelező uniformizálás alól is mentesített. Négy elvégzett osztály után kimaradtam az elemiből és magántanuló lettem. Már ez időtől fogva, pályakeresésre gondolva, állandóan festő akartam lenni, de még alig rajzolgattam vagy festettem. Az otthoni és könyvtárakban tanulás lehetővé tette, hogy legalább olyan dolgokkal foglalkozzam, amik legjobban érdekelnek. A természettudomány vezetett gondolkodásra. Hamar különcnek éreztem magamat és megértettem, hogy a fennálló társadalmi berendezkedésben csak mint művész érvényesülhetek. 1903-ban jelentkeztem a Székesfővárosi Községi Iparrajziskolába. A festésben is mindig autodidakta voltam, de a kétéves iparrajziskolai tanulást meg kell említenem, ahol mértani formák – perspektíva – tanulmányai után természet után való stilizálás következett, tervezésekkel folytatva. Itt virágok, állatok studírozásával, stilizálásával és mértani alakok lerajzolásával töltöttem az időmet. Tanáraim, mondhatni tisztes iparosok voltak. Ennek jó hatását később felismertem. Ezt az időt és tanulást ma is a legfontosabbnak tartom, sokkal fontosabbnak mint az utána következő alig két évet, amit egy magániskolában, akt és fejrajzolással töltöttem. Első kiállított műveim az Iparrajziskolában rajzolt dolgok voltak, melyeket az 1906-os milánói világkiállítás magyar szekciójában mutattak be, de a tárlat, mint az mindenki előtt ismeretes, szinte teljesen leégett, így ezek a zsengéim a lángok martalékai lettek. Ez időben még kevés fogalmam volt magáról a festésről úgy történetileg, mint elméletileg.
Mivel apám nagyvonalúan biztosította a művészi pályán való haladásomat, így 1907 nyárelőjén Nagybányára utaztam. Ebben az időben a Nemzeti Szalon és a Műcsarnok kiállításainak legjobb képei a nagybányai művésztelep alapító mestereitől származtak. Úgy gondoltam, hogy egyetlen igazi lehetőségem ennek a festészetnek az elsajátítása. Nagybányán ismertem meg azóta is legjobb barátomat Tersánszky Józsi Jenőt, aki ekkor még csapnivaló festőnek készült, de szerencsére inkább remek író lett belőle. Azonban mielőtt útra keltem volna, még megnéztem Pesten a nagy Gauguin-kiállítást. Döbbenetes élmény volt, mondhatni katartikus hatással csapódtak rám a francia mester képei, faragványai, nyomatai. A Nemzeti Szalon tárlatán Paul Gauguin majd hetven műve mellett, ott voltak még Van Gogh, Cézanne, Manet és más kiváló francia piktorok alkotásai is. Annyira más, modern, új és friss volt mindez ahhoz képest, amit addig láttam, hogy valóságos eufóriában utaztam Nagybányára. Mivel több ismerősöm is úgy vélte, Magyarországon ez az egyetlen hely pillanatnyilag, ahol a legmodernebb francia festészet gyökeret próbál verni. Nagybánya azonban nem pontosan váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Bár sok jó festőt és köztük barátot ismerhettem meg itt, de vágyaim mégis az igazi forráshoz, az európai művészet akkori fővárosába, Párizsba hajtottak. Az első nagybányai nyáron inkább figurális képekkel próbálkoztam, mert ebben már volt valamelyes rutinom, de a tájképfestészet, ami itt szinte kötelezően merült fel, még idegen terület volt számomra.
Tihanyi Lajos: Ádám és Éva, 1907, Nagybánya
Ádám és Éva - Nagybánya 1907
Mint látható, a bibliai téma profán olvasata ez, melyen egy ruhátlan ifjú nőalak és egy szintúgy mezítelen fiatal férfi jelenik meg, gömbölyded gyümölcsöktől roskadozó fa alatt. Az eredeti mese szerint egy kígyónak is szerepelnie kellene a képen, de erre csupán áttételesen utaltam a háttérben ábrázolt virágágyás mintázatával, a szeszélyesen csavarodó faágakkal, vagy ha úgy tetszik, a szereplők alatt kanyargó úttal. Igazi szándékom csupán aktok festése volt, melyeket megpróbáltam a jó nagybányai hagyomány helyett, inkább Gauguint követő tájképi környezetbe helyezni. Az alakokhoz előtanulmányokat is készítettem, melyek közül az egyik magyar múzeumi gyűjteménybe került. Az Ádám és Éva-kompozíció jelenleg egyik legkorábbi párizsi városképem, az itt bemutatott Pont St. Michel második változatának hátoldalán rejtőzik. Első nagybányai nyaram fontos művészi dokumentuma ez a kép, mely pontosan rögzíti, hol tartottam ekkor a modernizmusban. Az Ádám és Éva esetén általánosan elterjedt képi toposzt, úgynevezett művészettörténeti kerettémát használtam, mely a két szimmetrikusan elhelyezett ruhátlan alak és a köztük magasodó, őket elválasztva is összekapcsoló vaskos fatörzzsel együttesen keltik az ismert bibliai történet képzetét. Mindezt pedig Gauguin színvilágában képzeltem el. Hangsúlyoznom kell, hogy itt nem a vallásos tematika, hanem az aktfestés iránti olthatatlan vágyam volt az igazi mozgatóm. Az Ádám és Éva mellett, emlékeim szerint még legalább két aktos kompozíciót festettem ezen az első nagybányai nyáron. Az egyik Fürdőzők címen múzeumba került, a másik Táncoló aktok elnevezéssel magántulajdonban van. Ezeknek a képeknek már semmiféle másodlagos jelentése, bibliai vagy mitologikus konnotációja nincs. Csupán tájba helyezett aktok.
Nagybányán nem csatlakoztam a szabadiskolához, attól függetlenül dolgoztam. Oda érkezésemkor, 1907 nyarán épp senki sem volt itt a későbbi Nyolcak művészcsoport tagjai közül. Csak hallomásból értesültem róla, hogy mekkora kavarodást okoztak az elmúlt év nyarán Czóbel, Czigány, Mikola és Ziffer újszerű képei. A következő nyáron ismét visszatértem ide sőt, 1907 és 1910 között minden nyaramat Nagybányán töltöttem. Rengeteg barátra és barátnőre tettem szert ezen idő alatt és ez nagyon fontos volt számomra. Jogos kérdésként merülhet fel, ha Nagybánya nem adta meg művészileg azt amit Párizs, akkor miért is töltöttem ott négy nyarat? Nos, pont azért, amit az imént említettem, vagyis az emberek miatt. A nagybányai művésztelep nagyra becsült vezető mesterei már nem adhattak számunkra, útkereső vadóc fiataloknak semmit, a mintaadó emberi tartásukon kívül. Ferenczy, Thorma és Réti csak csodálkozva vagy bosszankodva konstatálták, hogy már nem ők a legmodernebb magyar festészet zálogai. Emlékszem, hogy Thorma milyen félelemmel vegyes elragadtatással beszélt Gauguinről. Egyedül Iványi-Grünwald volt képes valamennyire lépést tartani a fiatalokkal, de legközelebbi barátaim Nagybánya melletti elköteleződése miatt, én nem vehettem részt az alakuló kecskeméti művésztelep munkájában. Barátom Tersánszky is tősgyökeres nagybányai volt, s így azután fel sem merülhetett, hogy a köreinkbe tartozók a kecskeméti "szecesszióval" tartsanak. A Matisse-tanítványok, mint Perlrott és Bornemisza Iványival mentek, mi pedig maradtunk. A fontos döntések mögött, a legtöbb esetben egészen triviális vagy érzelmi alapú indítékok állnak. Így volt ez ebben az esetben is.
1907 őszén végre eljutottam Párizsba, álmaim városába. A nagybányai nyár utáni kontraszt egyszerűen lélegzetállító volt. Az álmos kis bányászvároska és az apró-cseprő eseményeket léggömbként felpumpáló művésztársaság után a világváros fényei, nyüzsgése és lüktetése maga volt az ÉLET nagybetűvel. A nők gyönyörűek és kedvesek, az ételek addig sosem tapasztalt módon finomak és az a tengernyi kép, merőben leírhatatlan, maga volt a testet öltött csoda. Addig azt hittem fővárosi gyerek vagyok, de itt rá kellett döbbenem, hogy Budapest, Párizshoz képest szinte csak egy falu. Arról már nem is beszélve, hogy művészeti értelemben Nagybánya pedig, jószerével csupán megveszekedett periféria, a franciák minden más nemzet legjobb festőit és szobrászait mágnesként magához vonzó fővárosával összevetve. Ez az első rövid párizsi tartózkodás, ami alig néhány hónapig tartott, tisztázta benne a célt. Az engem körülvevő benyomásokat gyorsan magamévá tettem, néhány már jelentős találkozás – Greco, Gauguin és Cézanne, rajtuk keresztül a tárgyak és a természet megformálása volt a feladat – azonban már a képek megszerkesztésére indított. Képszerkesztés alatt azt a módszert értem, mely számomra, aki nem végeztem festőakadémiai tanulmányokat, a kezdetektől fogva a legtermészetesebb volt. Engem nem a természet valósághű visszaadása érdekelt, melynek példáit tömegével láttam a hivatalos budapesti kiállításokon, hanem az igazi képteremtés vált elsődleges célommá. A kritika jórészt portréfestményeimmel és rajzaimmal foglalkozik. Részéről többnyire hibás következtetések vezettek ahhoz a megállapításhoz, hogy én a festészetben a lelki kifejezést keresem. Lelki eseményeimnek, expresszióimnak ezzel a felfogással éppoly kevés dolga van, mint azzal, hogy a valóság ábrázolását képviselem. Az egyetlen cél, hogy a színek és a vonalak között hatást hozzak létre, amit az egymással feszültségben álló, felhasznált színek valósítanak meg.
Önálló, autonóm képet festeni és nem a látható világ felszínét. Tudom, ez elsőre nem magától értetődő, de értsék meg, a fotográfia megszületésével a valóság valósághű ábrázolása már nem volt igazán festői feladat. Kellett valami más, valami több a valóságnál, valami olyan, ami új és még újabb izgalmakat ébreszt a megpillantása nyomán. Az első ilyen próbálkozás az impresszionizmus volt, de arról hamar kiderült, hogy csupán a naturalizmus gyönyörűséges, ám túlhajtott leánygyermeke. Ezt követően varázsosan hajlékony nőalakként lépett elő a szecesszió, mely az élet minden területét meghódította a leveseskanáltól a kéménydíszítésig, de ez meg túl sok és túl kacskaringós volt. Ekkor lépett színre a hangulatfestészet korábbi áradásán megcsömörlött Cézanne, Van Gogh és Gauguin, valamint a német Hans von Marées, akik túllépve a naturán valami összegzőbbet, valami pontosabbat, valami racionálisabbat kerestek és találtak. Fantasztikus művészi teljesítményüket és leleményeiket azután Matisse, Picasso és Braque folytatták, akiknek ilyen előzmények után, már nem volt túlságosan megerőltető a huszadik század első felének legjelentősebb festőfejedelmeivé válni.
Nálam a szellem és anyag egységes és szétválaszthatatlan, összetartozó. Emberek és tárgyak "szentek" a változhatatlan valóságukban. Vonalaim és színeim és "deformációim" is megváltoztathatatlanok és összetartozók. Torzításokat pedig én nem ismerek és ilyeneket nem láthatnak csak az esztétikus látáson keresztül megrontott látással. Ott és akkor, ahol az életben bizonyos "szépet" akarnak teremteni a művészetben, ahol a szépség-kultusz van. A magyar festészet gyökeres megújításának feltett szándékával, éppen ezzel a fajta álságos szépség-kultusszal próbáltunk leszámolni néhányan, akik közösen állítottuk ki műveinket Nyolcak néven 1910 körül. Amikor hazug művésszel, vagy műalkotásnak nevezett szörnyszülöttel találkozom, sosem félek kimondani akár fennhangon, kiabálva is, hogy – Ez egy szélhámos! Közönséges svindler! Ez a szobafestő még a művészet alapjait sem tudja. Semmi festői mondanivalója nincs. Azonban velünk is hasonló módon bánt, az újszerű műveinket értetlenül szemlélő kritikusok java és a nagyközönség többsége. Most felolvasom, amit nőbarátaim egyik legkedvesebbje, Lesznai Anna jegyzett fel, híres és hírhedt 1911-es kiállításunk megnyitójával kapcsolatban: "A közönség váratlan számban özönlött a Nemzeti Szalonba. Ez nagyon felbátorítóan hatott a kiállítókra, mert többnyire szépeket hallottak a látogatóktól. Emlékszem, hogy mind jó hangulatba kerültünk a sok bóktól, és egy csoportba verődve beszélgettünk a terem közepén. Akkor lépett oda közénk a kedves és tehetséges süketnéma Tihanyi, és furcsa, kissé torz nevetéssel elmondta nekünk, hogy ő, a süket, milyen véleményeket olvasott le a látogatók ajkáról. Rámutatott az egyik piktorra: Terólad azt beszélik, hogy biztosan megőrültél, hogy ilyeneket mersz festeni. Rólad – folytatta egy másik kollégához fordulva – röviden azt mondják, hogy hülye vagy. Egy harmadikhoz fordult: A te képeidről mindenki azt mondja, hogy szörnyű tákolmányok, és nem értik, hogy a rendőrség nem lép közbe és tűri az ilyen botrányt. És így tovább, mindenkihez volt egy jó szava. Persze az sem volt szebb, amit a saját festményeiről hallott, és azt is elújságolta nekünk. Képzelhető, hogy milyen hatást gyakorolt mindenkire ez az elbeszélés, hanem a jelenet mégis olyan komikus volt, hogy mindannyian nevettünk." – eddig a részlet, melyben Lesznai Anna – nekünk barátainak mindig csak Máli –, tökéletesen elevenítette meg, az azóta is sokszor felidézett és mindig jelentős derültséget kiváltó esetet.
Kissé elkalandoztam a lényegtől, így visszatérek a Párizzsal való ismerkedésem idejére. Szemmel és szájjal fölfalni Párizst – ez volt a feltett szándékom. A Szajna partjait összekötő Petit Pont és a Pont St. Michel között húzódó Quai St. Michel egyik házában béreltem lakást. Több olyan épület is volt itt egymás mellett, ahol olcsón lehetett műterem nélküli szálláshoz jutni. Az egyikben Matisse és Marquet is éltek és dolgoztak egy darabig.
Albert Marquet: Pont St. Michel, 1908
Henri Matisse: Pont St. Michel, 1900
Henri Matisse: Pont St. Michel, 1901
Amikor megérkeztem, hatalmas volt errefelé a felfordulás és óriási a forgalom, mivel éppen ez idő tájt, 1905 és 1909 között épült a Szajna alatt is futó egyik metró vonal. Ehhez tartoztak azok a furcsa fémalkotmányok, melyekből egyet meg is festettem a Pont St. Michelt ábrázoló képeimen az utókor számára. A metróépítés történetében első ízben fordult elő, hogy folyómeder alatt kellett elvezetni a földalatti vasutat. A mérnöki bravúrként ismertté vált Szajna alatti építkezések szellőzői voltak ezek a különös alakú fémszörnyek, melyek az építkezés befejeztével örökre eltűntek. Tudomásom szerint egyedül én örökítettem meg ezt a különlegességet a kortárs festőművészek népes, nemzetközi csapatából.
Mint azt egyik kritikusom helyesen kifejtette, a párizsi Szent Mihály hidat ábrázoló képeim esetében egy különleges térszerkezet megfogalmazásával kísérleteztem. A képsík közepén feltűnő hidat és a rajta áthaladó járműveket oldalnézetből, kicsit rálátásosan ábrázoltam. Pont ezt láttam az ablakomból. A hídon túli, azaz a háttérben lévő folyószakaszt viszont vertikális síkban felhajtottam, mintegy felgöngyölítettem. Így érhettem el azt a hatást, hogy bár a valóságban a folyónak ez a része és a távolban rajta megjelenő uszályok erős rövidülésben és apróságokként látszottak, így viszont kvázi felülnézetből és felnagyítva jelenhettek meg. A képnek ezek a részei csak így válhattak egyenrangúvá a képsík többi elemével. Azaz így léphettem túl az akadémikus képszerkesztés szenthármasságán, az elő-, közép- és hátteret megkülönböztető perspektivikus hagyományon. Cézanne nyomán hagytam el azokat a megoldásokat, amelyek a távolit és a közelit megkülönböztették egymástól. Mindezt erőteljes és sötét kontúrok alkalmazásával tettem még egyértelműbbé. Ily módon síkban alakulhatott ki egyensúly mind a színek, mind pedig a formák és vonalak tekintetében. A célom pedig pont ennek az egyensúlynak a megteremtése volt. Sikerült elérnem, hogy egy bensőséges, szinte "zsebben hordható" Szajna-parti részletet, egyfajta Párizs-esszenciát hozzak létre képi formában.
Festés közben feloldódik bennem a kép tárgya és a vásznon előbb felbontom azt a halmazt, amit a konstrukció, a színek egymásra hatása, a vonalak mozgásiránya idéz elő. Ezt egységbe foglalom össze. Ezt folytatom mindaddig, amíg tehetségem szerint, képes vagyok fejleszteni a fenti dolgok összetartozását. Ha ebben a munkámban kimerültem, egy vonást se teszek tovább a képen.
A kompozíció első változata még kissé részletezőre és kevésbé színgazdagra sikerült, így kénytelen voltam a témát újra elővenni. A Pont St. Michel itt látható második verziója 1908 elején, első párizsi látogatásom vége felé született. Ezen végre sikerült elérnem azt a hatást, amire eredetileg gondoltam. A kép színeit feltüzesítettem, a lényegtelennek bizonyult részeket pedig elhagytam a kompozícióból. Egyes kritikusaim azt gondolják, hogy számomra különös jelentőséggel bír "az ihlető élmény során feltáruló látványelemek valós térbeli elhelyezkedése", de ki kell ábrándítsam őket, ez a képteremtés aktusa során a legkevésbé sem fontos számomra. Az én képeim nem csak a tárgyak képe és nem csak azoknak a térbehelyezésével előidézett dinamikus egymásrahatása a formáknak, hanem a tárgyak, a tér és az ember szerves élete. A művészeti alkotás lényegében nem lehet elvont, a társadalomhoz, az élethez való függés ezt az állítást nem változtatja, csak mélyíti. Én mindig úgy akartam, hogy egy kép konstruálásán keresztül az egész élet összefogó adottságait kell visszaadnom és nem egy kép összetartozóságának "lehetőségeit" vetítenem a vászonra. Mivel életem során fokozatosan de határozottan haladtam a képi egyszerűsítés, a formai redukció és ebből következően az absztrakció felé, így azt hiszem egyértelmű, hogy a két Pont St. Michel-t ábrázoló kép mely sorrendben és milyen indíttatásból született. 1910-ben még egyszer nekiveselkedtem a témának, de akkor teljesen más megközelítéssel élve, egészen más művészi eredményre jutottam.
Tihanyi Lajos: Pont St. Michel (első verzió), 1907-1908 fordulója
Tihanyi Lajos: Pont St. Michel (harmadik verzió), 1910
A képeken megjelenő Pont St. Michelen sokszor sétáltam keresztül és a rajtuk látható emeletes villamost is számos alkalommal vettem igénybe, amikor a Montrouge és a Gare de l'Este közötti szakaszon volt dolgom. A Szajna partjának egyik jellegzetességét adják a könyvárusok is, ahol meglepően olcsón fantasztikus kincsekre bukkanhat az ember. Ott hátul, az a sárga színű furcsa alkotmány egy benzinmotoros omnibusz, melyet a megérkezésem előtti évben állítottak forgalomba, de a sok baleset miatt, melyet okozott, 1911-ben végérvényesen eltűnt a párizsi utcákról. Most ahogy így elnézem ezt a festményemet jövök rá, hogy akár várostörténeti előadást is lehetne tartani a segítségével. Rengeteg olyan részlet lelhető fel rajta, mely a rég letűnt, egykori, 1910 körüli Párizsról tudósít. Akkor mindez a legtermészetesebb valóság volt, míg ma már kuriózum, csupán régi fotográfiák által őrzött különlegesség. A plakátok és hirdetőoszlopok ma is mint egykor, szerves részét képezik a párizsi utca képének, ellentétben a nyilvános vizeldékkel, melyek közül mára csak mutatóban maradt meg néhány példány. 1908 elején, éppen amikor a Pont St. Michelt festettem, nyitotta meg iskoláját Matisse. Én azonban nem vágytam ismét iskolába járni, elég volt nekem, hogy a műkereskedésekben és a nyilvános tárlatokon megnézhettem a legújabb kísérleteket és legvadabb festői próbálkozásokat is. Sokat rajzoltam ekkoriban, főleg aktokat. Első festményeimen a Szajnán dolgozó munkásokat helyeztem különleges kivágatú és perpektívájú környezetbe. Az egyikkel elégedetlen voltam és hazatértem után, Budapesten új képet festettem a vászon hátoldalára.
Tihanyi Lajos: Csónakosok, 1907
A másik viszont már sokkal jobban sikerült.
Tihanyi Lajos: Szajnai csónakosok, 1907
A Szajnai csónakosokon tudtam először úgy meghajlítani a kép terét, ahogy azt André Derain egyik csodás, londoni festményén láttam.
André Derain: Londoni öböl, 1906
A magasra tolt horizont és a mélyen előre bukó előtér izgalmas, különleges, monumentális térképzetet kelt. Ennek pont az ellenkezőjével kísérleteztem a pár hónappal későbbi Pont St. Michel-képeken, ahol viszont a hátteret görbítettem meg erőteljesen az előtér irányába. Ezeknek a térszerkezeti kísérleteknek az eredményeit kamatoztattam azután későbbi tájképeimen. De az már egy másik történet, melyet egy következő alkalommal mesélek el.
Mondandóm vége felé közeledve még beszélnem kell a portréimról, erről az egész életművemet végigkísérő és egyre bővülő sorozatról.
Tihanyi Lajos: Szamuely Tibor, 1913
Tihanyi Lajos: Fülep Lajos, 1915
Tihanyi Lajos: Kosztolányi Dezső, 1918
A portréfestésben nem ősöm Daumier, nem társam George Grosz, hanem szellemi és anyagi ősöm: Daguerre és kortársaim: Photo Manuel, Photo Roseman és minden jó fotográfus. Barátaim megörökítésekor sosem vezetett az úgynevezett "lélekelemzés" szándéka, az emberi lélek mélyére való hatolás vágya. Ördögöt. Nem hatolok én sehova. Megfestem őket, ahogy látom, egyetlen céllal, hogy jó kép legyen belőle. Az az igazság, hogy sohasem foglalkoztam az emberi lélekkel, hanem mindig csak a vászonnal (színekkel), de az igaz, hogy mivel arra kényszerülök, hogy magányos legyek egy olyan társadalomban, ahol nem hallom a szavakat, de mindig megfigyelem a mozdulatokat, a gesztusokat – én sokat figyelek meg és veszek észre –, talán ez az eredete az én portréim mély kifejezésének – de nem tudtam evvel számolni, annyira el voltam foglalva a képpel, s ha igaz, hogy modelljeim teste ott volt, azt már nem tudom, hogy a lelkük ott volt-e vagy távol. Ahogy én festek, az véres munka. Ahol vér foly, ott sebnek is kell lennie. Vérzek én is, akit festek, az is érzi, hogy megvágták. Csak az igazak és bolondok maradtak barátaim, mert ők tudják: nem azt csinálom, amit akarok, hanem tudom akarni, amit akarok csinálni.
Köszönöm a megtisztelő figyelmüket! A Múzsa legyen velünk!
