Van egy régi-régi álmom, létrehozni a Magyar Nemzeti Hamisítvány Múzeumot. Az anyaggyűjtést a közgyűjteményeinkben kezdeném, mert bizony nem csupán a piac telített velük, de a múzeumok raktárai is szép számú hamisítványt őriznek. Általában ezek a művek ajándékozás útján, más, eredeti alkotások között megbújva jutnak át a folyamatosan változó lyukméretű szűrőn. Sok esetben az ajándékozással bekerült művek csak évekkel később kerültek/kerülnek leltározásra, és sok esetben nem is az adott művésszel foglalkozó szakember vette/veszi lajstromba a kakukktojást. Így azután a múzeumoknak semmi szégyellnivalójuk nincs azért, mert ezek a művek sötétben bujkáló ellenforradalmárokként próbálnak bomlasztani, mégis erősen titkolják létüket és porosabbnál piszkosabb raktárak mélyére száműzik őket. Ez teljesen felesleges, sőt, inkább külön gyűjteményt kellene ezekből létrehozni, megtámogatni a legjobb szakértőkből álló kutatócsoporttal és remek kiállításokat rendezni az anyagból. Olyan tárlatokat, melyekért hosszú tömött sorokban kígyóznának az emberek, hogy lássák és okuljanak belőle. Képzeljék el, milyen kiállítást lehetne rendezni például Vaszary János híres, mindenki által ismert, parkban ülő beszélgető nőket ábrázoló művének saját kezű változataiból és idegenkezű hamisítványaiból. Mindez kiegészülhetne azzal is, hogy a hiteles származással bíró művek festék- és hordozóanyagaiból vett minták segítségével egy olyan etalont lehetne csatolni eddigi tudásunkhoz, mely a ma alkalmazott anyagvizsgálati módszereket végre tudományos alapra helyezné. Ugyanezt kellene tenni a szignókkal is, mert a mai szignótárak ellenőrizetlen, sok esetben hamis képek szignóit mutatják fel példaként. A szignótár is csak akkor hiteles, ha minden közölt szignó mellett ott van a pontosan dokumentált mű, melyről a művész aláírása származik. Az anyagvizsgálatok is csak akkor lennének valóban hitelesek, ha a vizsgált művet alkotó művésznek minden korszakából rendelkezésre állnának festék és egyéb minták. Arról nem is beszélve, hogy számtalan festményen és grafikán fellelhető a művész ujjlenyomata is, mivel általában ő volt az, aki a még nedves festékkel, még nem szikkadt művel elsősorban is érintkezett.
Amíg a valódi Magyar Nemzeti Hamisítvány Múzeum létre vergődik, addig marad a virtuális változata. Legyen a neve Virtuális Magyar Nemzeti Hamisítvány Múzeum. Az elmúlt egy évben általam publikált anyagok közül néhány kép már sikeresen kiharcolta, kivívta magának a jogot, hogy hitelesen képviselhesse hamisítványként önmagát ebben a virtuális múzeumban. Lehet, hogy ezeket el is kezdem virtuális leltári számokkal is jegyezni. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ha valaki felvesz a virtuális hamisítványok közé egy művet, akkor arról ne derülhetne ki egy későbbi időpontban, hogy igazságtalanul lett megvádolva talmisággal. Ezen a területen szinte mindig kell adni legalább egy százaléknyi esélyt az "elítéltnek", ezért van az is, hogy (egészen kirívó esetek kivételével) nem támogatom a halálbüntetést. A hamis műveket ezért nem szabad megsemmisíteni, mint ahogy ezt tette egy-két budapesti galéria, bizonyítandó a végtelen tisztességre való rendíthetetlen hajlamát. Nem ez a követendő példa! Ezeket a műveket gondosan meg kell őrizni, leltárba kell venni, majd digitalizálni őket és a nyilvánosságra hozatalukkal biztosítani azt, hogy soha többé ne kerülhessenek vissza a képkereskedelem folyamába.
Jöjjön egy szép példa, mely a Virtuális Magyar Nemzeti Hamisítvány Múzeum első, még csak ideiglenesen leltározott darabja is egyben:
Uitz Béla: Kocsihúzók, papír, színes tus, ecset, 418 x 612 mm, jelzés és datálás lent jobbra: Uitz B 918, Magyar Nemzeti Galéria, Ltsz.: 57.117 (vétel Bán Endrétől) - Adatai közölve: Bajkay Éva: Uitz Béla, Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1987, 137 (életmű katalógus szám: 1918/194.); Reprodukciója közölve: Uitz [album] Budapest, Corvina, 1967, 17. kép.
Mint fentebb látható, a mű reprodukciója egy golyóstollal írott kiegészítéssel ékes: "Hamisítvány Uitz Béla". Az 1967-es albumnak azon példányát, melyben ez a bejegyzés található, G. Gy. barátomtól, a kiváló ítélőképességű műgyűjtőtől kaptam kölcsön. A tulajdonában lévő kötetet Uitz Béla dedikálta barátjának: " Emlékül Jász Dezsőnek szeretettel Uitz Béla Budapest 1971 deczember 14-én".
Uitz Béla 1970-ben települt vissza végérvényesen Magyarországra. Nemsokkal a dedikálás után, 1972. január 26-án elhunyt. A kötet ajánlása hitelesnek tűnik, a 85. évébe lépett művész már kissé remegő kézzel vetette papírra sorait. Természetesen meg kell vizsgálni, hogy az általa hamisnak nyilvánított mű valóban más kéztől származik-e, mivel nem ritkaság az sem, hogy a művész, elégedetlenségét kifejezendő, nem fogadta/fogadja el egy régebbi művét. Uitzot is megcsalhatta emlékezete, de véleménye mégis elsőrendű forrásnak tekintendő ebben az esetben. Végignézve Bajkay Éva 1984-es monográfiájának életmű katalógusát, abban nem találtam több említését Bán Endrének, akitől a művet 1957-ben a Magyar Nemzeti Galéria megvásárolta. Ez azt is jelenti, hogy Bán tulajdonában nem volt több, más Uitztól származó mű, mellyel a Kocsihúzók hitelességét növelni lehetne. Így a Kocsihúzók nyitja meg a leltározott művek sorát, a fentebb említett virtuális múzeumban:
Ismeretlen alkotó: Kocsihúzók, papír, színes tus, ecset, 418 x 612 mm, jelzés és datálás lent jobbra: Uitz B 918, Magyar Nemzeti Galéria, Ltsz.: 57.117 (vétel Bán Endrétől); Virtuális Magyar Nemzeti Hamisítvány Múzeum, Ltsz.: 2014/1.
