Teddy Snow, azaz Hómaci írta az előző részhez kommentben: „Bár félek, Rippl-Rónai és Könyves Kálmán találkozásával a mű elérte csúcspontját. Még az dobhatna rajta, ha Könyves Kálmán délutáni teára invitálná a művészt az Árpád-ház szalonjába.” Sajnos igaza van, a kötet többi részében már olyan tomboló hülyeség, mint amivel az első részt zártam, nem volt fellelhető, vagy csak én nem vettem észre. Így azután tényleg bajban vagyok, hogyan tartsam a színvonalat, de azért még egy-két apróságot megosztok. Aki a kicsi hülyeséget nem becsüli, az a nagyot sem érdemli alapon.
Michelangelo Antonioni 1966-ban készítette el a filmtörténet egyik legizgalmasabb darabját, a Julio Cortázar novella ötletéből forgatott Nagyítás-t. Antonioni tulajdonképpen csak a novella ötletadó poénját vette át, mely szerint egy fotós nagyítás közben figyel fel a képen valamire, amit a fényképezés pillanatában még nem vett, nem is vehetett észre. A filmben szereplő Thomas nevű fotóst David Hemmings alakította. Köves Szilvia kötetének étel-, enteriőr- és külső felvételeit Patyi Árpád fotográfus készítette. Azonnal megmutatom, hogy miért hozakodtam elő Antonionival és hogyan kerül Patyi szó szerint a képbe.
A kép forrása (most már mindegy, tépjenek szét, vessenek a mókusok közé engem is a közlés miatt, vállalom): Köves Szilvia: Rónai, a Róma-villa titka, Bp. 2005, 125. oldal.
Részlet az előző reprodukcióból. A képen szereplő festmény: Rippl-Rónai József: Kék ruhás önarckép, 1914, papír, pasztell, 51 x 41 cm, jelzés és datálás fent jobbra: Rónai 1914, Magyar Nemzeti Galéria tulajdona, ltsz.: FK 3285
Részlet az előző képrészletből.
Mint látható, itt a fotós nagyítás közben egyáltalán nem figyelt fel a képen valamire, amit a fényképezés pillanatában sem vett észre, pedig igazán észrevehetett volna. Sőt, a felvétel csont nélkül haladva tovább, mint egy valóságos tájfutó-fotó, eljutott a nyomdáig, majd a kötészetre és végül, mindenki okulására, ki a zutcára a zemberek közé. Antonioni főhőse és Köves kötetének fotómestere között tehát épp csak az a nüansznyi különbség, hogy őt mi vettük észre. Azt nem mondom, hogy "megvan a gyilkos" is, mint Antonioninál, mert az túlzás lenne.
A fotó forrása: Köves, 2005, 56.
Az ötlet, hogy úgy adjunk el könyvet, úgy adagoljunk gyógyszerként kultúrát, hogy aki megveszi/beveszi, szinte észre se vegye, még elfogadható. Ebből a szempontból az, hogy receptek is szerepelnek egy művészeti könyvben vagy monográfiában, még alapvetően nem ördögtől való, csak a mikéntje kérdéses. Mint ahogy el tudok képzelni olyan ismeretterjesztő kötetet is, amelynek reprodukciós anyagát olyan híres, szebbnél-szebb festmények adják, melyeken emberi fogyasztásra alkalmas bármik szerepelnek. Majd ezt kiegészítendő, engem nem zavarna néhány korabeli recept egy Chardin-csendélet mellett, vagy a Sainte-Victoire hegy lankáin termő tájjellegű borok rövid ismertetése egy Cézanne tájkép alatt. Ciki? Hát, lehet, még gondolkodom ezen. Mert az is igaz, hogy ilyen típusú kötet például Derkovits esetében már nehezen elképzelhető. Kövesnél azonban ez a festmény-recept-ételfotó-miegymás mix az ideálishoz alig sem közelítő képet mutat. A kötet 56. oldalán például azzal szembesülünk, hogy egy szellemképes férfikacsó (talán tényleg egy kísérteté) idegesen a borospohár után nyúl, a másik, elefántfejet és ormányt mintázó kéz pedig mohón merít a jelen lévő borjú parikásból. Itt valószínűleg sikerült a fotósnak olyan, inkább titkolni szánt pillanatot tetten érni, amikor a végtelenségig kizsigerelt, szomjas és éhes statiszták minden szégyenérzetüket félresöpörve fellázadtak és maradéktalanul elfogyasztották a produkció összes kellékét. Ezek valószínűleg olyan kaposi emberek lehettek - hogy visszautaljunk az előző rész egyik gyöngyszemére - akik már hozzászoktak, hogy Rónai képeit is valódi ízük és szaguk után élvezzék igazán. Nekik a nagy tolongásban azonban csak bizonyos testrészeik maradtak fotogén állapotban. Azt is gondolhatnánk, hogy ez a kifejezetten rontottnak látszó fotográfia talán csak véletlenül került a kötetbe, de nem, mint azt a továbbiakban látni fogjuk, ez egy alaposan átgondolt koncepció eredménye. Az alapos ebben az esetben sem jelent feltétlenül minőséget is. Részegen is lehet hosszan és egyben meddő igyekezettel lamentálni például a világbéke permanens elmaradásán, vagy az ismét előtörő ordas eszmék veszélyességén, de attól ezek még köszönik szépen, jól érzik magukat. A 106. oldalon látható fotón pedig valaki épp lop az asztalra rakott szőlőből, de ez szerencsére senkit sem zavar.
A fotó forrása: Köves, 2005, 106.
A második fejezet vége felé Köves azért (zseniálisan ráérezve Hómaci évekkel későbbi hiányérzetére) ismét visszatért egyik kedvenc témájához, Rippl-Rónai József és Könyves Kálmán személyes kapcsolatához. Azt írja: „Az árverés sikere még a kiállításén is túllicitált – gazdára talált az összes mű. A kiállítás az aukcióval együtt 44 ezer koronát gyümölcsözött. Ebből 12 ezer Könyves Kálmánt illette.” (Köves, 2005, 58.) Hát, a nevezett illető ahhoz képest, hogy már a 12. században elhunyt, egész jól keresett még 1906-ban is. A Simicska kismiska hozzá képest.
Köves a kötetben mindenhol hosszú idézeteket közöl Rónai már említett emlékezéseiből. A fiatal Martyn Ferencről a következőket: „Közvetlen tanítványom nem is volt más, csak a már említett ifjabb Maillol. Hacsak még a Pubit, (korábban Köves szerint Rónai egyik kedvenc kutyusát) a tizenegy éves Martyn Ferencet nem számítjuk annak, aki itt a kaposvári tanyámon rakoncátlankodik s be-belopózkodik műhelyembe, szívesen tisztogatja pasztelles skatulyáimat, hogy a kisebb krétadarabokat megkaphassa. Sok tehetséget látok benne. A legjobb megfigyelők egyike, kiket valaha láttam. Többnyire emlékezetből rajzolja vagy festi érdekes, korát messze meghaladóan okos dolgait. […] Mondhatnám minden munkája meglepetés. Csak azután ez az előlegezett elismerés ne ártson meg neki.” Eddig az idézet és azt kell mondani, hogy sajnos megártott neki. Megártott alaposan, mert először is szakmányban kezdte gyártani, valóban ügyes kézzel a Rónai modorában készült képecskéket, melyeket a rossz nyelvek szerint azután ő maga szignált Rónaiként, a valóság azonban lehet, hogy ennél kicsit prózaibb és az idővel szerteszéledt pasztelleket és olajakat szemfüles ügyeskedők varázsolták jobban eladhatóvá. Idemásolok egy pasztellt, mellyel látható igyekezettel próbálta Martyn bizonyítani, hogy érdemes tanítványa a mesternek. Alatta egy olyan képet láthatnak, melyet a minap mutattak nekem és azt gondolom róla, hogy esetleg szintén Martyn korai műve lehet. Végül közlök egy olyan képet, mely ismeretlenként szerepelt egy aukción és Martyn szerzősége ebben az esetben is minden kétséget kizáróan bizonyítható.
Martyn Ferenc: A Róma-villa előtt, 1913-1915 között, karton, pasztell, 36 x 51,5 cm, jelzés fent jobbra: M.F. Kaposvár, Somogy megyei Múzeum tulajdona, ltsz.: 55.209 - Közölve: Köves, 2005, 63.
Ismeretlen művész: A Róma-villa parkjában, papír, pasztell, 31 x 27 cm, jelzés lent jobbra: Rónai
Magyar festő: Ház galambdúccal holdfényben, 1910 körül, karton, olaj, 29,5 x 40 cm, jelzés lent jobbra: 191...töredékes, proveniencia: kaposvári magángyűjteményből - Közölve: Nagyházi Galéria és Aukciósház, 167. aukció, (kat. 579.)
Ez utóbbi képnek külön érdekessége, hogy szerepel a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum régi szakkatalógusában. Az 1921-ben elhunyt Rippl-Rónai Ödön műgyűjteménye, végakarata szerint a múzeumba került. Ezt a több mint 1300 darabból álló hagyatékot leltározták be 1923-1932 között olyan különleges módon, hogy a múzeumi kartonokra nem a műtárgyak fotói, hanem azok kézzel megrajzolt és kiszínezett pici másolatai kerültek. A Gönczi Ferenc, Tarján Antal és Kovács József által készült rajzocskák azért bírnak különlegesen jelentős dokumentum értékkel, mert a gyűjteményt több hullámban is megtizedelték. Előbb a háborús események, majd az 1950-es években többszöri értelmetlen selejtezés ritkította a kollekciót. A fentebb közölt, Nagyháziéknál ismeretlenként aukcionált kép eredeti alkotója, a Gönczi-féle leltárkönyvben szereplő egyik rajz segítségével vált azonosíthatóvá.
Martyn Ferenc: Éjjel, olajfestmény, 30 x 43 cm, Háborús veszteség 1945 - Közölve: Gönczi-féle leltárkönyv, Kaposvár, Rippl-Rónai Múzeum, (kat. 178.) A képet tehát valakik a háborús évek alatt a múzeumból eltulajdonították, majd szerencsésen felbukkant a Nagyházi Galéria aukcióján.
Az érdekessége miatt megmutatok egy teljes oldalpárt a kaposvári Gönczi-féle leltárkönyvből.
Rippl-Rónai József: Sárga konyha, 1899, papír, pasztell, 41 x 51 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Rónai 1899 - Közölve: Kieselbach Galéria és Aukciósház, Tavaszi képaukció, 2014. június (kat. 99.)
Rónai 1902 és 1908 között a kaposvári Fő utca egyik házában lakott. Köves helyszínrajza szerint: „A konyha ékessége, a búbos kemence, egyszerűségével varázslatos hangulatot teremtett. Körülötte fényes réz konyhaedények, japán rajzok és fametszetek függtek.” A rézedényeket készségesen elhiszem, de azt, hogy a kemence/kályha/radiátor, vagy bármilyen egyéb fűtésre alkalmas eszköz közvetlen közelébe Rónai sérülékeny grafikákat, akár csak olcsóbb japán fametszeteket akasztott volna, azt sajnos nem tudom elképzelni. Mivel Rónai egyáltalán nem volt hülye, így pontosan tudta, hogy az ilyen jellegű papírneműk, ilyen körülmények között, egy szelídebb telet sem bírnának ki helyrehozhatatlan károsodás nélkül. A fentebb közölt Rónai-mű ugyan korábban és Dél-Franciaországban készült, de mégis támpontnak látszik, az edények mindenhol - rajzok meg sehol teóriámra.
A kötet 3. "….s mögötte járt Lazarine" című fejezete tényleg arról szól amit ígér. Elmeséli, hogyan és miképp játszott totálisan alárendelt szerepet, a híres festőművész árnyékában kullogó, burgundi származású, de újmagyarrá újjászületett Lazarine. Így: [Rónai] „Képei lerázták a párizsi emlékeket és tősgyökeresen magyarrá változtak. Éppen úgy, mint a francia asszony, Lazarine is, aki csodálatos alkalmazkodó képességével – amely tulajdonság csak azoké a feleségeké, akik odaadó alázattal és mélyen szeretik férjüket – pompás magyar asszonnyá alakult át. Vérbeli francia nő volt, és hamisítatlan vidéki magyar asszony lett belőle.” Bravó! Így kell kommunikálni az évezredek óta csak egyre fogyatkozó, de valamiképp soha el nem fogyó magyarsággal kapcsolatos vágyainkat. Lám, még egy „vérbeli” franciából is lehet „pompás” magyar, ha nagyon igyekszik. A magyar kultúrfölény csak ott nem hat, ahol nem akar. De itt Rónai előbb francia képei is magyarrá változtak hirtelen. Eddig azt hittem, hogy festmények nem képesek arra a bravúrra, melyet néhány teljesen elvtelen politikusunk mutat be, amikor egyik napról a másikra, bármit és annak az ellenkezőjét is hajlandók állítani, képviselni, pénzért, hatalomért. Majd így folytatja a szerző Lazarine szentté avatásának következő stációjához érve: „Lazarine téli estéken fűtetlen párizsi szobákban bizony gyakran dideregve bújt az ágyba. A Munkácsy-palota híres, fényes ’jour fix’-ei voltak azok a péntekek, amikor Lazarine a hideg szobában várta, míg kedvese hazatér a teapárás, parfümtől illatos, nagyvilági szalonból. Ilyen szerényen, türelmesen, lemondóan élt mindvégig híres férje oldalán, mindig úgy, mintha egy lépéssel mögötte járt volna.” Hát én már zokogva picsogok egy ideje, ahogy ennek murgeri bohémnyomornak a leírásában tocsogok. Bár igazándiból csak félnyomor ez, ami csupán a választott kedvesre vetül. Ez egy színtiszta verbális giccsparádé, ahol a vérbeli francia nő, aki „Még Párizsban élettársul szegődött egy borzosan és lelkesen nyomorgó magyar festőlegényhez…”, hipphopp tősgyökeres magyar menyecskévé avanzsál Köves operettszínpadán. Egyébként ki látott már „lelkesen nyomorgó” embert? Tudom én, hogy a Fidesz azt szeretné elhitetni velünk, hogy az, akinek semmije sincs, az annyit is ér, de hogy ezt még lelkesen is tegye, azt már egy picit túlzásnak érzem. Erről jut eszembe régi ötletem, egy olyan köztéri pihenőpad, amelyen bizonyos összeg bedobására, diszkréten visszahúzódnak az ülőlapból kimeredő tűéles dárdahegyek, majd a tarifával arányos idő leteltével, lassan ismét kiemelkednek rejtekükből. Mindez természetesen annak a végtelenül humanista gondolatnak a szolgálatában, mely szerint egyetlen hajléktalan se kerülhessen olyan méltatlan helyzetbe, hogy kényelmetlen, fűtetlen padon legyen kénytelen aludni, ülni vagy pusztán megpihenni. Visszatérve, Köves szerint Rónai Párizsban tehát „lelkesen nyomorgó” volt! (Köves, 2005, 65, 67.) Mit gondolnak, milyen képanyag kíséri a kötetben ezt a szövegrészt? Megmutatom. Rónai egy festménye, alatta a szárnyasaprólék-leves receptje, mellette pedig maga a szárnyasaprólék-leves. Az egyik oldal szövegében Lazarine éhezik és fázik, a másik oldal képanyaga pedig maga a bőség. Ez annyira gusztustalan így, hogy már nem is csodálkozom, hogy mindezt egy élő baromfikat ábrázoló Rónai-festmény reprója egészíti ki. Tehát egy oldalpáron szerepel az étel, amiből az étel elkészült, az elkészítés módja és helye, valamint az, aki mindebből nem részesülhetett, mert fűtetlen szobákban éhezett és fázott.
A különösen ízléses, végtelenül kifinomult párosítással élő fotó forrása: Köves, 2005, 66.
Mindezt a könyvben még a következő fejezetek követik: 4. fejezet "Anella lúdtollat mártott"; 5. "Nagy lakomák öröme"; 6. "Svihákosan gyönyörű férfiú". Végül azután csak kiderült, hogy mi is volt a Róma-villa titka. Hát az, hogy a kaposvári ingatlantulajdonos festőművész egy igazi, hamisítatlan haspók volt. A kötet alapján szinte elképzelhetetlen, hogy akit ilyen szenvedéllyel foglalkoztattak a kulináris örömök, hogyan és legfőképp mikor szakított időt bármi másra a mértéktelen zabáláson kívül. Ha igaz lenne az a kép, amit a kötet sugall Rónairól, akkor egyetlen befejezetlen műve sem lenne és képei külcsínével, belbecsével és eredetiségével sem kellene bajlódniuk a művészettörténészeknek. Szerencsére ebben a kötetben semmi sem igaz, valóban semmi sem az aminek látszik.
Ezzel az igazán szépen sikerült fotókompozícióval zárom a Köves-kötetet bemutató írásom második és ígérem, hogy legutolsó részét. Bevallom, én odakozmáltam és most kaparom magam össze Virág Juditék legutóbbi aukciójának ismertetéséhez.
