A híres íróink, költőink legintimebb szféráinak javarészt lábjegyzetekbe utalt és oda is való, levéltárak és magángyűjtemények kuriózumainak számító, életük legszemélyesebb, nem ritkán féltve őrzött titkainak nagy sikerű krónikása, Nyáry Krisztián előszót írt Virág Judit aktuális aukciójának katalógusába, Radnóti Miklós és felesége, Gyarmati Fanni kapcsolatáról. Radnóti sorsa a magyar holokauszt egyik legmegrázóbb története. Minden élet egyaránt értékes, de ha olyan valaki megy el, ráadásul tragikus körülmények között, aki az életénél jóval többet adott kortársainak, sorstársainak és mindenkinek, aki utánuk jön, az valahogy megrázóbbnak, súlyosabbnak, elementárisabb erejűnek érezzük, ez van. Nyáry szövegét a katalógusban 4 darab, nemrég még Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni tulajdonát képező, egyébként majdnem teljesen jelentéktelen aukciós tétel követi. Ha valaki végig olvassa Nyáry írását, akkor átélheti annak teljes borzalmát, ami két, ezer szállal összetartozó ember egymástól való végleges elszakítását jelenti. Mindezt azzal megfejelni, hogy aszondja: "Berény Róbert: Itatás, szén, tus, papír, 34x48,5 cm, jelezve balra lent: Berény, Kezdő ár: 120 000 Ft / 381 EUR, Becsérték: 300 000 - 500 000 Ft, Proveniencia: Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni", hát nem túl szerencsés, sőt bátran kimondható, hogy az avatott szöveget követő kupeckedés egyszerűen ízléstelen. Radnóti Miklós egykori lakása, melyet felesége hét évtizeden keresztül őrzött, olyan, csonkítatlan emlékhellyé kellett volna váljon, ahol iskolás csoportok váltják egymást sűrű egymásutánban, tiszteletüket téve az egyik legnagyobb magyar költő emléke előtt. Mi történt ehelyett? A hagyatékot abban a minutumban hordták szét és kótyavetyélik el a dögevők, ahogy Gyarmati Fanni eltávozott az élők sorából. A "dögevők" jelző, a félreértések végett, nem az aukciósház minősítése, de mindehhez asszisztálni azért semmiképp sem lehetett túl hálás feladat. Bár valószínűleg nem is értik, hogy mindezzel mi az én problémám.

Rippl-Rónai József: Vitorlások, papír kartonon, pasztell, 21 x 31,5 cm, jelzés lent balra: Rónai - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat. 40.)

Milyen érdekes, szinte hihetetlen, hogy ezt és a következő képet ugyanaz a művész alkotta. Az első, az életmű kiemelkedően szép darabja, mellyel kapcsolatban muszáj megemlíteni azt, a katalógusból sajnálatos módon kifelejtett tényt, hogy reprodukciója, Vitorlások az Adrián címen szerepelt a művész egyik legfontosabb 1945 előtti monográfiájában, lásd Petrovics Elek: Rippl-Rónai József, Budapest, Athenaeum Kiadó, 2. kiad. 1943, 82. oldal.) A másik képecske pedig csak, ahogy Catullus mondta volt a női szerelmi ígéretről (persze mondhatta volna ugyanezt a férfiéről is): "szélbe írott betű csak, rajz rohanó vizeken" (Szabó Lőrinc fordítása), azaz semmi. Ha nagyon közönséges kívánnék lenni, akkor a "színfing" jelzővel illetném, de jólneveltségből nem teszek ilyet. 

Rippl-Rónai József: Vízparti alkony, papír, pasztell, 24 x 32 cm, jelzés lent balra: Rónai, Kezdő ár: 700 000 Ft, Becsérték: 1 500 000 - 2 000 000 Ft. - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat. 14.)

Nem túl szerencsés, ildomos, illendő vagy helyes, még élő, lélegző művész esetében az előbb vagy utóbb bizonyosan bekövetkező, de semmiképp sem várva-várt halálára nyíltan utalni, mert esetleg úgy véli, hogy az utalás egyben burkolt kívánság is. Tudom én is, tudja mindenki, hogy a művész halála szinte automatikusan vonja magával művei forintban pontosan kifejezhető felértékelődését, de ez az egyébként természetes kereskedői érdek, még ha ilyen rejtett formában is jelenik meg, nem nevezhető túl elegánsnak, sőt. Az aukciósházak azon gyakorlatáról beszélek, mely szerint a kortárs művészek alkotásainak aukciós tételei rendszerint így kezdődnek: Lakner László (1936 - ). Szerintem még élő művész esetén bőven elég lenne a születés dátuma, kötőjel nélkül, zárójel bezárva (1936). Ebből is tudná mindenki, hogy az illető még felülről szagolja az ibolyát. Virágék természetesen és konzekvensen valamennyi kortárs művész esetében az előző formulát alkalmazzák. Virágéknál nem szeretnék kortárs művész lenni. 

Lakner László (1936 - ): Rózsák, 1969, vászon, olaj, 100 x 80 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Lakner 969 - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat. 34.)

Mivel megemlítettem az aukción szerepelt Lakner-képet, így az is felmerül bennem, hogyha a mű korábban még a neves gyűjtő, Nudelman László kollekcióját gazdagította és szerepelt is a Kieselbach Galériában 2011-ben, a Nudelman-gyűjteményből rendezett kiállításon, akkor 3 évvel később vajon miért válik meg ettől a kiváló műalkotástól a kiváló műgyűjtő? E költői kérdés mellett Fehér Dávidnak (a híres hazai művész fiának) a képhez írott, egyébként alapos tanulmányában, a következő mondatra leltem: "A rózsa-sorozat itt bemutatott, négy képtáblából álló változata se idegen a lakneri képalkotástól." És valóban, a mű nem idegen, mert nem lehet idegen a lakneri képalkotástól, mert Lakner László alkotta. Ha ellenben idegen lenne, akkor pediglen hamisítványnak kellene hívjuk. De persze nem az. 

Diener Dénes Rudolf: Csendélet könyvvel, vászon, olaj, 60,5x 81 cm, jelzés lent balra: Diener Dénes - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat. 50.)

Kérem, jól nézzék meg a fenti képet. Jó művész alkotta, de olyan, akinek a saját festői dialektusa mégsem volt annyira átütő erejű, mint amilyen professzionalizmus jellemezte festői technikáját. A rendkívül magas szintű mesterségbeli tudás és a viszonylag gyenge "saját hang" együttesének eredményeképp, Diener-Dénes Rudolf kora egyik legnagyobb hamisítójává lett. Nála jelentősebb kortársai közül szinte mindenkit boszorkányos ügyességgel tudott utánozni úgy, ahogy a jobb parodisták teszik azt kiszemelt alanyukkal. Mindezt bárkit megtévesztő tökéletességgel művelte. Hamisítványai ma is megtalálhatóak úgy köz- mint magángyűjteményekben. Egy részüket sosem sikerül majd leleplezni. A Diener-Déneshez hasonló személyiségek általában a kevéssé elismert festőművészek és a restaurátorok közül kerülnek ki. Mivel sok esetben olyan "befuccsolt" művészek ők, akik teljesen, vagy részben felhagytak az autonóm alkotással és a velük ellentétben "befutott" művészekkel való titkolt versengésben élik ki, teszik próbára saját, olykor valóban nem kisebb tehetségüket. Ők a képzőművészetek világának "sorozatgyilkosai". Abban lelik torz örömüket, ha sikerül becsapniuk a nemritkán sznob közönséget, de legfőképp az önhitt és vélt tudásukkal kérkedő szakembereket-művészettörténészeket. Viszont, az igazi sorozatgyilkosokhoz hasonlóan, ők is elismerésre vágynak, így vagy tudatosan, vagy tudat alatt vezérelve, de mindig hagynak elszórva olyan nyomokat, melyek a "lebukásukhoz" vezetnek. Az általuk elkövetett "zseniális" hamisítások feletti hiú örömüket nem képesek teljesen magukba fojtani, előbb vagy utóbb, de kínzó késztetést éreznek, hogy megosszák titkukat, "learassák a babért". Ha nem tennék, akkor soha, senki sem csodálhatná titkolt nagyságukat. Diener-Dénesre, mint az egyik legprofibb hazai hamisítónkra, máskor, máshol még visszatérek. 

Körösfői-Kriesch Aladár: Hölgy dézsával, vászon, olaj, 52 x 38 cm, jelzés lent jobbra: KA - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat.105.)

A hülye képcímek versenyében, ezen az őszön a Kieselbach Galéria vitte el a pálmát, de Virágék kísérletei is elismerést érdemelnek. Lásd. katalógus 52. Kádár Béla: Art-deco nők enteriőrben - ez már lerágott netto hülyeség, nem kommentálom. A katalógus 105. Körösfői-Kriesch Aladár: Hölgy dézsával cím viszont megér egy rövid misét. Ugyanis, ha lehet ilyen címet adni, hogy "Hölgy dézsával", akkor ezzel az erővel és lendülettel jöhetnek a következők is: "Úrinő mángorlóval", esetleg "Hercegnő felmosóronggyal". Az aukciósház nem meri odaírni, pedig a kép címe abszolút lehetne stílusosan "Vászoncseléd", ellentétben a "Dáma dézsával" címmel, mely éppolyan bután hangzana mint a "Hölgy dézsával", de legalább a szavak kezdőbetűi összecsendülnének. És innen már csak egy lépés a "Lady ladikkal", de az már egy másik kép és egy másik történet.

Vaszary János: Demi-monde (Ülő nő), 1925 körül, karton, olaj, 48 x 34 cm, jelzés fent balra: Vaszary J. - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat.111.)

Már a címmel is gondom van, mivel a francia "demi-monde" az nem a zárójelben szereplő "ülő nő"-t jelenti, hanem a szótár szerinti meghatározása "félvilági, kétes erkölcsű nő", vagyis magyarul a "kedves kis kurva" alliterációval fejezhető ki egészen pontosan. De ez még hagyján, viszont a képhez írt szöveg arról tesz tanú bizonyságot, hogy csupán a mások által felmondott leckét képes több-kevesebb sikerrel megismételni. A következő idézetet hozza magától a művésztől: "A kép önmagáért van - a forma és szín életét fejezi ki, nem csinál novellát, nem illusztrál, nem mesél, nem szimbólum, nem allegória, nincs a társadalom szolgálatában, nem moralizál: egyedül a szépet akarja." Majd a szerző a saját szavaival ekképp fejezi be szövegét: "A festmény, mely a csillogást és a fényűzést jeleníti meg, egyben az élet végtelen szeretetét közvetíti. Fontos dokumentum." Az utolsó előtti mondattal vitatkozva, szerintem ez a kép egyáltalán nem a csillogást és a fényűzést jeleníti meg. Én a képre nézve azt látom, hogy az éjszakai "szolgálatba" belefáradt, fél- vagy negyedvilági hölgy (ezt a tarifája szabta meg), bután nézve maga elé, lehetőleg semmire sem gondolva szívja pihenőcigarettáját. Kissé összegörnyedve, fásultan mered maga elé, tudva, hogy az éjszaka java még hátra van és a reggeli, végre egyedüli ágyba dőlés pedig még határtalanul messze. Nincs itt semmiféle fényűzés, vagy csillogás, csak együttérzés a festő részéről a kiszolgáltatott nő iránt. Az utolsó mondattal viszont nagyon igaza volt a szerzőnek, a kép valóban fontos dokumentum. Viszont, ha az, akkor ez nem kicsit mond ellent az idecitált Vaszary-idézetnek. Ugyanis, amikor például 1930-ban Vaszary János azt a címet adja egyik képének (Vaszary János gyűjteményes kiállítása, Budapest, Ernst Múzeum, 1930, kat. 138.), hogy "1930 (Morfinista)", akkor az azt is jelenti, hogy a tizedforduló, sőt a két világháború közötti időszak elképesztő mértékben felgyorsult modern világának kulcsképét mutatja be. Kulcsképpé pedig éppen a címe teszi a művet, melynek nem egyszerűen "Morfinista" a címe, ahogy a legfrissebb szakirodalomnak számító, Plesznivy Edit által jegyzett Vaszary-monográfia, vagy "(1930) Morfinista", ahogy a 2007-2008-ban a Magyar Nemzeti Galéria által rendezett Vaszary gyűjteményes tárlat katalógusa is említi tévesen. Vaszary rendkívül céltudatos és a művészek között ritkaságnak számítóan művelt és kulturált pasas volt. Az ő esetében érdemes figyelni a képek neveire, mert nem véletlenül, a hasára ütve, találomra választotta azokat. A címadás számára szintúgy fontos része volt az alkotásnak, mint maga a festés. Ha azt a címet adta egy képének, hogy "1930 (Morfinista)", az azt jelenti, hogy a mű korának kör- és kórképe kíván lenni egyaránt. Hogy az évszám szerepel a címben elől, az mutatja, hogy ez a cím fontosabb része, hogy egyébként a kép egy opiát mámorban álmodozó nőt ábrázol, vagy éppen az újdonságnak számító városi világítást, az másodlagos. A kép és cím együtt korkép, társadalom kritika és erkölcsi állásfoglalás. A lényeg az, hogy 1930-ban Vaszary János így fejezte ki, éppen így tükrözte vissza az őt körülvevő modern világot. A kép valóban fontos kordokumentum. Tehát Vaszary a saját leírt gondolatát cáfolta meg a saját képével, de ez nem olyan tragikus, mint elsőre hallatszik. Csupán arra figyelmeztet, hogy csínján kell bánni még az olyan elsőrendűnek tartott forrásokkal is, mint egy művész eredeti nyilatkozata, azaz minden dokumentumot rendkívüli óvatossággal, körültekintéssel és kritikával kell felhasználni.

Jándi Dávid: Alakok lóval (Ez is milyen cím már?), papír kartonon, pasztell, 35 x 49,5 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Jándi 935 - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat.119.)

Az "alakok" képzeletbeli párbeszéde: - Gyere alak, nézd már meg, mi történt velem? Tényleg ennyire szarul vagyok megrajzolva? - Ne törődj vele alak, te még jól jártál, csak nézz rám vagy arra a lóra ott valahol mögöttem. Na, ugye! Valamennyien nyugodtan elmehetünk a természet tréfájának.

Jándi Dávid: Asztali csendélet gyümölcsökkel és virággal, 1943, papír, pasztell, 48,5 x 62,5 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Jándi 943 - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat.141.)

Kérdezi a parasztgyerek az édesanyjától - Édesanyám, odaadná-e nékem azok közül a zöld focilabdák közül valamelyiket az asztalról? - Kedves fiam, sajnos nem adhatom oda, mert az nem a tiéd! - válaszolja a parasztanyja a parasztgyerekének (copyright L'art pour l'art Társulat).

 Boromisza Tibor: Tavasz Nagybányán, 1908, karton, olaj, 50,5 x 69 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Boromisza Tibor 1908 NB - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat. 55.)

Vannak szövegek, melyek körülbelül úgy születnek, mint a gyerekkorunk kaleidoszkópjából előcsalt, csodamód mindig egyformán más, sosem ismétlődő, mégis egy idő után meglehetősen unalmas, absztrakt minták. A recept a következő: végy minél több művészettörténeti szakkifejezést, keverd össze minél több idegen szóval, adj hozzá egy csipetnyi lojalitást, dicsérd a képet orrba-szájba, végül jól keverd össze az egészet, majd a kapott mixet egyenletes rétegekben kend fel a papírra és kínáld szíves jóindulattal. Mivel egyre több, nagyjából e recept szerint készült szöveg születik főként aukciós katalógusokban, ezért kell  röviden szót ejtenem erről az érdekes jelenségről. Az álművészettörténeti hablaty kategóriájába tartozó posztmodern írásművek közül, az aktuális kínálatból, Boromisza Tibor Tavasz Nagybányán című képéhez írott szöveget hozom példának. Többek között ez szerepel benne: "Boromisza a hangulat primátusát hirdeti a Tavasz Nagybányán és a vele közel egy időben készült 1908-as és 1909-es tájképein. A hangulat megragadása azonban nem a táj lírai, vagy drámai karakterének kendőzetlen rögzítésével azonos és nem is az alkotó szubjektumának mindent átértelmező módszerét jelenti. Boromisza a kép lényegeként kezeli a hangulat fogalmát. Olyan lényegként, mely az inspiráló táj, a festői szubjektum, és a festés belső törvényszerűségeinek hármasából, kölcsönhatásából jön létre." Eddig értik? Nem csodálkozom ha nem, mert én sem értem, hogy miről is van itt szó. Talán, hogy a művész a saját hangulatát akarja megragadni a tájban? Vagy a táj hangulatát próbálja átszűrni saját magán? Nézzük tovább, hátha kiderül. "A festészet, azaz a hangulat vásznon történő rögzítésének célja pedig nem más, mint a látvány optikai sűrítése, valahogy úgy, ahogy a kristály magába gyűjti a fényt." Hát nem, mint ahogy semelyik kristály sem gyűjti magába a fényt, mert ha ezt tenné, akkor semmi szükségünk nem lenne elemre/akkumulátorra, vagy bármilyen, az elektromosságot fénnyé alakító berendezésre, úgy a festészetről sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy annak elsőrendű célja a "hangulat vásznon történő rögzítése" lenne. Nem, nem és nem! Lehet, hogy volt, van és lesz olyan festészet és festő akinek ez a célja, Boromisza azonban a legkevésbé sem tartozott ezek közé. Festői indítékai egészen mások voltak, művészi eredményei pedig messzemenően ellentmondanak az itt elhangzottaknak. A stíluskritika egyértelmű, mindenki számára érthető, tiszta, világosan fogalmazott, magyarul írt szöveg kellene legyen. És még csak az írás néhány egybefüggő mondatát kapartuk meg, de az ennek eredményeként előbukkanó kóddal vagy mintával sajnos semmit sem lehet kezdeni vagy nyerni, mint a kaparós sorsjeggyel. Most nem volt szerencsénk.

Id. Markó Károly (1791-1860): Tájkép Bacchus neveltetésével, 1828, vászon, olaj, 29 x 41 cm, jelzés és datálás lent középen: C. Marko 1828 - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat. 90.)

Vannak a könyörtelen tények. Az aukciós katalógus idősebb Markó Károly Tájkép Bacchus neveltetésével című képéhez írott tanulmány szerzője ezeket a tényeket rendkívül nagyvonalúan kezelte. Amit most leírok, az nem a saját leleményem, hanem még azelőtt hívták fel rá a figyelmemet, hogy a szöveget elolvashattam volna. Így most más tollával ékeskedem. Ez is egy könyörtelen tény. A lényeg viszont az, hogy 2011. május 6. és október 2. között a budapesti Magyar Nemzeti Galériában látható volt a "Markó Károly és köre. Mítosztól a képig" című kiállítás. A tárlathoz tekintélyes és alapos szakkatalógus készült, mely többek között számos, a művésszel kapcsolatos tévhit eloszlatásában bővelkedik. Ez a kötet számít a legfrissebb szakirodalomnak, így ha valaki Markó-képekkel kíván foglalkozni 2014-ben, akkor ezt érdemes etalonnak, vagy sorvezetőnek használnia. A legfrissebb Markó-kutatások egyik fontos eredménye, hogy végre teljes bizonyossággal tisztázódtak a művész születési dátumával kapcsolatos, korábbi ellentmondások. Eszerint idősebb Markó Károly nem 1791-ben, hanem két évvel később, 1793-ban született. Ha valaki veszi a fáradtságot, kézbe veszi az említett katalógust, akkor Katarína Benová tanulmányában végigkövetheti az eredményre jutó kutatás-nyomozás minden fázisát. Sajnos muszáj felhívnom a figyelmet az aukciós katalógusban közölt szöveg talán legérthetetlenebb tárgyi tévedésére. A szerző szerint id. Markó Károly "...elvégezte a Pesti Mintarajztanodát is...", valamint "A bibliai témák a Mintarajztanodában töltött évei alatt jelentek meg munkásságában...". Nos, először is mindenképpen a szerző figyelmébe ajánlom a Magyar Képzőművészeti Egyetem által 2002-ben kiadott "A Mintarajztanodától a Képzőművészeti Főiskoláig" című kötetet. Ebben is Majkó Katalinnak, a intézményi könyvtár jelenlegi vezetőjének a tanulmányát, melyben a következőkről értesülhet: "Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat sürgetésére, 1871. május 6-án, egy Ferenc József szentesítette törvény alapján, Pauler Tivadar végül miniszteri rendelettel alapította meg a Magyar Képzőművészeti Egyetem jogelődjét, az Országos magyar királyi Mintarajztanodát és Rajztanárképezdét. Az új intézmény 1871. októberében, a terézvárosi Rombach utca 6. szám alatt egy magánbérházban, bérelt lakásban kezdte meg működését." Vagy ehelyett a szerző egyszerűen csak üsse fel bármelyik művészeti lexikont, vagy művészettörténeti kézikönyvet és akkor megtiszteli olvasóit azzal, hogy nem traktálja őket hasonló ostobaságokkal. Tehát a Mintarajztanoda 1871. októberétől létezett, id. Markó Károly viszont ekkor már 11 éve halott volt, így óvatosan megkockáztatva kijelenthető, hogy Markó nem járt oda s így nem is végezhette el a Mintarajztanodát, valamint az itt nem töltött évei alatt, a bibliai témák sem jelenhettek meg művészetében. Arról már nem is beszélve hosszan, hogy a kép párhuzamaként a katalógusban közölt Ino és Menikertes című Markó-alkotás, a kép aláírásával ellentétben, már kerek tíz esztendeje nem a bécsi Österreichische Galerie, hanem a budapesti Kovács Gábor gyűjteményében található (Markó, MNG, 2011, 61, kat. 55.).

Paál László: Faluvége (Beilen), 1871, vászon, olaj, 51 x 86 cm, hagyatéki pecsét lent balra - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat. 80.)

A Paál László tájképről szóló aukciós szöveget már kedvem sincs elemezni, mert unom a remekművekről való egyhangú semmitmondást és az olyan jellegű torzításokat, amit ez az írás művel ennek a képnek a történetével és a Fruchter-gyűjteményben betöltött szerepével. Olyan gyönyörű ez a festmény, annyira szeretem Paál László műveit, hogy szentségtörés lenne egy róla szóló üres szövegnek a nem létező mélyére hatolni. Annyit viszont feltétlenül megemlítek, hogy mind erről, mind pedig az említett Markó-képről Bellák Gábornak kellett volna írnia, mivel mindkét művész életművének jelenleg ő a legkiválóbb hazai ismerője. 

Czigány Dezső: Fehér ruhás nő tájban, vászon, olaj, 55,5 x 46 cm, jelzés lent balra: Czigány - Közölve: Virág Judit Galéria, Őszi aukció, 2014. október (kat. 124.)

Ha Czigány Dezsőnek ez az eddig ismeretlen, tehát több mint egy évszázada lappangó festménye nem Virágéknál bukkant volna fel, akkor azt gondoltam volna, hogy ez az aukciós anyag számomra szinte teljesen érdektelen.