A legfrissebb Kieselbach árverésen éppen egy tucatnyi Scheiber szerepelt. Közülük az egyik valóban kiemelkedik az átlagból, mert igazi remekmű.
Japán nappali tűzijáték a berlini Lunaparkban, 1925, karton, olaj, 69 x 46,5 cm, jelzés és datálás lent balra: Scheiber 1925 – Közölve: Kieselbach Galéria és Aukciósház 49. Tavaszi képaukció, Budapest, 2015. május (kat. 19. - Molnos Péter szövegével)
A képhez írott szövegből megtudhatjuk, hogy a mű nem csupán "a Scheiber életmű kimagasló alkotása", de "előkerülése is kimagasló fontosságú esemény". Pár sorral alább pedig arról értesülünk, hogy "a most bemutatott festmény nem pusztán Scheiber életművében, de a magyar avantgárd egészét tekintve is kimagasló jelentőségű". Igaz, igaz, igaz, bár valamiért úgy érzem, hogy a "kimagasló" szóban rejlő lehetőségek nem lettek maradéktalanul kiaknázva. Javaslom, hogy a képversek mintájára, legközelebb a sűrűn és egymás közelében megismételt szavak legyenek legalább egy-egy betűmérettel nagyobbak. Az írás szerzőjének helyében egyébként nem ódzkodnék a kiváló, a kitűnő, a kiugró, a kiemelkedő, a jelentékeny, a jeles, a jelentős, az eredményes, a páratlan, a legelső, a legnagyobb, a rendkívüli, az óriási, a fontos, a tekintélyes, a neves, a hírneves, a nagyhírű, az utolérhetetlen, az összehasonlíthatatlan, az elsőrangú, az illusztris, a prominens, az eminens, avagy az excellens kifejezésektől, a permanensen használt kimagasló helyett. Azonban ezt még talán igen, de amit viszont egyáltalán nem értek, hogy a szöveg szerzője miért tartózkodik olyan következetességgel az "expresszionizmus" avagy "expresszionista" kifejezésektől, éppen Scheiber azon Sturmos képeinek tárgyalásakor, melyek kifejezetten ezt az irányt preferáló Herwarth Walden berlini galériájában váltak a modern európai festészet "kimagasló" példáivá. A két oldalnyi szöveg a jelzők és határozók egész hadseregét sorakoztatja fel a kép védelmében (legelismertebb, legizgalmasabb, unikum, nyüzsgő, vibráló felület, agyonszabdalt kompozíció, rikító kolorit, pattogó szín- és formazuhatag, szilánkosra tört, önkényesen kreált látványvilág, szellemes, pezsgő, ideges, nyugtalan), de az "expresszív" sehol. A katalógusban szerepel, hogy a mű színes reprodukciója 1925. július 23-án szerepelt a Ma Este című lap 16. és 17. oldalai közötti színes mellékleteként (nem pedig a 32. oldalon, ahogy azt a mostani katalógus közli). A képcím ugyanitt helyesen "Japán nappali tűzijáték a berlini Luna-parkban". Érdekesség, hogy a Ma Estében megjelent színes reprodukción, Scheiber szignója alatt még nem szerepel az 1925-ös dátum. Ez tehát valamikor később, a festmény fotografálása után került a képre. Ez természetesen a mű eredetisége tekintetében nem releváns adalék. Ami viszont lényeges, hogy a képpel foglalkozó ismeretlen szerző 1925-ben, többek között a következőket jegyezte meg Scheiber aktuális művészetével kapcsolatban: "Scheiber Hugó a nálunk még gyermekkorát élő expresszionista művészetnek Kádár Béla mellett tán a legmarkánsabb képviselője. [...] Az expresszionista stílus, mely nem a dolgok valószerűségének ábrázolására törekszik, illetve fontosabbnak ítéli annak kifejezését, amit a művész mintegy hozzáad a látható dolgokhoz, roppantul talál Scheiber Hugó szinte viharos temperamentumú előadási módjához s lehetőséget nyújt neki arra is, hogy a látható dolgok mögött meghúzódó groteszk elemeket is aláhúzottan éreztethesse. [...] A Ma Este színes műmelléklete teljesen hű képet ad nemcsak Scheiber Hugó forradalmian bátor művészi törekvéseiről, de magáról az új művészeti irányról, az expresszionista piktúráról is, mely ma már valósággal dominálja a külföldi művészi fórumok reprezentatív kiállításait."
Ma Este, 3/29, 1925. július 23. színes melléklet a 16-17. oldalak között.
Ma Este, 3/29, 1925. július 23. 70.
A katalógus 24-től 38-ig következő tételei a Fellegi-gyűjtemény darabjait sorolják. Hogy az egykor összetartozó műtárgy együttesből miért lett száműzve a 176. tétel magasságába Pállya Celesztin Őszibarackos gyümölcsöstál háttérben tájjal című alkotása, az enyhe rejtély. Talán úgy gondolták, hogy a kvalitása nem üti meg a többi tétel színvonalát? Ha így vélték, akkor tényleg igazuk volt, mert Pállya műve, sajnálatos mód a giccs édesbús kategóriájába tartozik. Nem úgy Fellegi István gyűjteményének majdnem mind, most kalapács alá került műve, melyek között kiváló Glatz, Szőnyi, Egry, Koszta, Aba-Novák és Vaszary-művek kínálták magukat. A remekművek között szinte szerényen húzódik meg az alig közismert Szigethy István egyik festménye.
Szigethy István: Kubista utcarészlet, 1923, vászon, olaj, 60 x 80 cm, jelzés és datálás lent balra: Szigethy 923 – Közölve: Kieselbach Galéria és Aukciósház 49. Tavaszi képaukció, Budapest, 2015. május (kat. 28.)
Szigethy Istvánnak 1923 novemberében gyűjteményes kiállítása nyílt a budapesti Belvedere helyiségeiben (Váci utca 11/B. Félemelet – nem oly régen még itt volt a Polgár Galéria főhadiszállása). Mivel a képen szerepel az 1923-as dátum és a kiállításra ez év végén került sor, így a mű legnagyobb valószínűséggel ki is volt állítva ekkor. A katalógusban tallózva a következő, a most aukcióra került képpel kapcsolatba hozható képcímek olvashatóak: József utca, Külvárosi részlet, Óbuda, Kaposvári házak, Házcsoport, Városvége, Házak. Ezek egyike szinte biztos, hogy azonos az újdonsült címén Kubista utcarészlet-nek keresztelt képpel. Lehet, hogy a festmény hátoldala (melyet nem láttam) eligazít ebben a kérdésben. Viszont a kép utcarészletnek utcarészlet, de cseppet sem kubista kompozíció. A kubizmus egyik ágába sem sorolható, a kubizmustól mind szellemiségben, mind festésmódban a legtávolabb álló, mondhatni anti-kubista alkotás. Ha expresszív tájnak nevezik el, akkor csak kicsit elmosolyodom, hogy igen, tényleg olyan kicsikét expresszívecske. Nem is értem, hogyan juthatott valakinek eszébe, hogy így próbálja vonzóbbá tenni ezt a képet. Tudom én, hogy mostanság kreálódik a nemlétező magyar kubizmus, meg hogy ennek mintájára a világegyetem is tágul, de ez egy kicsit mégis zavar.
Az eddigieknél sokkal kirívóbb anomália azonban az a gyakorlat, mely mintha mostanság tetőzne a műkereskedelemben. Arra gondolok, hogy az Eladás szentségébe vetett hit lassan felülír minden józan megfontolást és szakmai szempontot. Egyre inkább, vagy esetleg kimagaslóan, az dönti el, hogy a képhez tartozó mely adatok kerülhetnek nyilvánosságra, hogy az adott információ (az aukciósház szerint) segíti avagy hátráltatja a kép értékesítését. Egy műalkotás életútjához és származásához minden egyes történeti adat egyformán járul hozzá. Természetesen egy nagy külföldi kiállításon való szereplést érezhetjük fontosabbnak mint mondjuk egy műteremtárlaton való bemutatkozást, de létezik olyan történeti megközelítés, mely szerint a két információ teljesen egyenértékű. Ráadásul, amikor egy kereskedő átvesz egy képet, akkor azt vállalja, nem is csekély közvetítői díj fejében, hogy egyrészt a legjobb tudása szerint segíti a kép beadóját, azaz mindent elkövet hogy a beadó a tulajdonáért a legjobb árat kapja, másrészt azt is vállalja, hogy a kép leendő vevőjével minden, a képpel kapcsolatos információt megoszt. A leendő tulajdonos joggal várja el, hogy az általa olykor több tízmillió forintért megvásárolt művel kapcsolatban semmit se hallgassanak el, ne súlyozzák, hogy őt mi érdekelheti a tulajdonával kapcsolatban. Kicsit olyan ez a gyakorlat, mint amikor az orvos önhatalmúan úgy dönt, hogy a páciens jobb ha nem tudja, hogy mi vár rá, nem közli, hogy az illető esetleg halálos kórban szenved. Véleményem szerint mindenkinek, aki igényli, az orvos éppúgy, mint a műkereskedő a legteljesebb körű tájékoztatással tartozik. Ha ezt nem tartja be, az bizalomvesztéssel jár és nem csupán etikátlan, de hosszú távon rossz stratégia is. Javaslatom, hogy a műkereskedők éves rendszerességgel a saját hivatásukhoz igazított etika-tanfolyamon vegyenek részt, ahol ismét és ismét idézzék fel számukra, hogy melyek a kereskedelmi etika alapszabályai.
Hogy mindezt ne csupán szélbe írott betű legyen, nézzünk az aktuális anyagból tudatos, vagy csupán hanyagságból adódó példákat.
Az következő tételek: Barabás Miklós: Vadászjelenet, 1852 (kat. 43.), Mészöly Géza: Hazafelé (kat. 54.), Lotz Károly: Fut a szekér (kat. 76.), Szinyei Merse Pál: Nő csupasz vállal, 1865 (kat. 228.), Ferenczy Károly: Kalács és kék porcelán, 1911 (kat. 95.), Fényes Adolf: Alföldi országút eső után (kat. 235.), Nagy Sándor: Pintyő a kertben, 1907 körül (kat. 12.), Vaszary János: Kertben (kat. 65.), Vaszary János: Önarckép, 1920 körül (kat. 117.), Vaszary János: Társaság a tengerparton, 1939 (kat. 130.), Aba-Novák Vilmos: Fürdőzők, 1927 (kat. 52.), Márffy Ödön: Kékinges fiú (kat. 240.), Márffy Ödön: Anya gyermekével, 1940-es évek (kat. 209.), Csók István: Virágcsendélet, 1923 (kat. 159.) egytől egyig Polgár Árpád műkereskedő gyűjteményéből származnak. Ha jól számoltam, akkor ezen az aukción 14 mű, de az előzőn is jó néhány ebből a kollekcióból érkezett. Nem értem, hogy miért kell ezt a tényt elhallgatni? Ha Fellegi István gyűjteménye kompakt kis egységként jelenik meg, akkor ez Polgár Árpádnak miért nem jár? Polgár gyűjteményében (melyet meglehetősen jól ismerek, mivel egykor én kutattam ki a képek adatait), éppoly vitathatatlan remekművek is vannak, mint Felleginél. Ráadásul a gyűjtemény meglehetősen széles körű nyilvánosságot is kapott, amikor a galériatulajdonos, azt reprezentatív kötetben közre adta, lásd. Polgár 50. Válogatás a Polgár-gyűjteményből, szerk. Polgár Árpád és Schmidt Tünde, Alexandra Kiadó, 2006. Az általam megkutatott képek adatai, melyek a kötetben még hiánytalanul szerepelnek, Kieselbachnál teljesen hektikusan jelennek meg, mivel az ott szereplő címeket hol meghagyták, hol átírták, az ott szereplő adatok közül kény és kedv szerint csemegéztek, bár néha csak értelmetlenül másolták át egy-egy adatsor valamely részét. Szerintem ez így nem etikus, nem helyes, nem pontos és nem szakszerű, és semmiképpen sem kimagasló.
A nyilvánvaló hanyagságra csupán két, szinte találomra kiragadott példával utalok. Az első a Fellegi-gyűjtemény egyik gyönyörű Koszta-képével kapcsolatos:
Koszta József: Tavasz a kertben (Napsütötte házfalak), karton, olaj, 51 x 73 cm (sic! 51,5 x 72 cm) - Közölve: Kieselbach Galéria és Aukciósház 49. Tavaszi képaukció, Budapest, 2015. május (kat. 33.)
A festmény adataihoz a katalógusban még a következőket csatolták: "Szerepelt a BÁV 20. aukcióján". Ilyenkor, az esetek legnagyobb részében az egykori BÁV-katalógus tételszáma is szerepelni szokott, de ez itt hiányzik, így felkeltette a figyelmemet és levettem a polcról a BÁV 20. képaukciójának katalógusát. Hiába, mert a Koszta-mű ebben nem szerepel, tehát nem is aukcionálhatták a Magyar Optikai Művek "Szakasits Árpád Művelődési Házának" színháztermében, 1969. május 26-27-én. Bár a kép hátoldalára ragasztva látható egy régi iskolai vignetta, melyen kézírással szerepel a 20. aukció felirat, de ezt az adatot senki sem ellenőrizte le, viszont minden további nélkül bekerült a katalógusba. Ez a hibácska szerencsére a kép eredetiségével kapcsolatban semmiféle latba nem esik, mivel az önmagáért beszélő remekmű. Kicsit utánanézve kiderült, hogy a kép hátoldalán feltehetően egy elírásról van szó és Fellegi egy aukcióval később vehette a képet a BÁV-nál, mivel 1969. decemberében már szerepelt egy Koszta-mű Falusi utcarészlet címen, közel azonos mérettel a kínálatban. (tehát a festmény feltehetően aukcionálva: Bizományi Áruház Vállalat 21. Képaukció, Budapest, 1969. december, kat. 130. Falusi utcarészlet, olajfestmény, 50 x 71 cm, jelzés lent jobbra, 12.000.-)
Ennél sokkal durvább viszont az a tévedés, melyet egy Rippl-Rónai-művel kapcsolatban sikerült elkövetni.
Rippl-Rónai József: Kacsák, 1890-es évek második fele, papír, akvarell, 16,5 x 20,5 cm, jelzés lent jobbra: RR – Közölve: Kieselbach Galéria és Aukciósház 49. Tavaszi képaukció, Budapest, 2015. május (kat. 100.)
Az csupán pillanatnyi fals, hogy a művész születési idejét a katalógus az 1961. évre teszi, mivel a művész ekkor már 34 éve eltávozott az élők sorából, de ez a blama még ennyi szót sem érdemelt. Az viszont, hogy a katalógus szerint a grafika ki volt állítva a Műcsarnok 1931. évi Őszi Tárlatán, olyan vaskos tévedés, mely az ázott kacsás képpel kapcsolatban egyéb kérdéseket is felvet. Ismét felütöttem a megadott katalógust és a következőkre jutottam: Az 1931. évben őszi tárlat csak egy volt a budapesti Műcsarnokban, mint ahogy ősz is csak egy volt abban az évben. Ezen a kiállításon összesen 856 mű szerepelt. Mivel a számozás, blokkonként többször újra indult, így 690-es szám nem szerepel a katalógusban. A legmagasabb szám a 441. Kiállított ekkor a Magyar Arcképfestők Társasága – ezen biztosan nem vehettek részt a kacsák. Szerepelt ekkor a Magyar Akvarell- és Pasztellfestők Egyesülete, ezen már technikája okán ott lehetett volna, de Rippl-Rónai József egyetlen, aprócska grafikával sem képviseltette magát itt sem. Szerepelt még az őszi tárlaton Nagy Sándor, Pállya Celesztin, Burghardt Rezső és Kacziány Aladár kisebb-nagyobb kollekciókkal, de Rónainak se híre, se hamva ezen a tárlaton. Az már csak hab a tortán, hogy az igénymentes kis vázlat 440 ezer forint kikiáltási árról indult, de becsértéke már a 600-900 ezer forint közötti sávot célozta meg. Ez azt jelenti, hogyha a grafika ára eléri az álomhatárt, akkor annak újdonsült tulajdonosa, az ábrázolt tizenöt háziszárnyast, egyenként 60 ezer forintért veheti birtokbába. Kicsit drágák ezek a kacsák!
Folytatás remélhetően következik.
