Nagyon ritkán járok aukcióra. Egyrészt azért, mert vételi vagy eladási szándékom vajmi ritkán adódik, másrészt pedig azért, mert nem tudom, hogy hihetek-e a szememnek és a fülemnek az ott látottak és elhangzottak vonatkozásában. Most mégis kivételt tettem Kieselbach Tamás aktuális árverésével. Egyrészt azért, mert kíváncsi voltam, hogy a blogomban közöltek vannak-e bármiféle konkrét hatással, másrészt pedig érdekelt néhány olyan műalkotás sorsa, melyek kedvesek a számomra. Nos, a hatásom az a nullával egyenértékű, mivel például a blogomban helyretett Abonyi Ernő képe, juszt is Abonyi Tivadarként került kalapács alá. Meg is vette valaki 550 ezer forintért és valószínűleg egyáltalán nem is érdekli az illetőt, hogy a mívesen megfestett fekvő női aktot ki alkotta. Mint ahogy az sem érdekel az aukciókon senkit, hogy itt eleven műalkotásokról van szó, azaz elvileg arról a csodáról, melynek részesévé, kevés kivételtől eltekintve, csak szemlélőként válhat a többség. Pedig néha olyan képeket hoznak elő fizikai valójukban úgymond hátulról, melyek előtt egyébként áhítattal állnánk sokáig, ha bármely nyilvános helyen, kiállításon vagy múzeumban találkoznánk vele. Képeket hoznak elő a színfalak mögül, számok hangzanak el, az egyik ember nagyon örül, hogy jó áron megszerzett valamit, a másik csalódott, mert többre számított a tulajdonáért, de a művészet, a varázslat az bizony valahol elsikkad, az valahová elillant innen. Olyan az egész árverés, mint egy negatív színházi előadás. Itt az egyébként láthatatlan súgó áll ki színpad közepére és harsányan vezényli a cselekményt. A szereplők pedig a széksorokban helyet foglaló nézők, akiktől megfelelő teljesítmény váratik el. Néha, amikor azt gondolják, hogy valaki közülük meglepően jól szerepelt, azaz túlzottan sok pénzt költött egy képre, olyankor megtapsolják a másikat, egymást, de leginkább saját magukat. Ez egy teljesen beteg és kifordított világ. Potya kaja nincs, az csak elvonná a figyelmet. Vannak viszont minőségi borok szigorúan magyar pincészetekből, melyek oldják a gátlásokat, megkönnyítik az esetleg nehéz döntéseket, azaz kifejezetten kedvező hatással vannak a vásárlási kedv fokozására. Rippl-Rónai: Egymillió kettőszázezer; Bernáth: Huszonhatmillió; Thorma: Kettőmillió kettőszázezer; Batthyány: Huszonkettőmillió; Nagy Sándor: Tízmillió; Szigeti Jenő: Négyszázhúszezer. Nevek, számok, számok, számok és számok. Remsey Jenő: Egy emberi dráma szereplői, mely csak háromszáznegyvenezer forintot ért. Mondjuk, a kép inkább tragédia, mint dráma, de ez más kérdés. A kikiáltó, azaz az árverés vezetője, ez esetben Winklerék Nórája csupa báj, kellem és merő mosoly. Itt a „merő”-n van a hangsúly, mert egy több órán át kitartott, azaz szinte a végtelenségig tartó mosoly, az csak a Mona Lisától várható el természetesnek. Ráadásul olyan körülmények között, hogy a kikiáltó éppen az őt megvilágító reflektoroktól nem látja jól a főszereplőket, azaz a vevőket. Folyamatos stressz, hogy vajon észreveszi-e ha valaki a terem távoli sarkaiban tárcsát emelint. Szinte sajnálom, ahogy izzad és mosolyog és ágál és mosolyog, de aztán eszembe jut, hogy nem jó ez az előadás. Nagyon rossz avantgárd darabra emlékeztet, hogy folyamatosan csak számok és számok hangzanak el, pedig minden kép esetében elférne egy vagy két találó mondat az adott művészről, művésztől, vagy éppen a kikiáltott műről. Annyi érdekes dolog merül fel minden egyes képpel kapcsolatban. Én biztosan nem tudnám megállni, hogy ne osszak meg ebből valamit a nagyérdeművel. Ősi László humoros és aktuálpolitikailag sem utolsó művével kapcsolatban például feltétlenül felhívnám a figyelmet, hogy a halomra ölt vad- és háziállatok között bizony ott van egy vadász is, akinek ugyan nincs a homlokára írva, hogy ő az a bizonyos Lázár, aki nem fog feltámadni. De sorolhatnám vég nélkül. Minden képhez lehetne legalább egy vicces, vagy találó mondatot fűzni. Ehelyett csak nevek és számok: Anna Margit: A titok, Egymillió - és a titok elillant; Szabó Ákos: „Aki másnak képet”, Ötmillió - megkapta; Konkoly Gyula: Porcelángyári munkás, Hárommillió kettőszázezer + a jutalék!!! Hihetetlen, ez utóbbi kép modellje ráadásul valószínűleg sosem látott ennyi pénzt egyben. Kifordított világ ez, melyben Mattis-Teutsch egy képéért valaki kerek hatmilliót fizet, ahelyett, hogy az összegből például legalább egy rákos magyar kisgyermek életét mentené meg. Demagógia? Persze hogy az, de emellett azért még igaz is és ez a lényeg. Elkéstem az aukció elejéről és nem is maradtam a végéig. Amikor ezt írom, akkor még javában tart. Azt gondolom, ha már színház, akkor inkább a még egy darabig Eszenyi vezette Víg, ott legalább a Kern izzad a színpadon, vagy valamelyik alternatív társaság, mert ott még nyomokban megjelenik az őszinteség is. Egy darabig megint nem megyek árverésre.
