Ebben a részben Molnos Péternek, a Kieselbach Galéria "független" házi szerzőjének a szövegeit vizsgálom, valamint egyéb anomáliákra hívom fel az érdeklődők szíves figyelmét.
Aba-Novák Vilmos: Pihenő artistalányok, fa, tempera, 38,5 x 53 cm, jelzés lent jobbra: Aba-Novák - Megjelenés: Kieselbach Galéria 2014 őszi aukció (kat. 40.) Molnos Péter tanulmányával.
A képpel semmi gond nincs, ezt rögtön leszögezem (egyébként simán lehetne az a címe, hogy "Majmokkal alátámasztott nők") és a hozzá írott tanulmánnyal sincs semmi probléma, minthogy az a saját szöveg újrahasznosításának szép példájaként, az utolsó mondat kivételével, teljes egészében szó szerinti átvétel Molnos saját, 2006-ban megjelent Aba-Novák monográfiájának 40-42. oldaláról. Úgy tűnik, hogy a reaktivált szövegbombák elhelyezése, csinos kis hagyománnyá kezd nemesedni az aukciós katalógusok világában. A spórolás energiával, munkával és idővel a mindent újrahasznosítás divatját követő, mindenképpen dicsérendő stratégia.
Batthyány Gyula: Háremben, 1910 körül, karton, olaj, 41,5 x 53,5 cm, jelzés nélkül - Megjelenés: Kieselbach Galéria 2014 őszi aukció (kat. 43.) Molnos Péter tanulmányával.
Ezzel a képpel sincs semmi probléma, az őt kísérő tanulmánnyal sincs kifejezett gond, viszont az ilyen jellegű, még marginálisan szakmainak tekinthető szövegek többségétől eltérő, kissé szokatlan részletet tartalmaz. Molnost rendesen megihlette a hely, azaz a kép szelleme. Az elfojtott vágyak már sok problémának voltak kiváltó okai, s erre, hátha valamicske segítséget jelent, muszáj felhívni a figyelmet. A szerző szövege közepének egyik mondatát, melyet Batthyányval és néhány szecessziós kortársával kapcsolatban írt, tanítani lehetne, csak azt nem tudom, hogy melyik kifinomultságáról híres kuplerájban, íme: „Érzéki attitűddel, már-már erotikusan ható finomsággal rakták vászonra nedvesen sikló festékeiket, miközben jól látható élvezettel ’ondolálták’ színes szalagokként kanyargó részletformáikat a kép felületére, hogy végül az ábrázolt motívumok szőnyegszerű kompozícióvá álljanak össze.” Na, hogy is van ez? Tehát egyrészt érzéki, erotikus, finom, nedvesen sikló, élvezetes, és „ondolált”, majd a nyilvánvalóan erotomán felvezetés/előjáték után (bár lehet, hogy itt is igaz, hogy rossz az, aki a rosszra gondol) mindez a szőnyegszerűségben éri el csúcspontját? Mit is csináltak ezek a festők ezekkel a képekkel? Hát Molnos úr, azt kell mondanom, hogy nem, itt sajnos nem következett be a klasszikus és joggal elvárható tetőpont és megoldás. Ez bizony így nem elég „kielégítő”. Ezt a befejezést még csiszolni vagy még inkább „polírozni” kell, hogy végül „jó legyen” mindenkinek. Igaz ugyan, hogy a Magyar szókincstárban és egyéb lexikonokban az „ondó” és az „ondolál” (azaz bodorít, hullámosít, göndörít) szavak szomszédosak, de ez még nem jelenti azt, hogy egymással behelyettesíthetőek is lennének. Mert azért lássuk be, a szerző, akárhogy is, de erre asszociáltatgat bennünket. Ez alapján simán felcserélhető lehet az „erőleves” főnév és az „erőlködik” ige, vagy az „érsek” és „erszény” főnevek (ez a kettő talán tényleg felcserélhető!), vagy találomra még az „ernyő” főnév és az „erotikus” melléknév, bár ebbe az utóbbiba már ezen előzmények után bele sem merek gondolni. Hű, lebuktam!
Czigány Dezső: Körtés csendélet, 1927 körül, vászon, olaj, 54 x 38 cm, jelzés fent balra: Czigány - Megjelenés: Kieselbach Galéria 2014 őszi aukció (kat. 52.) Molnos Péter tanulmányával.
A festmény gyönyörű! Nekem is az egyik kedvenc képem Czigánytól és mindig rácsodálkozom, amikor újra látom, hogy a képpel való találkozások szüneteiben, emlékeimben a festmény mindig nagyobbá válik, valamiképp megnő az eredetihez képest. Ránézek és mindig úgy emlékszem, az az érzésem támad, hogy ez a kép nagyobb volt. Furcsa érzés. Szinte hihetetlen, de a képen megjelenő fehér alabástrom gyümölcstartó létezik. Pont az a példány, amely a képen is látható. Néhány évvel ezelőtt került elő Czigány egykori, Százados úti műteremlakásának padlásáról. Közel száz évig nem került sor a padlás lomtalanítására, de erre senki még legvadabb álmaiban sem gondolt. Én is többször jártam a Százados úti művésztelepen Czigány-kötetem írása közben, még 2004 előtt, de eszembe sem jutott, hogy tőlem pár méterre ott porosodhatnak a művész ruhái, bútorai és egyéb használati tárgyai, mindenféle hátrahagyott dolgai.
A Kieselbach Tamás saját gyűjteményéből aukcióra került festménnyel kapcsolatban, Molnos így ragadtatja el magát szövege elején: „Ez az a kép, amit hazavinnék!”, vagyis ez a kép tetszik neki a jelen kínálatból legjobban. Ha ez igaz, akkor viszont érdemes lett volna egy kicsit nagyobb figyelmet szentelnie a képpel kapcsolatos szakirodalomnak is. Idézet a tanulmányából: „Bár a csendéleten látható tárgyak, a kék terítővel borított asztal, a fehér alabástromból faragott – Czigány egyetlen más képén sem felbukkanó – gyümölcsöstál és a négy körte nem igazítanak el bennünket a megfestés idejét, vagy helyét firtató kérdésekben, mégis a kompozíció letisztult egyszerűsége és a kolorit tisztasága arra enged következtetni, hogy a Körtés csendélet 1927 körül, a festő nizzai tartózkodása alatt született.” Pontosan így van, 2004-ben megjelent Czigány-monográfiámban a képet éppen 1927 körülre datáltam. Majd így folytatja: „Czigány és felesége feltehetően 1926-ban költözött el Budapestről, hogy előbb Párizsban, majd a Riviéra közkedvelt városában telepedjenek le.” Ez meg pontosan nem így van! Ha Molnos vette volna a fáradtságot és beleolvas az említett kötetbe, vagy csak kicsit előrébb lapoz benne, akkor feltűnhetett volna neki, hogy Czigány már 1925-ben több jelentős képet, jellemző városrészletet alkotott a francia fővárosban. Czigány, két gyermeke László és Jutka, valamint harmadik felesége Szilasi Boriska a művek, levelek és egyéb dokumentumok tanúsága szerint 1925-ben költöztek Budapestről Párizsba, majd 1926-ban tovább Nizzába. Pedig Molnos biztos, hogy forgatta az említett Czigány-kötetet, melyből ezek a „lényegtelen” adatok mind kiderülnek, mert pontosan ugyanazt a Picasso és Morandi képet reprodukáltatta az analógiák között, melyeket én is közöltem a Körtés csendélet alatt 2004-ben. A szerző végkövetkeztetése viszont ismét igaz: „Igazi, nagy mű, melyet mesterkéletlen egyszerűsége, finom koloritja és a megfestés artisztikuma avat megunhatatlan alkotássá.” S ha ez a szerző véleménye, akkor igazán megtisztelhette volna a festőt, a képet és nem utolsósorban az őt olvasó közönséget, valamint a nem elhanyagolható vevőkört is azzal, hogy korrekt és pontos adatokkal szolgál a mű keletkezését illetően. Mindegy, legalább a gyümölcstartó megvan!
Orbán Dezső: Csendélet almákkal és virágokkal, 1910 körül, vászon, olaj, 80 x 63 cm, jelzés lent balra: Orbán - Megjelenés: Kieselbach Galéria 2014 őszi aukció (kat. 61.) Molnos Péter tanulmányával.
Hiteles Orbán-mű, semmi kétségem efelől. A szintén Kieselbach Tamás saját gyűjteményéből származó képről született szöveg viszont azt sugallja, hogy az 1910-ben született Kannás csendélethez viszonyítva ez a kis virágcsendélet, valamiféle fejlődést mutat. Molnos szerint kevésbé „zsíros a faktúrája”, kevésbé „kötött a kompozíciója és ecsetkezelése”. A szerző véleménye az, hogy a „gondosan szerkesztett” Kannás csendélettel ellentétben ez a kép „artisztikusabb”, „könnyedebb” és „önfeledtebb”. Hát nézzük, igaz-e?
Orbán Dezső: Kannás csendélet, 1910, vászon, olaj, 75 x 90 cm, jelzés lent jobbra: Orbán Paris 910, mgt.
Nos, el kell árulnom mindenkinek, aki még nem látta eredetiben ezeket a képeket, hogy a Kannás csendélet és a most aukcióra került darab között nagyjából csak annyi a kvalitásbeli különbség, mintha egy Rolls Royce-ot akarnánk versenyeztetni egy Mini Morris-szal. A Kannás csendélet Orbán kivételes, valami különleges, szinte kegyelminek mondható állapotban létrejött egyszeri, egyedi, nála soha előtte, se utána ennek szintjét meg sem közelítő gyönyörűség. Nem véletlenül került a kép reprodukciója a közelmúltban rendezett nagy Nyolcak-kiállítás külső borítójára. A másik pedig, csak egy csinos, ügyes, szerethető kis képecske. Csupán ennyicske a különbség közöttük. Nem szerencsés, ha a merkantil szándék ilyen látványosan próbálja felülírni a nyilvánvaló szakmai tényeket. Ha bértollnokként dicsérni lenne feladatom Orbánnak most aukcióra kerülő képét, akkor a Kannás csendéletet meg sem említeném, viszont megpróbálnék konkrétumokat is felkutatni a most aukcionált képpel kapcsolatban. A művész Molnos által közölt életrajzi adatainak, valamint a túl rózsaszínű szemüvegen keresztül szemlélt kép stíluskritikai elemzésének kissé billegő építményét, érdemes lett volna konkrétumokkal is megtámasztani.
Rippl-Rónai József: Medgyessy Ferenc mintázza Rippl-Rónai szobrát a kaposvári Róma villában, 1913, karton, olaj, 68 x 46,5 cm, jelzés fent balra: Rónai - Megjelenés: Kieselbach Galéria 2014 őszi aukció (kat. 99.) Molnos Péter tanulmányával.
A kép nagyon jól dokumentált, a szakma által is régóta ismert darab, mely a Rónai-életmű különleges ékköve. Gyönyörű példája az úgynevezett barátság-képek műtípusának, mely minden esetben a legközvetlenebb és legőszintébb kifejeződése az adott alkotó művészi hitvallásának. A hozzá írott tanulmánnyal sincs semmi probléma, viszont valósággal elhültem, nem akartam hinni a szememnek, amikor a kép mellett a következő analógiát pillantottam meg a katalógusban:
Nem is tudom, hogy ez igényel-e további kommentet. Egy aukciós katalógusban egyszerűen ízléstelen bármilyen bankjegy reprodukálása. Egyetlen esetben, akkor és csakis akkor lenne elfogadható ennek a közlése, ha a hátoldalon megjelenő Medgyessy-szobor egyik példánya lenne az aukció tárgya. Kicsit olyan ez, mintha egy Bartók-koncert jegyének hátoldalára is ennek a régi ezresnek a képét nyomtatnák, csak mert szerepel rajta a zeneszerző képmása. Senki sem értené.
Ismeretlen magyar festő UC monogrammal: Rokokó jelenet, 1920-as évek, vászon, olaj, 60 x 95 cm, jelzés lent balra: UC monogrammal - Megjelenés: Kieselbach Galéria 2014 őszi aukció (kat. 97.)
A művész kiléte viszonylag gyorsan feloldható lett volna, ha az árverezők emlékeznének a régebben náluk aukcionált képekre. A mű festésmódja olyan jellegzetes, hogy nem került nagy erőfeszítésbe a művész meghatározása. A képet Udvary Géza (1872-1932) alkotta. A képen megjelenő monogram pedig nem UC, hanem UG, bármily hihetetlen. 
Ugyanez a monogram látható Udvary Géza saját ex librisén. Az alábbi kép pedig a festésmód és a színvilág hasonlóságára példa.
Udvary Géza: A rabszolgakereskedő, vászon, olaj, 80,5 x 60,5 cm, jelzés lent jobbra: Udvary G. - Megjelenés: Kieselbach Galéria 2007 őszi képaukció, (kat. 84.)
Barabás Miklós: Gróf Nádasdy Ferencné, gróf Zichy Ilona, 1877, vászon, olaj, 220 x 160 cm, jelzés és datálás jobbra lent: Barabás 1877 - Megjelenés: Kieselbach Galéria 2014 őszi aukció (kat. 147.)
Nagyon nagy szerencséje van, aki Barabás Miklós művészetével foglalkozik, mert rendelkezésére áll egy olyan dokumentum, mely szinte párját ritkítja szakirodalmunkban. 1944-ben a kolozsvári Erdélyi Szépmíves Céh nevű könyvkiadó megjelentette Márkosfalvi Barabás Miklós Önéletrajza című kötetét, mely a művész 1830 és 1894 között alkotott műveinek sajátkezű jegyzékét is tartalmazza. Megszégyenítően egyszerű tehát a dolga annak a kutatónak, aki datált Barabás-művel találkozik, mert csak fel kell lapoznia a kötetet a megfelelő évnél és ott a megoldás. Ezt tettem én is. Barabás 1877-nél 25 művét sorolta fel. Ezek között nem szerepel Gróf Nádasdy Ferencné alias gróf Zichy Ilonáról festett portré. A 25 mű között csupán egyetlen egész alakos olajfestmény van feltüntetve, az pedig Gróf Batthyány Lajosné, született gróf Zichy Antónia portréja. Így a Kieselbachnál szerepelt kép, a legnagyobb valószínűséggel őt ábrázolja. Lehet, hogy akadnak olyanok, akik azt kérdezik most magukban, hogy nem teljesen mindegy, hogy kit ábrázol a számukra teljesen érdektelen női képmás? Nem.
Végül következzen néhány olyan mű, melyeknek a címadásával vannak komoly értelmezésbeli problémáim.
Orbán Dezső: Kékfelhős erdőszéle, vászon, olaj, 80,5 x 99 cm, jelzés lent balra: Orbán - Megjelenés: Kieselbach Galéria 2014 őszi aukció (kat. 92.)
Nem tudom, hogy kinek tűnt fel, lehet, hogy egyedül vagyok ezzel a fránya, még a szőrszálon is csomós kákát kereső akadékoskodásommal, de szerintem ez úgy szokott lenni, hogy a felhők fehérek, szürkék, alkalomadtán esetleg feketék is lehetnek, meg a lemenő naptól megvilágítva vörösek, meg rózsaszínek, meg minden ilyesmi, de a kék az viszont az ég elidegeníthetetlen színbeli tulajdonsága. Persze az lehet, hogy időközben (amíg ezt írom) született valami új törvény ez ellen is, de én még a konzervatív, polgári, hagyományos értelmezésnél tartok. Ha felfelé nézek, és ebből nem engedek, ha mártírként végzem is, olyankor a fehér a felhőket, a kék meg az eget szokta jelenteni nekem. Szóval a kékfelhős erdőszéle pont éppoly hülyeség, mint a kékfelhős mezőszéle és ennek valamennyi lehetséges változata.
Aztán ott vannak azok a képcímek, melyek szerint van "Impresszionista táj" (Hegedűs László: Impresszionista táj, kat. 48.), "Avantgarde csendélet" (Erdélyi Béla: Avantgarde csendélet, kat. 58.), Art Deco figurák (Mattis Teutsch János: Art Deco figurák, kat. 71.), meg "Poentilista táj" (C. Klammt jelzéssel: Poentilista táj, kat. 78.). Az az igazi poén - mert néhány cím ezek közül még nyelvtanilag is nemhogy sántít, de egyenesen húzza a belét - hogy a stílusfogalmakat sem a kortársak, sem pedig az utókor nem szokta ilyen módon alkalmazni a képek címadása esetén. Nincs impresszionista táj, csak impresszionista stílusban/modorban alkotó művész, aki tájképet fest. Nincs avantgárd csendélet sem, mert az avantgárd az egy gyűjtőfogalom, melyet a művészeteket radikálisan megújító, ezzel a polgári társadalom ellen lázadó művészi mozgalmakkal kapcsolatban használunk. Az igazi poén mégis talán az, hogy aki ezeket a képcímeket adta, annak halványsegéd fogalma sincs a művészetek történetének jelenleg érvényes, egyezményes fogalmairól, szóhasználatáról stb.
Azután ott vannak azok a képcímek, melyek megpróbálják tudálékos önhittséggel túlmagyarázni a képen láthatókat. Ilyen "A párizsi Montmartre" (Claude Vernard műve, kat. 90.), mivel Montmartre csak Párizsban található szigorúan egy példányban, így bőven elég lenne, ha lakonikusan annyit jegyeznének meg a képről, hogy Montmartre, akkor mindenki (na jó, nem mindenki, de aki nem, az menjen és az éjjeli órák dacára habozás nélkül törjön fel egy közkönyvtárat és kezdjen el lóhalálában olvasni) tudni fogja, hogy Párizsba pillantunk, ha a képre nézünk. Aztán itt van a hasonlóan ostoba "Párizsi kilátás a műteremablakból" cím (Török Jenő, egyébként feltűnően érdekes műve, kat. 102.). Ez meg azért netto hülyeség, mert akár úgy is érthetem, hogy néha párizsi kilátás adódik ennek a műteremnek az ablakából, néha meg lehet, hogy berlini, vagy hortobágyi? Nem, a cím helyesen Kilátás párizsi műteremablakból, vagy Kilátás műteremablakból Párizsban. Következzen az "Esti csendélet holdfényben" (Peterdi Gábor műve, kat 145.). Ezzel meg az a gond, hogy akkor kell lennie nappali csendéletnek is holdfényben, de olyan meg ugye nincs, így hát tök felesleges ragozni, hogy a holdfény az este szokott lenni, hogy csendben nyalogassa az életet. Mivel úgy érzem, kezd széthullani az agyam ettől a hülyeség-áradattól, ezért kerestem két jó példát is. "A csinos bajusz" cím egy kackiás bajszú, ismeretlen kilétű, 19. századi férfi portréjának esetében kifejezetten kedves, találó és humoros választás (Györgyi-Giergl Alajos: A csinos bajusz, kat. 94.). Végül pedig megfelelően korrekt és magamat is meglepő talányként, de remek címnek tartom "A vidéki hetilap főszerkesztője (Dr. Grünbaum-Galambos Pál arcképe), 1890" címet, mert annyira szórakoztat, hogy egy szinte elenyésző eladhatósági mutatókkal rendelkező, reménytelenül vevőre váró férfiportré ilyen kacifántos, korrekt és végtelenül pozitivista címet viseljen, 2014-ben, Kieselbach Tamás aukciós katalógusában. Gratulálok.
