RumNapló

Térjünk vissza egy példa erejéig a Ferenczy-kapcsán már közölt Toroczkai Oszvald képre. Nézzük meg, hogy a másodvonalbeli kismester tekinthető-e összekötő kapocsnak a két nagybányai alapító mester, Ferenczy Károly és Hollósy Simon között?

Toroczkai Oszvald: Hazafelé, vászon, olaj, 58 x 59,3 cm, jelzés lent balra: Toroczkai O. - Megjelenés: MissionArt Galéria 8. Képzőművészeti aukció, Budapest, 2008. december (kat. 11.) Kikiáltási ár: 180.000.- Leütési ár: ?

Hollósy Simon: Bozótos rét, vászon, olaj, 50 x 50 cm, jelzés nélkül, Megjelenés: Mű-Terem Galéria - Virág Judit, 5. Tavaszi aukció, Budapest, 2000. április (kat. 178.) Kikiáltási ár: 900.000.- Leütési ár: 1.500.000.-, Mű-Terem Galéria - Virág Judit, 12. Téli aukció, Budapest, 2002. december (kat. 172.) Kikiáltási ár: 1.200.000.- Leütési ár: -

Toroczkai Oszvald: Folyópart, vászon, olaj, 59 x 68,5 cm, jelzés lent balra: Toroczkai O. - Megjelenés: Villás Galéria és Aukciósház, 28. Festmény- és műtárgyárverés, 2008. október (kat. 124.) Kikiáltási ár: 130.000.- Leütési ár: 160.000.-

 Igen. Sőt!

Nem tudom, ki hogy van vele, de én valahogy nem szeretek olyan medence partján üldögélni, melyből már leeresztették a vizet és az egykor loccsanva fodrozó hullámok hűlt helyén, csak száraz faleveleket kerget a szél. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy Pintérék a balatonfüredi Vaszary Villában rendezett nyári aukciójuk visszamaradt anyagát, "Balaton, Nyár, Szerelem - Újratöltve" címen ismét megfuttatják. Az online aukció valamikor szeptember végén zárul. A Balaton-témát körülbelül 60 darab nem túl erős tájábrázolás képviseli, melyek között akadnak majdnem jobb darabok is. A Napsütés-témát szinte bármire rá lehet fogni, ami nem konkrétan éjszakai vagy teljesen absztrakt jelenet. Talán ezt képviseli az anyagban Edvi Illés Aladár Ökre, melynek hátát valóban szépen súrolja a verőfény.

A Szerelem-téma már kicsit rázósabb, mert ennek képzőművészeti megnyilatkozásai a közerkölcs okán némiképp behatároltak. Ebbe a műcsoportba Pintéréknél néhány szigorúan női aktábrázolás (Agricola, Istókovits, Bor Pál), tükör előtt szépelgő nőalak (Basch) vagy enteriőrben évődő polgári párocska tartozik (Gaál Ferenc):

Esetleg ebbe a kategóriába sorolható még Biai-Föglein életből ellesett pillanata is, melynek "Az igazán megmarkolt fenék" címet adnám:

Kis fantáziával ide vehetjük még Mersits Piroska alternatív szerelmi jelenetét, melyen két, egymáshoz gyanúsan közel álló fa jelenik meg.

A kora őszi időponthoz stílusosan kapcsolódik és tulajdonképpen az egész aukció jel-képe is lehetne Szebeni András kitűnő, "Baucisra várva" című fotográfiája:

Befejezésül pedig Kádár Katalin "Mindenki a vízbe ment" című művével zárom ezt a szösszenetet, hozzátéve, hogy sajnos meg is fagytak szegények, mindahányan voltak.

Ferenczy Károly körül IV.

A következő kép még mindig a Ferenczy-téma köréből került ki, de az előzőekhez képest arra kitűnő példa, amikor egy festmény hosszas hányódás után az őt megillető helyére kerül. A festmény nem is olyan régen még Vaszary János műveként szerepelt a Virág Judit Galéria egyik árverésén. 

Vaszary János: Rózsák, 1904 körül, vászon, olaj, 34 x 37,5 cm, jelzés nélkül, magántulajdon - Megjelenés: Mű-Terem Galéria - Virág Judit, 24. Téli aukció, Budapest, 2006. december (kat. 48.) Virágék azt is közölték az árverés katalógusában, hogy a mű korábban már szerepelt a Bizományi Áruház Vállalat 51. aukciójának 256. tételeként. Ez az adat azonban korrekcióra szorul, mivel a BÁV 1980 májusában tartott árverésén Vaszarynak bizonyíthatóan nem ez a műve került kalapács alá. Elég lett volna csupán a katalógusba belepillantani és rögtön kiderült volna, hogy az ekkor szereplő 5 Vaszary-mű közül egyik sem lehet ugyanez. Ráadásul az egyetlen, ekkor szerepelt csendéletét még reprodukálták is a BÁV katalógusában, így 4 esetleg 5 másodperc (!) kutatással simán el lehetett volna ezt a hibát kerülni. Közlöm azt a képet, melyet ugyan rossz minőségű fekete-fehérben örökítettek meg ekkor, arra azonban még ez a ramaty repro is alkalmas, hogy kizárja a két kép egyezését.

Vaszary János: Virágcsendélet, vászon, olaj, 36 x 47 cm, jelzés lent balra: Vaszary 904., magántulajdon - Megjelenés: Bizományi Áruház Vállalat 51. Képaukció, Budapest, 1980. május, (kat. 256.) Reprodukálva a katalógusban.

Virágéknál az is szerepel a katalógusban, hogy a fenti kép "Feltehetően kiállítva: A Nemzeti Szalon nyitrai és fiumei kiállításán, 1907." - Ez az információ ellenőrizhető. Újabb 43 és fél másodperccel később (tehát 1 percen belül!), arra a következtetésre kell jussak, hogy nem kevés tudományos bátorság, mondhatni szakmai vakmerőség kellett ennek az adatnak az idecitálásához. Az egykori Nemzeti Szalonnak valóban voltak vidéki kiállításai. 1907-ben valóban voltak fiumei és nyitrai tárlatai is, igaz, nem egy időben és nem összevonható módon, lásd. A Nemzeti Szalon Második Fiumei Kiállításának katalógusa, XXIX. vidéki kiállítás, 1907. március 24 - április 8., valamint  A Nemzeti Szalon Nyitrai Kiállításának katalógusa, XXX. vidéki kiállítás, 1907. május 19 - ?. Mindkettőn szerepelt Vaszary Jánosnak ugyanaz a "Rózsák" című olajfestménye, de a katalógusok sem méretet, sem más, azonosításra alkalmas adatot nem közöltek. Ami itt történt, azt ezzel az erővel bármikor, bármelyik képpel meg lehet tenni, azaz bárki kereshet azonos vagy hasonló témájú képcímet, lehetőleg olyan helyen, ahol semmiféle egyéb adat nem "zavar be" és közölheti azt, mint a képet igazoló adatot. Nem, igazságtalan vagyok, Virágéknál szerepelt a "feltehetően" jelző is, azonban az említett a képek, ebben az esetben még feltehetően sem azonosak egymással. Az is Virágékat menti ebben az esetben, hogy a festmény a Magyar Nemzeti Galéria által is Vaszary János 1904 körüli műveként került védésre egykor. 

És most következik a varázslat. Csiribí-csiribá-csiribú. A festmény 5 évvel később már Ferenczy Károly műveként bukkant fel a többször említett Ferenczy-gyűjteményes kiállításon.

Ferenczy Károly: Rózsák tálban, 1906, vászon, olaj, 33 x 37 cm, jelzés nélkül - Reprodukálva: Ferenczy Károly (1862-1917) gyűjteményes kiállítása, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2011. november 30 - 2012. május 27. (kat. 212.)

A láthatóan rendkívül jól dokumentálható kép tehát 2011-re, végre valahára a helyére került. Kíváncsi vagyok, hogy ki volt az, aki rájött, hogy a magát Vaszaryként kellető műtárgyat valójában egy másik festőóriás, Ferenczy Károly alkotta. Ezzel a pozitív végkicsengésű történettel a "Ferenczy Károly körül" témát egyelőre felfüggesztem. Az viszont továbbra is elgondolkodtató, hogy a magyar festészet legjelentősebb művésze közül kettő, hogyan és miképp lehet ennyire kompatibilis egymással, évtizedeken át a szakma számára. 

Ferenczy Károly körül III.

Az alábbi kép az előző két Ferenczynek tulajdonított festménnyel ellentétben, nagyonis szerepelt a Magyar Nemzeti Galéria egyébiránt remek és hiánypótló Ferenczy-gyűjteményes kiállításán. Pár napig, mert azután viharos gyorsasággal került le a falról, mint az eredetisége tekintetében könnyűnek találtatott mű.

Ferenczy Károly [vagy valaki egészen más!]: Vágott rózsák [stilszerűen inkább a kiállításból "kivágott" rózsák], 1901 [az évszám akár még stimmelhet is], vászon, olaj, 29,5 x 45 cm [ez vitathatatlan], jelezve lent jobbra: Ferenczy [ez pedig valószínűleg hamis], Származás: Pécsi Petró-gyűjtemény tulajdona. Kiállítva és reprodukálva: Ferenczy Károly (1862-1917) gyűjteményes kiállítása, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2011. november 30 - 2012. május 27. Kat. szerk. Boros Judit, Plesznivy Edit, (kat. 210; 157.)

A festmény a hamisítatlan Ferenczy képek tömegében igazi kakukkfiókaként viselkedett. Rögtön felhívta magára a szakma, eredetiségre érzékeny részének figyelmét. A képnek a kiállítási térből történt eltüntetése ismét csak a Magyar Nemzeti Galéria érintett munkatársainak tisztánlátását dicséri. Egyébként ez a festmény sem szerepel Ferenczy Valér és Genthon István régebbi Ferenczy oeuvre-katalógusaiban. Az életműbe való elhamarkodott beemelését, bámulatosan gyorsan korrigálták a kiállításból való eltávolításával. A tárlat ekkor már megjelent katalógusából azonban, sajnos nem lehetett ugyan ilyen frappánsan kitakarítani. 

Ferenczy Valér (1885-1954): Rózsák, vászon, olaj, 29,5 x 45 cm, jelzés lent balra: Ferenczy Valér - Megjelenés: KIeselbach Galéria és Aukciósház 31. Tavaszi képaukció, Budapest, 2006. május (kat. 70.)

Ferenczy Károly körül II.

Börtsök Samunak ez a remek festménye nem csupán az előző példában idézett Ferenczy-képhez kínálkozik érdekes párhuzamként.

Ferenczy Károly: Domboldal (Domboldalon), vászon, olaj, 85 x 105 cm, jelzés nélkül, magántulajdon

A festmény szerepelt: 

1-2. Nagyházi Galéria és Aukciósház 74. (kat. 321.) valamint 121. festményaukció (kat. 328.), 2005. december, mindkét alkalommal Boros Judit tanulmányával.

3. László VargArt 1. aukció, Budapest, 2002. december (kat. 34.)

A kép hátoldalán lévő cédulán a következő írógéppel írt szöveg olvasható: "Az Országos Szépmüvészeti Muzeum birálat könyvében bejegyezve 1266/1948 szám alatt. Kiállitva 1910-ben 182-es katalogus sz. alatt Domboldal 85/105. Ferenczy Károly hiteles müve. Nagybányai részlet.

A kép mellékleteként Nagyháziék katalógusában, többek között a következők olvashatók Boros Judit szakvéleményében: "A kép 1948-ban még a Szépművészeti Múzeum bírálatán bukkant fel, ahol, Genthon István véleménye alapján Ferenczy Károly hiteles műveként regisztrálták, és feltételezték, hogy azonos az OMKT 1910/11 évi Téli kiállításán 199. sorszámmal bemutatott Tájkép. Domboldal című képpel. Bár ezt a vélekedést konkrét adatok nem támasztják alá - a katalógus nem tünteti fel a kiállított művek adatait, és nem közli a kép reprodukcióját - stíluskritikai alapon datálva a művet, elfogadhatjuk Genthon azonosítási javaslatát, a kép azonban nem szerepel sem Ferenczy Valér sem Genthon István festménykatalógusában. [...] Hogy a 'Domboldal' pontosan hol készült - a Virághegy oldalában vagy Izvora egyik lankásabb lejtőjén - nem tudjuk, de nem is igazán fontos. A képet a festői eszközök hihetetlenül visszafogott alkalmazásából fakadó egyszerűség, kiegyensúlyozottság teszi feledhetetlenné. Áldott pillanat termése, mondhatjuk. Úgy tökéletes, hogy semmiféle erőfeszítést nem sugall. Egyike Ferenczy utolsó derűs tájképeinek, búcsú korábbi éveinek tematikájából, festői környezetétől." 

Tehát mint kiderült, a festmény nem szerepel a művész egyik, régebbi életmű-katalógusában sem. Az utóbbi évtizedekben alig bukkant fel olyan, eddig lappangó Ferenczy Károly-mű, mely hitelességénél fogva, minden probléma nélkül foglalhatta el helyét a rendkívül jól dokumentált életműben. A 2011-ig rendelkezésre álló két oeuvre-katalógus (Ferenczy Valér: Ferenczy Károly, Budapest, A Nyugat kiadása, é.n. [1934], 169-190., valamint Genthon István: Ferenczy Károly, Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1963, 213-241. 2. javított kiadás, Corvina Kiadó, 1979, 54-75.), tehát nem tartalmazza a művet. Az igazán meglepő azonban nem ez, hanem, hogy a kép Ferenczy legújabb, frissített, javított életmű-katalógusában (Ferenczy Károly 1862-1917 gyűjteményes kiállítása, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2011. november 30 - 2012. május 27.) sem kapott helyet. Mindannak dacára, hogy Boros Judit, a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténésze, a 2011-2012-es nagy kiállítás egyik rendezője, valamint a katalógus egyik szerkesztője a képet korábban elfogadta és azt szakvéleményével igazolta. Megjegyzem, az a tény, hogy Boros 2011-ben a kép kihagyásával képes volt tulajdonképpen felülbírálni évekkel korábbi véleményét, az abszolút pozitív és meglehetősen szokatlan fejlemény, mivel a legritkább esetben szokott csak előfordulni, hogy művészettörténész saját korábbi döntését módosítsa és mindezt nyilvánosan tegye.

Az alább következő kép alkotóját,  a két nagybányai alapító, Ferenczy Károly és Hollósy Simon közötti összekötő kapocsnak látom. Ezért került ide.

Toroczkai Oszvald (1884-1951): Hazafelé, vászon, olaj, 58 x 59,3 cm, jelzés lent balra: Toroczkai O. - Megjelenés: MissionArt Galéria 8. képzőművészeti aukció, Budapest, 2008. december (kat. 11.).

Ferenczy Károly körül I.

Ferenczy Károly: Nagybánya, vászon, olaj, 52,5 x 76,5 cm, jelzés lent jobbra: Ferenczy K., magántulajdon

A festmény nagyon sok alkalommal szerepelt, mondhatni ünnepelt "prima don"-ja a Kieselbach Tamás rendezésében megvalósult kép-előadásoknak.

A festmény főbb szerepei:

1. Kieselbach Galéria és Aukciósház 6. Téli képaukció, Budapest, 1998. december (kat. 106.) 

Kishonthy Zsolt a remek Nagybánya-szakértő és a MissionArt Galéria társtulajdonosa, többek között a következőket tartotta fontosnak megemlíteni e képről a Kieselbach-aukció katalógusába írott tanulmányában : "Most nem mozdul harang, nincs kutyaugatás, a Zazar is csendben folyik a bokrok mögött; ez egy nagyon hosszú pillanat. Lent és fönt a világ két fele, a föld és az ég. Az üres égen oszló pára, nincs felhő, nincsenek formák. Csak lent a földön, a füves réten, a bokrokon, a sűrű árnyékokkal teleragasztott nehéz, zöld anyag. Éppen ebben az eszköztelenségben rejtőzik a mű nagyszerűsége: Ferenczy ecsetjén a vászonra felhordott festék élő, zöld anyaggá transzponálódik, láthatóvá válik az elrejtett fény, a nagybányai táj fenséges nyugalma." 

A mesterien eszköztelen Ferenczy tehát az üres ég és a nehéz, élő, zöld anyag festője. Igazi gyöngyszem ez, így semmiképp sem szeretném tovább elemezni e sűrű, poétikus gondolatokat. Sem arra nem érzem elég hivatottnak magam, hogy dicsérjem, sem, hogy szapuljam az alanyi költőként magát megmutató kollégát, de annyit megjegyzek, hogy (szerencsére) én sem hallottam még képen kutyaugatást, harangzúgást, vagy (hogy én is kissé elragadtassam magam) kisded csermely csörgedezését. 

2. Modern magyar festészet 1892-1919, szerk. Kieselbach Tamás, Budapest, 2003, 138, (kat. 87.)

3. Sármány-Parsons Ilona: Ferenczy Károly, Budapest, Kossuth Kiadó - Magyar Nemzeti Galéria, 2008, 60, (46. kép)

4. A 2010. téli szezon értékesítéssel egybekötött kiállítása, Budapest, Kieselbach Galéria, 2010, (kat. 12. Molnos Péter tanulmányával). 

Ez tehát négy komoly sőt nyomatékos megjelenése a képnek, mely azonban ennek az erőteljes kanonizációs szándéknak nekifeszülve, valamiért mégsem hajlandó elfoglalni helyét a Ferenczy-életműben. Furcsa mód nemcsak a Magyar Nemzeti Galéria által, 2011-2012 fordulóján megrendezett, Ferenczy Károly gyűjteményes kiállításon nem szerepelt, de még a tárlat katalógusában frissített életmű katalógusban sem kapott helyet. Ez azért is különösen érdekes, mivel a három évvel korábban megjelent, Sármány-Parsons Ilona által jegyzett Ferenczy-kismonográfia a Kossuth Kiadó és a Magyar Nemzeti Galéria közös kiadásában, tehát a galéria szakmai felügyeletével jelent meg. Vajon mi lehet a kép mellőzésének oka?

Börtsök Samu: Reggeli napsütés, vászon, olaj, 60 x 70 cm, jelezve lent balra: Börtsök - Megjelenés: A Kovács Gábor-gyűjtemény, szerk. Fertőszögi Péter és Kratochwill Mimi, Budapest, Vince Kiadó, 2004, 209.

A kép Munkácsy Mihály műveként szerepelt az egyik legpatinásabb európai árverezőház, a londoni Sotheby's 1997-es egyik aukcióján. Adatai: Piknik, 1890, vászon, olaj, 22,5 x 35 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Munkácsy M. 1890. A képet S. K. úr, az egyik legtőkeerősebb, félig hazai félig amerikai gyűjtő vásárolta meg 1997-ben, de mivel a Magyar Nemzeti Galéria szakemberei azt nem fogadták el Munkácsy hiteles művének, így 2005-ben visszaküldte a Sotheby'snek - jelenlegi holléte ismeretlen. Reprodukciója megjelent: Gyűjtők és Gyűjtemények, 1997/3, 62.

Aczél Henrik: Majális a szép ligetben, vászon, olaj, 64 x 100 cm, jelzés lent jobbra: Aczél Henrik - Megjelenés: Műgyűjtők Galériája Aukciósház 21. festményárverés, Budapest, 1996. szeptember (kat. 67.)  Hirtelen felütve a kezem ügyébe került legelső lexikont, többek között a következőket tudtam meg belőle: "Aczél Henrik Emil (Nagyvárad, 1876 - Budapest, 1946). Festő, iparművész. Münchenben végezte tanulmányait. Több éven át Szabadkán tevékenykedett. Később Budapesten folytatta tevékenységét. Többnyire hangulatos tájképeket festett." - Hát ez is valami, mert sokan a művészek közül még hangulatos tájképeket sem tudnak festeni. Bár, lehet, hogy a java nem is akar. Aczél Henrik viszont valószínűleg teljesen megérdemelten rejtőzik a szinte teljes ismeretlenség homályában. Ezt éreztem majdnem tűrhetetlennek, s ezért közöltem sommás életrajzi adatait. Meg azért, mert képeiből, úgy tűnik, hogy néha más lesz, mint ami eredetileg volt. 

Ismeretlen magyar festő: Akt, vászon, olaj, 80 x 100 cm, jelzés nélkül, kikiáltási ár: 800.000.- Megjelenés: Kieselbach Galéria és Aukciósház Tavaszi Képaukció, 2013. május (kat. 184.)

Lázár Éva: Talmudista, adatai ismeretlenek, Megjelenés: Múlt és Jövő, 21. évf. 1931. június, 229.o.

S. Nagy Katalin művészettörténész 2006-ban remek és főként abszolút hiánypótló művet adott ki Emlékkavicsok. Holocaust a magyar képzőművészetben 1938-1945 címen. Lázár Éváról a következőket kutatta ki: "Nem tudjuk, mi lett a sorsa Lázár Évának, akiről Nemes Ferenc ír 1943-ban a Múlt és Jövőben Egy erdélyi zsidó festőművésznő címmel: "Lázár Éva képei, amikor vitathatatlanul zsidó jellegűek, egyszersmind - s ez talán az említettek után nem is véletlen - átfogóan emberiek is. Ezért fogták és fogják meg az igaz embereket, a más műfajúakat is... Ezért írt annak idején elragadtatott sorokat Bartalis János, a kiváló erdélyi költő, éppen egyik zsidó tárgyú képéről, és ezért foglalkozott nemrég elismerően a maga emelkedett (és emelkedő) útjait járó művésznővel a pálosrendi szerzetesek színvonalas folyóirata, A fehér barát is."

Kutatom az alapvető életrajzi adatait. Egyelőre nemcsak az nem tudható, hogy Lázár Éva is azok között volt-e, akik füstként távoztak az auschwitzi láger egyik kéményén át, de az sem, hogy mikor és Erdélyen belül hol született, valamint hogy a két említett végpont között mi minden történt vele. Egyelőre csupán néhány tőle származó festmény és őt ábrázoló, róla szóló fotó, vers és egyéb írásmű őrzi az emlékét.

Magyar festő, 20. század eleje: Allegorikus jelenet, papír, pasztell [? inkább temperának vagy akvarellnek látszik!], 30 x 37 cm, jelzés nélkül, kikiáltási ár: 40.000.- Megjelenés: Nagyházi Galéria és Aukciósház 16. Festményárverés, 1997. október (kat. 411.)

Kádár Béla: Múzsa, papír, tempera, 58,5 x 65,5 cm, jelzés lent jobbra: Kádár Béla, kikiáltási ár: 1.500.000.- Megjelenés: Kieselbach Galéria és Aukciósház 6. Téli Képaukció, 1998. december (kat. 94.)

Igazán meglepne, ha a két kép alkotója nem ugyanaz lenne: Kádár Béla.

Folytatom és be is fejezem a mai nap végén árverésre kerülő Pintér-anyagban való tallózást.

142. Klie Zoltán: Kert, olaj, vászon, 73,5 x 60 cm, jelzés lent balra: Klie

A katalógusban kiemelten, egész oldalas reprodukcióval szereplő kép alatt, az aukciósház még a további információkat közölte: „MNG bírálati szám: 0175/….., Kiállítva Országos Képzőművészeti Kiállítás”. A közlés első fele arra vonatkozik, hogy a kép valamikor járt a Magyar Nemzeti Galéria egykori Bírálatán, vagyis az egykor hetente egy alkalommal összegyűlt, művészettörténészekből álló bírálati csoport megtekintette a képet, azt lefotózták, kapott egy azonosítási számot, majd vagy szóban, vagy írásban fűztek hozzá valamilyen véleményt. A Pintérék által közölt szám csak arra utal, hogy egy ismeretlen évben a 175. vizsgált képről van szó. Hogy mi volt a vizsgálat eredménye, az ebből a számból nem derül ki. Az aukciós házak előszeretettel használják, az általuk kínált művek esetében az egykori Magyar Nemzeti Galéria egykori Bírálati Csoportja által kiadott számokat, de azt, hogy ezek a bírálatok mit takarnak, arról nem tesznek említést. Pedig számos esetben a bírálati szám elutasító véleményt takar, mivel a vizsgálatot végző művészettörténészek számtalan alkalommal jutottak arra a helyes vagy helytelen következtetésre, hogy az előttük lévő mű hamis. Ennél a Klie Zoltán képnél ez természetesen fel sem merül. A festmény nemcsak, hogy eredeti, de egyben a Klie-életmű egyik legjelentősebb darabja is. Ide kapcsolódik az aukciósház adatközlésének második része: „Kiállítva Országos Képzőművészeti Kiállítás”. A tisztelt árverezők igazán vehetnék a fáradtságot, hogy a náluk aukcionált legfontosabb műveket tisztességesen megkutassák. Már csak azért is, mert kollégáik között képzett és remek művészettörténészek is vannak, akik könnyedén megbírkóznának ezzel a feladattal. Meg kellene ezt tenniük azért is, mert a mű tulajdonosa, amikor rájuk bízza a művet, teljes joggal várhatja el, hogy az aukciósház legjobb tudása szerint eljárva, professzionális módon biztosítsa a kép lehető legmagasabb árának elérését. Ezt pedig csak és kizárólag úgy lehet megvalósítani, ha a képpel kapcsolatos minden jelentős információt közölnek a potenciális vásárlókkal. Ha ezt az aukciósház nem teszi meg, akkor inkorrektséget követ el, mind a beadóval, mind pedig a vásárlóval szemben. Ezt pedig, ha a piacon akar maradni, akkor nem engedheti meg magának. A jelen Klie-képpel kapcsolatban, éppen csak pár percnyi kutatással a következők deríthetők fel: A festmény fekete-fehér fotográfiája szerepel Kopócsy Anna 2005-ben megjelent Klie Zoltán a kozmikus festő című remek monográfiájában (33. oldal, 29. kép). A kötet képjegyzékében a következő adatok szerepelnek: Kert, 1927, olaj, vászon [méretet azért nem írt a szerző, mert a kép ekkor még lappangott, azt sem lehetett tudni, hogy fizikai valóságában létezik-e még, azaz nem állt a kutatás rendelkezésére]. A kép a következő helyeken volt kiállítva: Velencei Biennálé (XVI. Esposizione Internazionale d’Arte della citta di Venezia), 1928, (kat. 32. Giardino címen); Ungarischer Verein Neuer Künstler”, Wien, Künstlerbund Hagen, 1928. január (kat. 107. Garten, öl, 900 Schilling), a mű reprodukálva a tárlat katalógusában (o.n.); Új Művészek Egyesülete UME első budapesti kiállítása, Budapest, Nemzeti Szalon, 1928. február (kat. 132. Kert, olajf. 800 Pengő), a mű szintén reprodukálva a tárlat katalógusában (o.n.). Mindezt azért volt lényeges elmondani, mert a száraznak tűnő adatok arról tanuskodnak, hogy a mű 1928-ban nemcsak Budapesten, de Bécsben, sőt a Velencei Biennálén is szerepelt. S nemcsak szerepelt, de kiemelt jelentőségű műként a tárlatok katalógusaiban a reprodukciója is megjelent. Ha valaki lapozgatott már két világháború közötti kiállítási katalógusokat, akkor tapasztalhatja, hogy csak erősen válogatva, a legjelentősebb művek fotográfiáit közölték. Érdekességként bemásolom a képről készült eredeti archív fotográfiát is, mely annak ellenőrzéséhez nyújt segítséget, hogy a kép az idők folyamán szenvedett-e olyan sérüléseket, melyek miatt esetleg restaurálni kellett. A fotó ebben az esetben azt mutatja, hogy a kép az eredeti állapotában őrződött meg, éppen olyan kiváló kondícióban van, mint 1928-as fotózásakor. A fotográfia hátoldala pedig a mű eredeti címéről, valamint arról tudósít, hogy valóban ez a mű szerepelt Velencében 1928-ban. A feliratok különböző időből, de nagy valószínűséggel magától a művésztől származnak.

A másik Klie-remekmű:

152. Klie Zoltán: Aktok vízparton, 1929, olaj, vászon, 80,5 x 100,5 cm, jelzés lent jobbra: Klie, datálás lent balra: 1929 – MNG bírálati szám: 0209/1983 [ebből legalább már nyilvánvaló, hogy a kép 1983-ban járt a Magyar Nemzeti Galéria bírálatán]

Ezzel a Klie Zoltán képpel is az előzőhöz hasonló a helyzet. A mű szintén archív fotográfiaként került közlésre Kopócsy Klie-monográfiájában (32. oldal, 28. kép). A kép eredeti címe e fotó hátoldalán szerepel: Ősz (tehát nem Aktok vízparton, ez azért fontos, mert az eredeti cím nagyon sokat tud segíteni, hogy a kép történetét születésétől máig követni lehessen). A festmény szerepelt az Új Művészek Egyesülete UME második budapesti kiállításán, Budapest, Nemzeti Szalon, 1930. április (kat. 135. Ősz, Somogyi Dezső úr tulajdona). Ez utóbbi, a mű első tulajdonosára vonatkozó információ azért is érdekes, mert azért ezek a kiállítások elsősorban a művészek megélhetését voltak hivatottak segíteni eladásaikkal. Így a kiállítók főként még eladatlan műveikkel szerepeltek szívesen, de ha némely alkotásukat igazán fontosnak és sikerültnek érezték, akkor az anyagi érdeken felül emelkedve, elkérték azt tulajdonosától, hogy művészetüket méltóképp reprezentálni tudják. Klie Zoltán 1930-ban, az egy évvel korábban festett Ősz-t elkérte Somogyi Dezsőtől és bemutatta azt az UME aktuális tárlatán. A képről készült archív fotó mindkét oldalát alább közlöm: 

Összefoglalva: a mostanáig lappangó mindkét Klie-festmény a művész legjobb korszakából származik, mindkettő átfestésmentes főmű, melyek igazán megérdemelték volna, hogy rangjuknak és kvalitásuknak megfelelően bánjanak velük.

A következő két mű Marosán Gyula korai remeke, melyek bármely, a két háború közötti modern magyar festészetet bemutató kiállításnak a díszei lehetnének. 

156. Marosán Gyula (1915-2003): Tihany, 1934, olaj, rétegelt lemez, 82 [helyesen csak 52!] x 65 cm, jelzés lent balra: Marosán Gyula 934. A kép Saphier Dezső műgyűjtő tulajdonaként került közlésre Molnos Péter 2013-ban megjelent Duray-monográfiájában (18. oldal, adatai 404. oldal). Marosán a mű születésének idején még Aba-Novák Vilmos magániskolájában tanult, nyaranta pedig a szolnoki és kecskeméti művésztelepeken dolgozott. E gyönyörűséges és kiváló kvalitású festménnyel kapcsolatban csupán egyetlen kérdés merül fel bennem. Miért azt a címet adták neki, hogy „Tihany”? Most jövök Tihanyból, pár napja még ott voltam, immár sokadszor látogatva el a Balaton egyik legszebb tájára. Szerintem semmilyen nézőpontból nem így fest a Tihanyi apátsági templom, mely a félsziget legmagasabb pontján tör az égbe. Friss emlékeim szerint a templom körüli táj nem is hasonlít a Marosán által megörökített részletre, úgyhogy a magam részéről én máshol keresném a mű szülőhelyét. 

162. Marosán Gyula: Vízpart ladikkal, 1933, olaj, vászon, 55,5 x 67,5 cm, jelzés lent jobbra: Marosán Gyula - A képet szintén Saphier Dezső tulajdonaként reprodukálták a Frissítés. Magyar festmények 1899-1950 a Saphier Gyűjteményből című, 2004-ben a Szombathelyi Képtárban rendezett kiállítás katalógusában (135. kép). Annyi eltéréssel, hogy a kötetben egy évvel korábbra, 1932-re datálták a festmény születését. Gondolom, nehéz lehet kiolvasni a képen szereplő évszámot, előfordul ez. Az igazi lényeg azonban éppen ugyanaz mint az előző Marosán-mű esetében, nevezetesen, hogy ez is igazi remekmű, mely bármely kollekció díszére válhat. Érdekes lenne odatenni pár Szőnyi István kép társaságába, hogy a különbségek és egyezések okozta látásgyönyör maximális legyen. 

187. Sárossy Eta (1895-1990): János Vitéz tündérországban (helyesen: János vitéz Tündérországban), olaj, vászon, 90 x 152 cm, jelzés lent jobbra: Sárossy 931 - Na, ez az igazi szupergiccs! Annyira őszintén mutatja műfaja minden jellegzetességét, hogy valódi kuriózum a maga nemében. Ha minden igaz, akkor a kép alkotója azonos azzal a Sárossy Etával, aki előzőleg Ferenczy Valér festőművész felesége volt, majd később Freytag Zoltán szintén festőművésszel kelt egybe. Bár hirtelen nem tudtam kikutatni, hogy mikor történt a férjcsere, de mindkét említett fickó vérbeli művész volt, így nehéz elképzelni, hogy körükben ilyen alkotások láthattak napvilágot. Bár az is lehet, hogy az egész csak egy vicc volt eredetileg. 

211. Farkas György (1911-1995): Egry József portréja, olaj, vászon, 62,4 x 54,4 cm, jelzés lent balra: Farkas György 195? - Ez a igazi, tőröl metszett szocreál. Egry mint a munkaverseny hőse, a szinte ekével szántott barázdákkal kuszált arcú sztahanovista. Gyönyörű korkép-kórkép-körkép ez az 1950-es évekből. A szocialista realizmust híven bemutatni szándékozó bármely kiállítás dísze lehetne. Ha egyszer ilyet rendezek, mindenképpen meg fogom próbálni kölcsönkérni ezt a gyönyörűséget. A kifejező tekintet egyébként meglepő hasonlóságot mutat a Verebics által festett szomorú Lajhárkölyökéhez. 

170. Egry József: Napfényes délután, olaj, karton, 41,5 x 50,5 cm, jelzés lent balra: Egry J. MNG bírálati szám: 547/971. Kiállítva: „Balaton – Válogatás a Saphier-gyűjteményből” c. kiállításon 2007. június 12-28., Badacsony, Egry József Emlékmúzeum. Reprodukálva: Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 2006/24. 42. ábra.

Míg az egyéni festésmód utánozható és másolható, ugyanez a művészi látásmódról már nem mondható el. A legnagyobb igyekezet dacára sem lehet képes senki arra, hogy bárki más szemével lássa a körülötte lévő világot. A látásmód pont annyira egyéni, mint az ujjlenyomat, vagy az írisz. Ha elég sok művét láttuk egy művésznek, akkor egyfajta mátrixként a képek egymásra vetülnek és kialakul bennünk egy olyan általános kép, mely csak és kizárólag az adott művészre jellemző. Ez a kép úgy tisztul és erősödik, minél több művét tanulmányoztuk alaposan és építettük be a mátrixba. Megtanulható az a nyelv, amelyen egy művész megszólal. Megtanulható, látható, de nem utánozható. Az itt látható Egry-szignós kép festésmódja valóban egrys, mellette szól, hogy a szakma elfogadta, egy múzeumi kötet kanonizálta, de a kép látásmódja mégis végtelenül idegen attól az általános képtől, mely bennem Egryről él. A festésmód alapján az 1910-es években kellett volna a képnek készülnie, de ez a fajta édeskés, anekdotázó zsánerjelleg sosem volt jellemző Egryre, sem a korai, sem pedig a késői éveiben.

 Végül pedig következzenek az összbalatoni lófenék-szépségverseny abszolút győztesei:

229. Budai Sándor (1891-1973): Pihenő lovak, olaj, vászon, 70 x 101 cm, jelzés lent jobbra: Budai S.

A bizonyosan 1900 és 1910 között készült kép alkotója ugyancsak egy szinte teljesen elfeledett művész: Budai Sándor. Néhány festményét és grafikáját ismerem csupán, de ezek alapján egy franciás műveltségű, a századforduló modern áramlataival együtt haladó, nagyon jó képességű művész alakja rajzolódik ki. Ez a műve, mind kompozicionális eredetiségét, mind pedig a színvilágában megnyilvánuló modernségét tekintve figyelemreméltó. A majdnem fauvos színek még csak úgymond rátétként vetülnek a naturalisztikus témára, de a festményre mindenképpen jellemző a nyitottság, a korabeli legmodernebb festői irányokkal való együtt lélegzés igénye. 

Rum Attila 2014. aug. 16.

Pintérék immár negyedik alkalommal rendeznek aukciót a balatonfüredi Vaszary Villában. Az árverésre most szombaton, augusztus 16-án kerül sor. Volt szerencsém eredetiben is látni a kiállított anyagot, így nem csupán a katalógus ismeretében tájékoztatom róla a nagyérdeműt. A teljesség igényét még csak nem is súrolva, itt csupán pár olyan festménnyel foglalkozom, melyeket valamilyen szempontból érdekesnek vagy problémásnak találtam. Válogatásom semmiféle értékítéletet nem kíván tükrözni. Az aukciósház a balatoni aukcióinak megszokott koncepciójával, így harangozta be anyagát: „Balaton, nyár szerelem…” témákban, minden, ami életörömmel, nyárral, szerelemmel, Balatonnal, tengerrel, sporttal kapcsolatos. Mindezek klasszikus- és 20. századi modern-, valamint kortárs festményben, ezüstben, műtárgyban, Zsolnay-ban és szoborban „elmesélve”. 

Sajnos nem tudom megállni, hogy ne egy olyan képpel kezdjem, mely egy iciripicirit mintha kilógna ebből a tematikából: 

38. Dési Huber István: Temetés, vegyes technika [ezt a kitételt akkor alkalmazzák az aukciósházak, amikor nem tudják megállapítani, hogy az alkotás pontosan milyen anyagokkal készült, ilyen technika, hogy „vegyes” nem létezik!], papír, 47 x 35 cm, jelzés lent jobbra: Dési Huber 1940 Hollókő.

Az 1940-ben született, „hangulatos” kép csak a felületes szemlélő számára idegen a balatoni, nyári életörömöt és a szerelmet előtérbe helyező anyagtól. Talán Pintérék úgy gondolták, hogy a közönség csak úgy tudja igazán értékelni a kiállítás napsugaras gyönyörűségeit, ha kontrasztként a sötét oldalt, az életöröm ellentétét is felvillantják számára. És valóban, milyen megnyugtató e kép után újra elmerülni a többi szépségben. Ennek a végtelen szomorúságot árasztó festménynek az itteni szerepeltetésére – melyen egyébként rosszkedvű József Attila arcú és testtartású férfiak vesznek körbe koporsóra boruló siratóasszonyokat – semmiféle más indokot elképzelni nem tudok. Ehhez még hozzátéve, ha szó szerint roppant tudású kollégám, Barki Gergely szerint Berény Róbert lehet a varrótű vagy hímzőpárna Gauguinje, avagy a manapság már erősen humorkopott Fábry Sándor untigismételt szlogenje szerint Beethoven a zene Mozartja, akkor én is nevezhetném Dési Hubert a festészet József Attilájának. De mégsem teszem, mert ez súlyosan ciki lenne.

 A következő viszont már legyen egy igazán jó hangulatú, tipikus balatoni zsánerkép:

76. Basch Árpád: Fürdés a helyen szigorúan tilos, vegyes technika [megint ez a nemlétező "vegyes" ami pálinkában is szörnyű, itt meg értelmezhetetlen], papír, 20 x 34 cm, hátoldalán autográf felirat: emlékül 1927 jún. 1-én Basch Árpád.

Basch Árpád egy igen kiterjedt művészfamília egyik utolsó tagja volt. Basch Andor (1885-1944) a legismertebb közülük, aki 1944-ben öngyilkosságba menekült a zsidósors elől, de mellette apja Basch Gyula (1851-1928), Basch Árpád (1873-1944) és fia Basch Mihály (1899 - ?) valamint Basch Edit (1895-1980) is remek művészek voltak, szintén a magyar festészet megbecsült alakjai. Basch Árpád Münchenben kezdte a pályát Hollósy Simon mellett, majd hosszas párizsi kitérő után 1896-ban hazaköltözött. Még Párizsban a legjobb műhelyekben kitanulta a művészi sokszorosító eljárásokat, így az elsők között volt, aki itthon alkalmazott grafikával kezdett foglalkozni hivatásszerűen. A századfordulón rengeteg plakátja, könyvdíszítő és egyéb dekoratív munkája jelent meg. Legnagyobb szabású műve a 85 négyzetméteres (!) „Kárpátok védői” című triptichonja (1917), melyet többek segítségével készített el. Ennek a műnek a kifizetése kapcsán Basch hosszas perbe keveredett a Magyar Államkincstárral, mely végül rendeződött és a mű 1938-ban a Ludovika Akadémiára került. Kíváncsi lennék, hogy mi történt ezzel, megvan-e még? Az itt bemutatott helyes kis balatoni körtánc a tiltó tábla körül a mindenkori felsőbb hatalom elleni lázadás egyik legfinomabb megnyilvánulása, amivel valaha találkoztam. Eszembe jut erről a Szabadság téri új emlékmű körül, hosszú ideig naponta ismétlődő emberi körgyűrű, melyet a holokauszt megcsúfolása miatt elégedetlen emberek alkottak újra és újra, nem szűnő tiltakozásul. Úgy gondolom, hogy mivel a Párkány-szobor olyan kiválóan szimbolizálja a jelenleg regnáló Orbán-rezsim működését, hogy örök mementóként kellene a mostani helyén megőrizni, persze megfelelő és többnyelvű táblákat felállítva, melyekről mindenki az igazsághoz híven tájékozódhatna Orbánéknak a magyar néppel szemben, valamennyiünk ellen elkövetett bűneiről. 

30. Jancsek Antal: Ruhaszárítás, olaj, papír, 33,5 x 33,5 cm, jelezve a hátoldalán: Szepezd 957 Jancsek A.

Ez a kép amúgy teljesen érdektelen lenne, ha alkotója nem a magyar festészet egyik leghírhedtebb hamisítójaként vált volna ismertté. De Jancsek Antal (1907-1985) történetét majd egy külön tanulmányban dolgozom fel a közeli jövőben.

28. Medgyessy Ferenc: Vízparti jelenet, pasztell, papír, 34 x 47 cm, jelzés nélkül

Az elsősorban a magyar szobrászat egyik legkiemelkedőbb alakjaként ismert Medgyessy Ferencről kevesen tudják, hogy festeni, rajzolni is remekül tudott. Olykor-olykor felbukkan egy-egy ilyen műve is, melyeknek a látásmódja és technikája is meglehetősen közel áll Rippl-Rónai József művészetéhez. Néhány festménye és grafikája feltehetően már be is olvadt a Rónai-életműbe, de ezek ismételt különválasztása még a jövő zenéje. 

107. Verebics Ágnes (1982): Lajhárkölyök, olaj, vászon, 40 x 40 cm, jelzés a hátoldalon: Verebics Ágnes

Azt nem tudom, hogy mennyire jellemző a Balatonra a lajhár? Azt sem tudom, hogy milyen létszámú a balatoni, a Balatonfüred környéki, vagy a balatonfelvidéki lajhár populáció? De az biztos, hogy valahányszor ránézek erre a képre, fékezhetetlen mosolyt csal az arcomra. Annyira kedves ez a bumfordi kis gyerekmajom. 

111. Ismeretlen: Kikötő gőzhajóval, olaj, karton, 35 x 49,5 cm, jelzés lent jobbra: Vass P.

A helyzet az, hogy Vass P. nevű festőt tényleg nem ismerünk, van viszont egy kiváló Vass Elemérünk (1887-1957), aki pont így festett 1920 körül. Így azután az elsőre gordiuszinak tűnő csomó, csak egy pici huroknak bizonyul, melyet lazán feloldhatunk, ha nem ragaszkodunk a keresztnevet jelző „E” betű "P"-nek olvasásához. A festő így már nem, csupán az ábrázolt kikötő ismeretlen, úgyhogy a képcím így is átírható: Vass Elemér: Ismeretlen kikötő ismeretlen nevű gőzhajóval, 1920 körül.

124. Körmendi Frim Ervin: Mediterrán táj, olaj, vászon, 55 x 63 cm, jelzés lent jobbra: Körmendi

A 20. század első évtizedében a Nyolcakkal együtt indult Körmendi Frim-fivérek közül Ervin (1885-1939) festőként, Jenő (1886-1959) pedig szobrászként vált ismertté. Ervin is azok közé a ma már alig ismert, szinte teljesen elfeledett művészek közé tartozik, akinek életműve sokkal jelentősebb, mint azt gondolnánk. Az utóbbi tíz évben felbukkant művei alapján, Körmendi Frim Ervin nagyon izgalmas és a magyar festészet palettáját jelentős mértékben gazdagító művészként bontakozik ki. Életműve alapos feldolgozásra vár. 

Hogyan lett a „Keresztút”-ból „Zuhanás és kiáltás” és fordítva!

Az 1920-as évek első felében Bécs és Berlin volt az emigráns magyar avantgárd két fő támaszpontja. Bernáth 1921 októberében két vaskos tekerccsel érkezett Bécsbe, melyekben expresszionista művei között ott lapult a későbbi Graphik-mappa már elkészült öt kompozíciója is. Bernáth 1918 és 1926 közötti művészete szorosan kapcsolódott a nemzetközi expresszionizmushoz. A magyarok közül Schadl János, Bortnyik Sándor és Moholy-Nagy László mellett Kassák Lajos bécsi körének aktivista művészete is erőteljes hatást gyakorolt művészi látásmódjára. Kassák egy interjúban úgy nyilatkozott az általa Bécsben szerkesztett MA folyóiratról, hogy „a modernség ezen a lapon keresztül szivárgott be Magyarországra”. Kultúrmissziót teljesített tehát, épp úgy mint Bernáth, aki 1922-ben született Graphik-mappáját nyomtatásban deklarálva is Magyarországnak ajánlotta.

Az összesen hat különálló lapból és a mappa borítóján lévő kompozícióból álló mű 50 példányban készült el. Ezek közül ma már igazi ritkaságnak számítanak a komplett, jó állapotú példányok, s ez a kereskedelmi forgalomba került darabok árán is jól mérhető. Legutóbb a Kieselbach Galéria 2014 tavaszi aukcióján bukkant fel egy hiánytalan Graphik-mappa, amelyet 26 millió forint plusz jutalékért vitt el szerencsés vásárlója. A komplett mappa felbukkanása és remek aukciós szereplése felett érzett örömöt azonban beárnyékolja egy negatívum. A mű mellékleteként az aukciós katalógusban megjelent tanulmány ugyanis durva szakmai hibákkal és tévedésekkel terhes. A tanulmány szerzője, Molnos Péter sajnos nem vette a fáradtságot, hogy csekély mértékben is utána nézzen-utána olvasson a Graphik-mappa történetének. Ha ezt megtette volna, akkor többek között nem ismételt volna meg egy olyan hibát, mely évtizedek óta gyűrűzik a magyar avantgárd e külföldön is egyik leghíresebb példája irodalmában. 2006 óta azonban a helyzet alapvetően megváltozott, mivel ekkor, egy szerencsés véletlen folytán sikerült kijavítani a tévedést.

Az egykori Mű-Terem, ma Virág Judit Galéria 2006 októberében aukcionálta a mappa egy másik komplett példányát (kat. 21.). A Virágéknál felbukkant mappa valamennyi lapján, ismeretlen személy ceruzás kézírással feltüntette azok eredeti címeit. A képcímek a lapokon eredetileg nem szerepeltek, azok a mappa egy külön lapján vannak felsorolva. A ceruzás bejegyzések alapján végre korrigálni lehetett, hogy az addig mindenhol ”Keresztút”-ként, valamint „Zuhanás és kiáltás”-ként szereplő lapok az idők során valahogy felcserélődtek és címet váltottak egymással. Ez a csere már Bernáth életében megtörtént, mivel a művész 1960-ban megjelent Utak Pannóniából című kötetében, az eredetileg „Zuhanás és kiáltás” című lap már a helytelen ”Keresztút” címen került közlésre. Valószínűleg valamelyik szerkesztő gondatlansága okozhatta a hibát. Korrekcióra a kötet megjelenése után azonban már nem volt mód. A Virágék katalógusában 2006-ban megjelent tanulmányomban, azt hittem, hogy végre sikerült korrigálni a közel fél évszázada gyűrűző tévedést, de mint Molnos legutóbbi, e témában megjelent írása mutatja, tévedtem! Így ismét megpróbálom.

Helyesen: Bernáth Aurél: Zuhanás és kiáltás, 1922, papír, sablonnyomás, tus, gouache, aranyfesték, 33,5 x 28 cm, jelzés lent jobbra: BA

Helyesen: Bernáth Aurél: Keresztút, 1920-1922,  papír, sablonnyomás, tus, gouache, aranyfesték, 28 x 38 cm, jelzés lent jobbra: BA

A naív művészettörténész pedig azt hiszi, hogyha egyszer valamit sikeresen kikutatott és annak eredményét közölte-publikálta, akkor az már automatikusan közkinccsé is válik, pedig dehogy. A tévedések makacsul ragaszkodva létükhöz úgy bukkannak fel újra és újra, mintha mi sem történt volna.

Rum Attila 2014. augusztus 13.

Ferenczy kontra Nagy Balogh

Ferenczy Károly (1862-1917): Domboldal fákkal, olaj, vászon fára kasírozva, 15,8 x 21,9 cm, jelzés lent jobbra: Ferenczy K. - Megjelenés: Belvedere Szalon, Galéria és Aukciósház 4. Művészeti aukció, Budapest, 2004. június (kat. 134.)

Nagy Balogh János (1874-1919): Tájkép, olaj, lemezpapír, 16 x 23 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Ltsz.: 5804 - Megjelenés: Németh Lajos: Nagy Balogh János, Budapest, Corvina, 2. bőv. kiad. 1980, 87. (61. kép). 

Apró magyarázat: Bár a Magyar Nemzeti Galériás, minden gyanún felül álló, bizonyosan Nagy Balogh által festett képről csak fekete-fehér reprodukció áll rendelkezésemre, többek között az ecsetjárás módja és az olajfesték plasztikus formálása alapján, szinte biztos vagyok benne, hogy a két képet ugyanaz a művész festette. Mégpedig Nagy Balogh János. Egyébiránt Nagy Balogh-mű lényegesen ritkábban bukkan fel a műkereskedelemben, mint Ferenczy. Így meg azután pláne!

"Bernáth problémák és megoldások" címen új rovatot indítok. Mivel Bernáth Aurél művészetével, életével, családjával több mint egy évtizede együtt élek, ezért ez az egyik olyan terület, ahol a leginkább otthon érzem magam, amit a legprofesszionálisabb módon birtoklok. Jutalomjáték ez nekem, amit nem hagyhatok ki. De nem is mellőzhetem, mert kötelezettségeim vannak ezzel, mint a Kishercegnek, aki óvatlanul megszelidítette a rókát. 

Bernáth Aurél: Halászhajók a Dunán, akvarell, papír, 27 x 37 cm, jelezve jobbra lent BA, kikiáltási ár 380.000 Ft/1551 EUR - leütési ár 1.400.000 Ft - Megjelenés: Mű-terem Galéria 20. Őszi aukció, 2005. október (kat. 203.)

Weintrager Adolf (Diószeg, 1927 - Baja, 1987): Duna, akvarell, papír, 31 x 37 cm, jelzés lent jobbra: Weintrager, kikiáltási ár 20.000 Ft. -  [leütési ár ismeretlen] -  Megjelenés: Nagyházi Galéria és Aukciósház 39. Festményárverés 1999. október (kat. 369.)

Két portré - egy kép

Paizs Goebel Jenő: Kettős arckép, 1925, karton, olaj, 30 x 22,5 cm, jelzés fent balra: töredék, Székesfehérvár, Városi Képtár – Deák Gyűjtemény, ltsz.: 94.209.ID. – Megjelenés: Modern magyar festészet 1919–1964, Szerk. Kieselbach Tamás, Budapest, Kieselbach Galéria kiadása, 2004, 802, (kat. 213.)

Varga Albert (Budapest, 1900 – Párizs, 1940): Kettős portré (Önarckép Paizs-Goebel Jenő festőművésszel), 1925, karton, olaj, 31 x 24 cm, jelzés fent balra: VA, Székesfehérvár, Városi Képtár – Deák Gyűjtemény, ltsz.: 94.209.I. – Megjelenés: A Városi Képtár – Deák Gyűjtemény katalógusa, Székesfehérvár, 2005, 199.

Vettem a fáradtságot és egy egész cikket elolvastam Varga Albertről. (Azért írom ezt ebben a provokatív stílusban, mert ez még így is több, mint amit a festővel foglalkozó néhány kollégám hajlandó volt megtenni és ez engem rendkívül bosszant.) Pedig nagyon érdekes és egyben tipikusan magyar művészsors bontakozott ki Talpassy Tibor az egykori barát és munkatárs írásából (A titokzatos festő, In: Művészet, 1972/7, 28-31.) A Deák Gyűjteményt bemutató, 2005-ben megjelent katalógus Lóska Lajos által jegyzett, szűkszavú, de még így is hibás Varga-életrajzának adataival ellentétben (melyeket szinte változatlanul közölt Verba Andrea Paizs Goebel Jenő művészete című monográfiájában – Bp. Gondolat, 2009, 78. jegyzet), Talpassy rengeteg személyes élményt lejegyezve elmesélte, hogy Varga előbb a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Réti István egyik kedvenc tanítványa, majd tanársegéde volt, majd viszonylag rövid életének javát Párizsban töltötte. Itt nem csupán táblaképeket és grafikákat készített, de egy híres kocsma, a Coq d’Or (Aranykakas) teljes falképdíszítésével olyan sikert aratott, hogy egy amerikai műgyűjtő biankó csekket kínált fel neki, ha a falképeket átülteti-újrafesti számára, a tengeren túlra szállítható olajba-vászonba. Párizsi sikerei ellenére Varga 1932-ben hazajött és a Bajcsy-Zsilinszky Endre által vezetett Szabadság című sajtóorgánum mecénása lett. Amikor tönkrement és így nem tudta folytatni a lap pénzügyi támogatását, visszament a francia fővárosba. „Különben Párizsból szintén hazatért barátok, a színész Somogyi Pál és Kalla István argumentáltak: Varga a legjobbak közül való. Világos, áttetsző színei csillámlanak, olyan vöröset és kéket senki sem tud keverni, rajzkészsége bámulatos, expresszionista víziói álomszerűek, hangulatot árasztó zsánerképeiben csodálatosan keveredik a finom, lehelletszerű képzelet a megélt, tiszta valósággal. Toulouse-Lautrec-et emlegették, mint akinek víziószerű csillogásával Varga legsikerültebb alkotásai összemérhetők s fenntartás nélkül azok közé sorolták, akiket az új művészetek Párizsában az elsők között tartanak számon.” – olvasható Talpassy említett cikkében. Vargát 1937 szeptemberében autóbaleset érte Párizsban. Súlyos fejsérüléséből sosem gyógyult fel igazán. Ebből következő alkotói és magánéleti válságából, 1940 áprilisában az önkéntes halálba menekült. Varga és Paizs Goebel Jenő között (akik együtt szerepelnek a példaként hozott kettős portrén) 1924 júniusa és 1925 decembere között volt szoros kapcsolat, amikor Jeges Ernővel hármasban béreltek műtermet a Párizs közeli Barbizonban. A portré műfaján belül is megkülönböztetett, úgynevezett „barátság-képek" közé tartozó kettős képmás, Varga azon kiváló kvalitású és ritka festményei közé tartozik, melyek itthon maradtak. Varga Albert életműve mára szinte teljesen feledésbe merült. Cserba Júlia például meg sem említette Magyar képzőművészek Franciaországban 1903–2005 című, 2006-ban megjelent, egyébként kiváló könyvében. Így azután már nem is meglepő, hogy mint látható, még csekély számú fellelhető alkotása is tévedések prédájává válik. 

A felmerült félreértések elkerülése végett, a két fotográfia ugyanazt a festményt ábrázolja. A színek eltérése abból adódik, hogy két különböző kötetből lettek kifotózva.

Rum Attila 2014. aug. 4. Budapest

"Összeáll a kép"

1907 tavaszán a budapesti Nemzeti Szalon, tavaszi kiállításának keretében, reprezentatív bemutatót tartott a francia posztimpresszionizmus remekműveiből. A tárlat fő szenzációja Paul Gauguin – gyűjteményes kiállításnak is beillő – hatvanhét műve volt: festmények, rajzok, metszetek, karcok, fafaragványok és kerámiák vegyesen. [Micsoda közönségsiker lenne ma is egy ilyen bemutató például a Szépművészeti Múzeumban] Iványi-Grünwald festészetében Gauguin művészetének nyilvánvaló hatása ezt követően jelentkezett egyértelműen. A nagybányai alapítók közül ő bizonyult a modern irányzatokra leginkább nyitottnak. Gauguin hatásának ékes bizonyítéka az a két mű, amelyek eredetileg egy nagyobb kompozíció részletei voltak. Az egyik Zádor Anna művészettörténész hagyatékából került két évtizede a budapesti műkereskedelembe:

Iványi-Grünwald Béla: Fonó cigánylány, 1907, vászon, olaj, 110 x 52 cm, jelzés lent jobbra: Iványi-Grünwald, Proveniencia: Sugár Aladár majd Zádor Anna gyűjteményében, jelenleg magántulajdon – Megjelenés: M. I. É. N. K., Budapest, Nemzeti Szalon, 1908. január 11 – ?, (kat. 60.); Hungarian Exhibition, London, Earl’s Court, 1908. május – november, (kat. 225.); Dr. Zádor Anna hagyatékának árverése, Budapest, Nagyházi Galéria és Aukciósház, 1995. december 16., (kat. 9.)

A másik kép a magyar országhatáron kívülre kerülve, ma a nagybányai Máramaros Megyei Múzeum gyűjteményében található:

Iványi-Grünwald Béla: Cigánylányok a Lápos patak partján, 1907, vászon, olaj, 116 x 119 cm, jelzés nélkül, Muzeul Judetean Maramures, Muzeul de Arta „Centrul Artistic Baia Mare”, ltsz.: 191.

Iványi érdeklődését ekkortájt keltette fel a természettel szorosabb összhangban élő hazai cigányság. Modelljeit előszeretettel választotta közülük a továbbiakban is, itthon találva meg azt a témát, melyért Gauguin-nek a déli tengerek szigetvilágába kellett utaznia. Nemsokkal a nagyméretű, patakparton szépítkező cigány lányokat ábrázoló mű elkészültét követően, Iványi a kép egyharmadát különválasztotta és szignálta. Az immár két kép közül az egyik, feltehetően azonos azzal a festménnyel, amely Fonó cigány lány címen szerepelt 1908-ban a M.I.É.N.K. első kiállításán, valamint a modern magyar festészet egyik legkorábbi, külföldön rendezett seregszemléjén Londonban. 

Valamikor 2003 körül Iványi képeit lapozgatva felmerült bennem annak a lehetősége, hogy a két kép egykor összetartozhatott. A két festmény reprodukciójával megkerestem régi barátomat, Harsányi Tamás grafikust, aki segítségemre volt a rekonstrukcióban. Az alábbi fekete-fehér print volt az első bizonyíték, az elgondolásom helyesnek bizonyult, a két festmény pontosan összeillett. Láthatóan és egyértelműen közös kompozíciót alkottak valaha. 

A rekonstrukciómat megemlítettem az egykori Mű-Terem Galéria, A magyar festészet rejtőzködő csodái 1853–1919. Válogatás magyar magángyűjteményekből I. című kötetébe írott tanulmányomban (2004, 168-169.), majd nagyméretű színes képen közölte: Szabó László: Iványi-Grünwald, Budapest, Corvina, 2007, 25-26.:

Nos, így áll össze a kép, ha minden stimmel. Avagy Woody Allen aranyköpését kölcsön véve: "Ha minden ilyen flottul menne".

Kint és bent

Ziffer Sándor: Akt kék drapériával, 1927, vászon, olaj, 110 x 50 cm, jelzés és datálás fent balra: Ziffer Sándor 1927 - Megjelenés: A szezon legjobb képei. Kieselbach Galéria, 2009. november (kat. 33.); valamint: Kieselbach Galéria tavaszi képaukció, 2012. június (kat. 84.); A kép jelenleg (2014. július 29.) is szabadon megtekinthető és tanulmányozható bolti anyag a budapesti Kieselbach Galériában.

Kelemen Emil: Akt a kertben, rétegelt falemez, olaj, 154 x 70 cm, jelzés lent balra: Kelemen - Megjelenés: Pintér Galéria és Aukciósház, képaukció, 2012. augusztus (kat. 160.)

Egyelőre nem értem, miképp szerepelhet ugyanaz a modell, ugyanabban a testtartásban, de ennyire eltérő környezetben a Ziffer Sándor és Kelemen Emil szignóját viselő képeken. Ha valaki tudja a megoldást, kérem világosítson fel!

Márffy und Márffy

Márffy Ödön: Hajó a csatornán, vászon, olaj, 52,5 x 70 cm, jelzés lent balra: Márffy – Megjelent: Mű-Terem Galéria 2. tavaszi árverés, 1999. április (kat. 106.) Rockenbauer-féle Márffy-életműkatalógus szám: 5.9.6.1.

Márffy Ödön: Lac d’Amour, 1905 vagy 1906, karton, olaj, 47,5 x 61 cm, jelzés lent jobbra: Márffy – Megjelent: Virág Judit Galéria és Aukciósház, 28. tavaszi aukció, 2008. május (kat. 92.)

Félreértés ne essék, a legtávolabbról sem állítom a képek párosításával azt, hogy bármelyik is hamisítvány. Ellenben bátran kijelentem, hogy az a kísérteties hasonlóság, mely fennáll e képek esetében, egyáltalán nem jellemző Márffy Ödön művészi gyakorlatára. Rockenbauer Zoltán Márffy-monográfiájának életműkatalógusa 1199, azaz egyezeregyszázkilencvenkilenc művet sorol fel. Ebből 5, azaz öt darab hasonló egyezés található. Először a „Csipkés szélű fémtálca” nevezetű műcsoportból [Megjegyzem: elég vicces és nem mellesleg abszolút művészettörténészi amatőrizmust tükröz az életműkatalógus ilyetén felosztása] az 1.2.8.1.1. kódszámú Barackok, ill. Őszibarackok, 1930, valamint az 1.2.8.1.2. Tálcán barackok, körte. című festmények. [Zárójelben megjegyezve, a két külön számon felvett műtárgy feltehetően azonos, a közölt fotók csupán ugyanannak a festménynek az előző és később átfestett változatait mutatják]. Ilyen a 2.8.2.5.1.1. kódszámú [megőrülök ettől a beosztástól!!] Anya és gyermeke, mely Rockenbauer bejegyzése szerint is feltehetően azonos, csak átfestett változata a 2.8.2.5.1.2. számú Gyermekét tápláló anya című képnek. Ilyen a 4.5.4.2.1. számon nyilvántartott Tavaszi reggel a teraszon, mely a szerző szerint is azonos a 4.5.4.2.2. számú képpel. [Számomra megfejthetetlen rejtély, hogyha a két kép Rockenbauer szerint is azonos, akkor vajon miért adott nekik külön számot katalógusában?] Pontosan ugyanez a helyzet a 4.5.4.3.1. Teraszon és a 4.5.4.3.2. azonos című című képpel is. Végül itt vannak még a 4.7.3.2.1. és a 4.7.3.2.2. Három lovas címen futó festmények, melyekről a reprodukált fotók valószínűleg szintén ugyanannak a műnek különböző állapotait mutatják.

Ebből az öt példából tehát egyik kompozíció esetében sem biztos, hogy két példányban létezne. Inkább az a feltételezhető helyes verzió, hogy a festmények különböző állapotáról állnak a monográfus rendelkezésére fotók. Erre a saját praxisomból is számos példát ismerek. Bernáth Aurél esetében tudomásom van olyan festményről is, melynek három különböző állapotát is dokumentálja korabeli fotográfia. Olyat viszont, amely az átfestés előtti és átfestés utáni állapotot is felfedi, legalább harmincat tudok mutatni a Bernáth-életműből. Úgy tűnik, hogy ismét a művészek „önhamisítás”-ának témájánál tartunk, melyet már érintettem korábbi blogbejegyzéseimben is. Rendkívül szerteágazó és érdekessége okán figyelemkeltő téma ez, mely nem kicsit nehezíti meg a művészettörténészek amúgy sem könnyű dolgát. Ha nem áll rendelkezésünkre korabeli fotográfia egy mű korábbi állapotáról, talán sosem derül ki, hogy az egykor reprodukált, ünnepelt, esetleg díjat is nyert mű, vagy részleteiben eltérő, vagy teljesen átfestett kép alatt rejtőzik, amíg világ a világ.

Visszatérve Márffyra és a két példányban létező Hajó a csatornán-ra, Rockenbauer a következőket írja a később felbukkant darabhoz írott tanulmányában: „Márffy életművében – szemben például Csók Istvánéval – felettébb ritka a replika, azaz egy témának többé-kevésbé azonos módon való, többszöri megfestése.” Igen, olyan ritka, hogy talán nincs is! Ezek után már igazán kíváncsi vagyok, hogy Márffy miért vállalkozott a remek kompozíció számára is kirívó megismétlésére? Talán egyszer erre is fény derül egy korai leveléből, vagy egyéb kordokumentumból. 

Fürdőről fürdőre

Magyar festő, 19. század közepe: Szliács fürdő látképe, olaj, vászon, 56 x 68,5 cm, jelzés nélkül - Megjelent: Nagyházi Galéria és Aukciósház 81. árverés, 2002. április, katalógus szám: 115. (valamint megjelent újból: Nagyházi 158. árverés, 2009. december, katalógus szám: 211.)

Szliács fürdő látképe, postai levelezőlap, 20. század eleje

Megjegyzés: a levelezőlap alapján, a fent közölt festmény eredetileg a bal oldalán valamivel szélesebb lehetett, a látvány szélesebb kivágatát nyújthatta, a szignatúra is valószínűleg ezért hiányzik róla.

Müller Adolf jelzéssel: Pihenő alakok a tájban, 1885, olaj, fa, 32,5 x 49 cm, jelzés lent jobbra: Müller Adolf 1885 Mehadia - Megjelent: Nagyházi Galéria és Aukciósház, 59. árverés, 2000. november, katalógus szám: 160.

Megjegyzés: e látkép a mai Románia területén található Herkulesfürdőt ábrázolja. A két festmény, szerintem nagyon hasonlóan van festve. Mindkettő a 19. század egy-egy kedvelt magyarországi fürdőhelyét ábrázolja. Müller Adolf nevű 19. századi művésznek eddig csak egynek sikerült a nyomára akadnom. Élt egykor egy Müller Adolf, aki Lőcsén született 1823 vagy 1821-ben és Szolnokon hunyt el 1882-ben, így ő kizárható, de lehetséges, hogy volt egy ifjabb Müller Adolf is, aki édesapja után, a kor szokásainak megfelelően kapta nevét, majd apja halála után már nem használva az ifjabb jelzőt, ő is Müller Adolfként szignált. De mindez egyelőre csak feltételezés. Vannak viszont a kiváló kvalitású, aprólékosan részletező, gyönyörű fürdőlátképek. 

„Érdekes egyezések, meglepő hasonlóságok” címen új rovatot nyitok, melyben a képek önmagukért beszélnek. Hagyom, hogy beszéljenek magukról, és hogy nyíltan beszélgethessenek egymással. A szemünk előtt fogják feltárni legféltettebb titkaikat. Ahol magyarázat szükséges, ott természetesen segíteni fogok nekik, de ez a rovat inkább azt igényli, hogy a háttérbe húzódjak és én is tanuljak tőlük.

Magyar festő, 20. század második fele, Női félakt, olaj, farost, 100 x 80 cm, jelzés lent jobbra: olvashatatlan - Megjelent: Nagyházi Galéria és Aukciósház, 79. árverés, 2002. március, katalógus szám: 240.

Berény Róbert: Férfi portré, olaj, vászon, 69 x 59 cm, jelzés lent jobbra: Berény R. 950 - Megjelent: Abigail Galéria és Aukciósház, 25. árverés, 2009. szeptember, katalógus szám: 92.

Mazsaroff Miklós: Akt zöld lepellel, olaj, farost, 100,5 x 80,5 cm, jelzés lent balra: Mazsaroff M. - Megjelent: Nagyházi Galéria és Aukciósház, 191. árverés, 2013. május, katalógus szám: 288.

A már közölt Szúrópróba 2.0 után, amely egy Mikola-kép rejtelmes Czóbellé alakulásának bűnügyi regényeket meghazudtolóan izgalmas történetét mutatta be, most itt a folytatás, a Szúrópróba 3.0, mely egy állítólagos Perlrott-mű nem kevésbé érdekes sztorijával kecsegtet. Ezek a hosszadalmas és alapos nyomozási folyamatok eredményeként létrejött tanulmányaim a képhamisítás világának különleges eseteit modellezik, bemutatva hogy a terület mily szerteágazó, sokszínű és bonyolult szegmense a képzőművészetek történetének. Fontosnak tartom közölni, hogy ezek a szövegek semmiképpen sem az esetlegesen bennük felmerülő aukciósházak vagy galériák, avagy magánszemélyek ellen irányuló támadások. A tanulmányok tárgyául szolgáló képek kiválasztásánál kizárólag szakmai szempontok vezérelnek. Viszont óhatatlanul olyan festményekről van szó, melyek valamiképpen bekerültek a műkereskedelem hálójába, különben én sem találkoztam volna velük soha. Így azután szándékom semmiképpen sem "a bili lassított kiborítása", csupán egy-egy különleges és jól dokumentálható képzőművészeti alkotás visszahelyezése arra a képzeletbeli polcra, ahová eredetileg is tartozott.

Szúrópróba 3.0

Műkereskedelmi rejtvények: Perlrott kontra Erdélyi

Néhány évvel ezelőtt remek írás jelent meg egy pályakezdő művészettörténész tollából. (Babucsik Anna: Műtárgyvásárlási abc kezdőknek, Art-Magazin, 2006/4, 5.) A szerző ebben egy olyan balfogásáról számolt be, mely rendkívül tanulságos lehet a képhamisítás világa iránt érdeklődők és a gyűjtők számára egyaránt. Babucsik Anna nem csekély öniróniával írta meg cikkében egy bolhapiaci melléfogásának részletes történetét. Mint az írásából kiderül, a mórahalmi vásáron harmincötezer forintért Perlrott Csaba Vilmos műveként vásárolt meg egy kisméretű temperaképet, melyről pár nap múlva, számára is nyilvánvaló módon derült ki, hogy otromba hamisítvány.

A szerző a megbukott kép reprodukciója mellett, annak feltételezett eredetijeként közölte Perlrott Aktok szabadban című alkotását, melyet a budapesti Kieselbach Galéria aukcionált 2000 telén.

Perlrott Csaba Vilmos: Aktok szabadban, 1907–1910 között, vászon, olaj, 27,5 x 35 cm, jelzés nélkül, Közölve: Kieselbach Galéria (14.) Téli Képaukció, Budapest, 2000. december 8. (kat. 19.).

Perlrott hazai monográfusa, Benedek Katalin az utóbbi képhez írott aukciós tanulmányának utolsó bekezdésében a következőket tartotta lényegesnek kiemelni: "Az aktok szabadban a színfelületek, formaadás, perspektíva pikturális elképzelését vetíti vászonra. Összetett, képi igényű tanulmány, melynek egyes elemei jól felismerhetők a "Fürdőző fiúk"-on. Ez utóbbi azonban már redukált motívumvilágú mű. Érdekes, gazdagabb elgondolás húzódik meg a kiállított képen. Festőisége mellett mesterségbeli és szemléleti problémákat rejt, válaszokat s eredményeket, melyek Ingres-től Cézanne-ig ívelően és tovább időszerűségükből sohasem veszítettek." [Nem érti? Ne érezze kényelmetlenül magát, én sem értek ebből az idézetből semmit. Ez egy szinte teljesen értelmetlen, művészettörténeti szakkifejezésekkel megspékelt halandzsa.] A képet Benedek ekkor 1907 és 1910 között helyezte el Perlrott életművében. Tanulmányában az aktos kompozíció legközelebbi párhuzamaiként két Perlrott-művet nevezett meg, a pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményében lévő Fürdőző fiúk-at, valamint a szentendrei Ferenczy Múzeum által őrzött Fürdőző katonák-at.

Perlrott Csaba Vilmos: Fürdőző fiúk, 1910 körül, vászon, olaj, 77,5 x 91 cm, jelzés nélkül, Pécs, Janus Pannonius Múzeum, ltsz.: 73.259. Közölve: Benedek Katalin: Perlrott Csaba Vilmos (1880–1955) alkotói pályájának főbb állomásai, Békéscsaba, Munkácsy Mihály Múzeum, 2005, V. színes tábla.),

Perlrott Csaba Vilmos: Fürdőző katonák, 1910 körül, vászon, olaj, 65 x 75 cm, jelzés lent jobbra: Csaba Vilmos, Szentendre, Ferenczy Múzeum, ltsz.: 74.18. Közölve: Benedek 2005, VI. színes tábla.).

2010 májusában szintén a Kieselbach Galéria ajánló katalógusában került bemutatásra Perlrott egy másik, Szabadban című műve.

Perlrott Csaba Vilmos: Szabadban, 1911 körül, vászon, olaj, 121,5 x 140 cm, jelzés lent balra: Perlrott Csaba, Közölve: Kieselbach Galéria, A szezon legjobb képei 2010, (kat. 13.).

A katalógusban képet kísérő tanulmányt Molnos Péter írta, aki a festményt 1911 körülre datálta. A nagyméretű (121 x 140 cm) olajképet Molnos a Perlrott-életmű fődarabjaként határozta meg: "Perlrott Csaba Vilmos Szabadban című festménye mind méretében, mind művészi értékét tekintve az életmű egyik legjelentősebb ma ismert darabja. Olyan összefoglaló jellegű, múzeumi rangú alkotás, melyhez hasonló kvalitású festmény csupán elvétve található köz- és magángyűjteményeinkben." A képhez írott szöveg mellékleteként ismét felbukkant a korábban ugyanitt aukcionált Aktok szabadban című kompozíció, mint az aktuálisan kínált festmény egyik legközelebbi párhuzama.

Perlrott Csaba Vilmos: Kompozíció Tiziano Bacchanalia című képe után, 1910 körül, Közölve: Kieselbach Galéria, A szezon legjobb képei 2010, (kat. 13.) 51.o.

Molnos az Aktok szabadban közvetlen kompozíciós előképeként Tiziano Vecellio 1525 körüli Bacchanália című alkotását jelölte meg, helyesen. Mint írta: "Egy csupán vázlatban megmaradt, néhány esztendővel ezelőtt felbukkant kompozíció jól mutatja, miként használta fel Perlrott az aktfestés évszázadok alatt kikristályosodó tanulságait. A kép Tiziano Bacchanália című, a madridi Pradóban található mű átértelmezése, melyet a magyar festő nyilván 1911-es spanyol útján ismert meg."

Tiziano Vecellio: Bacchanália, 1525 körül, Madrid, Prado

Molnos tehát a képet Perlrott 1910 körüli műveként használta analógiának 2010-ben megjelent írásában. Az ekkor aukcióra került Szabadban című Perlrott festménynek akad azonban egy sokkal közelebbi párhuzama is, az egykori Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található, szintén Szabadban címen őrzött, kisebb méretű olajkép. Ez utóbbi Perlrott-mű mind méretben, mind pedig a rajta szereplő alakok számát tekintve is a 2010-ben aukcióra került nagyméretű kép redukált változatának, avagy előkészítő tanulmányának tekinthető. A kisebb méretű Szabadbant (egyébként mindenki számára hozzáférhető módon), Benedek színesben reprodukálta 2005-ben megjelent Perlrott-kismonográfiájában.

Perlrott Csaba Vilmos: Szabadban, 1910 előtt, karton, olaj, 56 x 68 cm, jelzés nélkül, hátul Aktos kompozíció vázlata, MNG ltsz.: FK 9385. Közölve: Benedek 2005, II. színes tábla.

Ez így mind szép is lenne, meg kerek és remek, a probléma csupán az, hogy bár a Benedek és Molnos által is elfogadott, 2000 telén aukcionált Aktok szabadban valóban Tiziano híres műve után készült adaptáció, csak éppen nem Perlrott Csaba Vilmos alkotása. Az elsőre meglepőnek tűnő állítás bizonyítását, elsősorban maguk a Perlrott művek szolgáltatják. A Benedek által analógiaként hozott Fürdőző fiúk és Fürdőző katonák,valamint a kérdéses mű összehasonlítása már első ránézésre is felveti a különbözőség gyanúját. Ha egymás mellé helyezzük a három művet, azt láthatjuk, hogy a két megfellebbezhetetlenül eredeti, múzeumi gyűjteményben lévő Perlrott-festmény és az Aktok szabadban egészen eltérő művészi látásmódot közvetít. Más a színkezelés, más a festésmód, más a komponálási módszer és mást mutat a fények és árnyékok kezelése is. Ez önmagában még lehetne egy viszonylag egyszerűbben feloldható datálási probléma is, miszerint esetleg a képnek az életműben való időbeli elhelyezésével van probléma, de itt nem ez a helyzet. S bár a Perlrott-életmű eddig felbukkant darabjai között egyetlen ilymódon festett kép sem található, ez még önmagában szintén nem lenne kizáró körülmény, mivel szinte minden művész életművében akadnak atipikus, szokatlan, a már ismertekkel nem összevethető művek és a további folytatást nélkülöző kísérleti munkák. Ebben az esetben azonban nemcsak az biztos, hogy a kép idegen testként ékelődik a Perlrott-életműbe, hanem az is, hogy ki az a művész aki a képet eredetileg festette, mivel fellelhető a kérdéses mű Perlrottnál sokkal közelebbi párhuzama, mondhatni ikertestvére.

Erdélyi Béla (1891–1955) kárpátaljai festő és író, 1911–1915 között a budapesti Képzőművészeti Főiskola növendéke volt. 1913 nyarán még ösztöndíjas főiskolásként, tanára Iványi-Grünwald Béla vezetésével, a kecskeméti művésztelepen dolgozott. 1913 őszén szintén Kecskeméten, a főiskolások ifjúsági kiállításán mutatta be a nyáron készült munkáit. Erdélyi a főiskolán megszerzett rajztanári oklevéllel már 1916-ban a munkácsi állami tanítóképzőben tanított. Ezt követően, 1922 és 1937 között további művészeti tanulmányokat folytatott Németországban, Itáliában, Franciaországban és Lengyelországban. Erdélyit a kárpátaljai magyar és az ukrán festészet története is egyik legmarkánsabb egyéniségeként tartja számon. Mint egy ízben önmagáról szarkasztikusan megjegyezte: "Én egy olyan francia kultúrájú, német anyanyelvű ukrán vagyok, aki magyarul tud a legjobban.” (Balla László: Erdélyi Béla és kortársai, Ungvár–Budapest, Galéria Kiadó, 1994, 15. További irodalom: Brogyányi Kálmán: Festőművészet Szlovenszkón, Kassa, 1931, 92-93, 104.; Kovach Anton: Adalbert Erdelyi, Uzhgorod, 2007.)

Balla László Erdélyi Béla és kortársai című, Kárpátalja képzőművészeinek három nemzedékéről szóló könyvében közölte a művésznek azt a festményét, mely alapvetően kérdőjelezi meg az Aktok szabadban esetében Perlrott szerzőségét. A kötet végén lévő, oldalszám nélküli reprodukciók között szerepel Erdélyi A művész útja című alkotása. Ez az a mű, mely mind a rajta megjelenő alakok, mind pedig az őket körülvevő tájrészlet festésmódjában meglepő egyezéseket mutat az Aktok szabadban című képpel. Az Erdélyi művészetével foglalkozó irodalom A művész útját az 1929–1931 között Párizsban született, szimbolista indíttatású alkotások között tartja számon. Egymás mellé helyezve A művész útja és az Aktok szabadban című képeket, még a gyakorlatlanabb szem számára is teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy a két mű ugyanannak a művésznek az alkotása.

Erdélyi Béla: A művész útja, 1929-1931 között, Párizs, vászon, olaj, méret ismeretlen, lappang, Közölve: Balla László: Erdélyi Béla és kortársai, Ungvár–Budapest, Galéria Kiadó, 1994, 4. ff. tábla.

Immár helyesen: Erdélyi Béla: Kompozíció Tiziano Bacchanália című képe után, 1929-1931 között, Párizs, vászon, olaj, 27,5 x 35 cm, jelzés nélkül, magántulajdon

Ráadásul, Perlrott és Erdélyi közvetlen, személyes kapcsolatban is álltak 1913 nyarán, mivel ekkor mindketten a kecskeméti művésztelepen dolgoztak. Erdélyi mint Iványi-Grünwald tanítványa, Perlrott pedig mint befutott, elismert művész, egymással napi kapcsolatban, egymás műveit akarva-akaratlanul is látva alkottak. Erdélyinek tehát minden lehetősége megvolt, hogy a tisztelt mestertől ellessen műfogásokat, speciális művészi problémákra adott egyéni válaszokat. Erdélyi ilymódon egyenesen a "tiszta forrásból" meríthetett, mely hatás, természetes érési folyamat következtében nem azonnal, hanem csak évekkel később bukkant fel művészetében.

Mind emellett azok az érvek is sántítanak, melyek az Aktok szabadban születési idejét egyrészt 1907–1910 közé (Benedek), vagy 1910 körülre (Molnos) teszik. Mint Molnos megjegyezte: "A kép Tiziano Bacchanália című, a madridi Pradóban található mű átértelmezése, melyet a magyar festő nyilván 1911-es spanyol útján ismert meg." Alapos csúsztatás ez, mert bár igaz, hogy Perlrott 1911-ben járt a madridi Pradóban, de az ezt követően készült művei alapján nem a későreneszánsz Tiziano, hanem a manierista El Greco volt lenyűgöző hatással művészetére. Perlrottot ekkor éppen nem az érett reneszánsz egyik legnagyobb mesterének klasszikus nyugalmú festészete, hanem a formabontó El Greco eksztatikus, nyugtalanul lobogó figurái, titokterhes fény-árnyék kezelése, ambivalens lélektani mozgatórugóktól eleven festészete ejtette ámulatba. Perlrott 1911 után Matisse, Cézanne és El Greco művészetének együttes hatásait mutató, csak látszólag kubizáló, de inkább csak kristályos szerkezetűnek nevezhető, élesen metszett formákkal operáló egyéni stílust dolgozott ki spanyolországi útját követően. Bár Benedek szerint Perlrott a két fürdőző fiúkat-férfiakat ábrázoló múzeumi képet "kubista felfogásban" festette meg, kijelentését maguk a művek, sajnos nem igazolják. E művek szemléletétől messze távol áll a Picasso és Braque által kidolgozott kubista képanalízis, ezzel szemben láttat egyfajta, a felületes szemlélő számára a kubista szemlélettel összetéveszthető felületi töredezettséget, mely azonban inkább az afrikai törzsi művészetek felé mutat. S bár a törzsi művészetek a kubizmus születésének is egyik forrásául szolgáltak, de Picasso egészen más művészi következtetéseket vont le ebből, mint például Matisse, aki egyébként pár évvel korábban Perlrott mestere volt.

Összegezve, a Perlrott Csaba Vilmos neve alatt kereskedelmi forgalomba került Aktok szabadban című, 1910 körülre datált kép, valójában Erdélyi Béla, feltehetően 1929 és 1931 között Párizsban festett műve. Mivel a festményen sem Perlrott, sem pedig Erdélyi aláírása nem szerepel, így ez a kép egyelőre a kétes állapotú, bizonytalan státuszú művek csoportjába tartozik. S mivel eredeti szerzője és származása a feledés homályába süllyedt, így válhatott azután a jó kvalitású műalkotás a tévedések szabad prédájává.

Rum Attila

Budapest, 2013 június-július

Tegnap késő délután, holtfáradtan értem haza az egész napi rohangálás után. Kinyitom a netet és látom, hogy nemsokára kezdődik Nagy Kriszta kiállításának záróaktusa, finisszázsa. Pár napja már mocorog bennem a kisördög, hogy valamit a magam módján is hozzátegyek a kiállított ötvenvalahány Orbán-portrét bemutató tárlathoz. Nem volt időm megnézni a kiállítást, csak a neten láttam pár darabot belőle, de az is elég volt, hogy tudjam-lássam, miről van szó. Szóval fáradtan haza, látom mi a helyzet és beindul az agyam, van egy órám a finisszázs kezdetéig (milyen szép ez: a befejezés kezdete!!!) írok valamit, odarohanok, elmondom, hazarohanok a fiamhoz, hogy elbúcsúzzak tőle, mielőtt elalszik. Így is történt. A következő szöveget olvastam fel a megjelentek előtt:

„Az állam lehet jó gazda” (Nagy Kriszta x-T)

Bár manapság már nem szokás a művészeket megrendelésekkel zaklatni, de Nagy Kriszta úgy tünik szakít ezzel az újkori tradícióval és egy sokkal régebbi hagyomány szolgálatába szegődve, nem átall megrendelésre is dolgozni. Így talán nem sértődik meg, nem veszi zokon, nem gondolja úgy, hogy a művészi autonómiája sérül, ha pár, esetlegesen megfesthető kép ötletével bombázom. Teszem ezt azért, mert én sajnos csak egy művészi alkotásra képtelen, egyszerű művészettörténész vagyok.

A napokban olvastam el Pukánszky Béla: A gyermekkor története című dolgozatát. A szerző ebben végigvezeti, hogy a különböző történeti korokban miként gondolkodtak a gyerekekről és hogyan bántak velük. Az ókori köztársaságkori Rómához érve, mintha csak Orbán most bontakozó birodalma sejlett volna fel előttem. Szinte teljes az átfedés, a transzparencia. A köztársaságkori Rómában a központi akarat érvényesítésének az elősegítése volt az egyik legfontosabb polgári erény. A vezetők és a polgárok is gyakorlatiasak, bátrak, fegyelmezettek voltak, fontosak a katonás erények, elvárt a birodalomhoz való feltétlen lojalitás, a polgári hűség. A minta férfi jó gazda is egyben, aki maga műveli földjét, tekintetét mindig a jószágán tartja. Orbán is szívesen szerepel a jó gazdaként. Többször láttam a TV-ben, amint épp hurkát-kolbászt tölt, vagy más hasonlót csinál.

Képötlet: Orbán a gáton; Orbán szánt, vet, arat, stb.; Orbán részt vesz (tevékeny részt vesz) a munkamegbeszélésen; Orbán a jó gazda; Orbán disznót nevel, etet, simogat, torkonszúr, stb. vagy: Orbán a hadvezér; Orbán a szónok; Orbán a gyengéd, de erélyes apa, vagy: Orbán szerény, de tartalmas reggelit fogyaszt, hogy kellő erővel bírja az előtte álló munkanapot.

S ezzel már el is érkeztünk az egészen személyes szférába, ahol a római apa, aki az atyai hatalom megtestesítője volt, élet és halál ura, aki feltétlen hatalommal rendelkezett a családja minden tagja felett, úgy ismerte el gyermekét, hogy egy szertartás keretében felemelte őt a földről. Ezzel fogadta el a gyermeket sajátjaként, vállalva, hogy felneveli őt.

Képötlet: Orbán ezt-azt felemel a földről, olyasmit, ami kedves neki, vagy amit szeretne birtokolni, például egy mai Magyarország alakú kenyeret, vagy bármit; esetleg nagy Magyarország formájú bármivel is lehet helyettesíteni a motívumot.

És igen, persze majd jönnek a szabotőrök is, akik viccet csinálnak ebből a szent dologból, például megfestik majd hiper-szupernaturálisan, ahogy Orbánt a háta mögött kiröhögik az Európa Parlamentben, vagy ahogy meggondolatlan óvodások fityiszt mutatnak neki egy óvodai látogatása alkalmával. De velük ne is foglalkozzunk. Szabotőrök.

Eddig tartott a szöveg, amit gyorsan felolvastam és néma csönd fogadott. A mikrofont visszakapó hivatalos beszélgetők, Bordács Andrea és Cséka György esztéták, valamint Oltai Kata kurátor mintha mi sem történt volna, folytatták és viszonylag gyorsan be is fejezték a tárlat zárását kísérő beszélgetést. Kicsit csodálkoztam, mert a beszélgetés a „Hatalom és művészet, avagy hatalom-e a művészet” címet kapta, előre jelezve, hogy körülbelül mire számíthat a nagyérdemű. Bár a képsorozat lehetséges értelmezési tartományai közül a politikai a legegyértelműbb, ezt a beszélgetés résztvevői úgy kerülgették, mint azt a bizonyos forró kását. Arról vitatkozni egy portrékiállításon, hogy akkor ezek most egyáltalán portrék-e, vagy ha mégis, akkor mennyiben azok, az szerintem teljesen értelmetlen. Oltai Kata közhely-gyanúsnak érezte az általa hozott Warhol-párhuzamot, ami egyáltalán nem volt közhelyes, csak teljesen egyértelmű és így helyénvaló megjegyzés. Ami viszont már eszement mód közhelyes volt, az az, amikor arról próbálta (a beszélgetés során többször is visszatérve erre) meggyőzni hallgatóságát és beszélgetőpartnereit, hogy Nagy Kriszta Orbán-portréi tulajdonképpen nem is Orbán-portrék, hanem Nagy Kriszta önarcképek. Na, ez az a szint, amitől a szerencsére csekély hátszőrzetem megvadult dárdaerdőként dőfi keresztül a rajtam lévő felsőruházatot. Oltai egyébként a képek feliratait, az Orbán-portrékat kísérő hihetetlenül szórakoztató szövegeket „kvázi infantilisnek” is nevezte, nem tudom, mire gondolhatott ekkor, mert ezek a képek szerves részét képező szavak-mondatok-jelmondatok egyáltalán nem infantilisek, nem gyermekiek, hanem pontos látleletet adnak hazánk vezetőjének állapotairól. Én elsírtam volna magam a Nagy Kriszta helyében, vagy földhöz vágtam volna a kezemben tartott whiskys poharat, hogy a fene egye meg, tényleg csak ennyi tellik tőletek, ha a munkáimról beszélgettek? Bordács Andrea volt hármuk közül az egyetlen, aki néha valamit mondott is, nemcsak beszélt.

Szerintem Nagy Kriszta Orbán-portré sorozata zseniális és szórakoztató egyszerre. Díszes Orbán képmásai egy eljövendő szarkasztikus neoszocreál előhírnökei is lehetnek. A rajtuk elhelyezett feliratok csak éppen annyira infantilisek, amennyire Paul Klee vagy Joan Miró művei „gyerekesek”. Semennyire! Ellenben pontosan és folyamatosan telibe találják a céltáblául használt személyt, a végtelenségig sokszorozott Orbán-profilt.

Hajrá Kriszta!!! Lehet, hogy állami támogatást nem fogsz kapni, és az MMA sem fog tagjai sorába invitálni, de e helyett majd az emberek megveszik a képeidet, mint ahogy most is megvették. Mert sokkal jobb érzés, ha az emberre otthon visszamosolyog a tükörképe, mintha utálkozva elfordul tőle.

Ami pedig a legszebb, hogy a finisszázs záróakkordjaként az utolsó Orbán-portrét, mely még nem talált gazdára, kisorsolták a tárlatlátogatók között, na és vajon ki nyerte meg a pszichedelikus neonoktól betépett, a Mátrixot is uralni vágyó fővezér képmását? Sosem találnák ki, hát Orbán egykori kultuszminisztere, Rockenbauer Kváziművészettörténész Zoltán. És hogy a dolog nem volt megrendezve, abban annyira biztos vagyok, mint ahogy ezt itt most leírom, mert láttam a sorsolást, tényleg a sors kacagott közénk. A kép oda vágyott ahová való, ami összetartozik az előbb-utóbb össze is nő. Úgy tűnik, hogy ez a közhely is alapigazság. 

Csak néhány ember tudja, hogy „mit tettem tavaly nyáron”, de most elárulom a többieknek is. Írtam három tanulmányt, melyben a hazai festészet szempontjából három fontos alkotással foglalkoztam. E képek közül eredetileg egyik sem hamisítványnak készült, de az idők során mégis hamisítványokká váltak. Hogyan lehetséges ez? Ezt próbáltam bemutatni a három szövegemben, melyek közül az egyik, Szúrópróba – Berény kontra Czóbel címen meg is jelent nyomtatásban az Artmagazin 2013. évi 10. számában. Egy sorozatot próbáltam indítani, így a cikk a Műkereskedelmi rejtvények-sorozat 1. darabjaként jelent meg. A lap főszerkesztőjével Topor Tündével való beszélgetéseink során egyértelművé tettem a szándékomat, hogy kizárólag akkor bocsátom az írásomat közlésre, ha mindhárom megjelenhet, lehetőleg egymást követő számokban. Csak abban tettem engedményt, hogy a megjelenés sorrendjét bíztam a főszerkesztőre. Az első írás meg is jelent, majd hosszú néma csendek és ügyes kitérő manőverek után kénytelen voltam rájönni, hogy a folytatásra hiába várok. Kérdésemre, hogy miért ilyen inkorrektül kezeli ezt az ügyet, a főszerkesztő eljátszotta a nagy sértődöttet, mintha nem éppen ő lett volna az, aki megszegett egy szóbeli megállapodást. Mivel kapcsolatunk megszakadt, sajnos nem tudom az igazi okát, hogy a másik két tanulmány miért került tiltólistára az Artmagazinnál. Talán egyszer erre is választ kapok. Minden esetre úgy döntöttem, hogy akkoris leközlöm ezeket a tanulmányaimat, ha máshol nem megy, akkor a saját blogomban. Az első egy eredetileg Mikola András által festett képről szól, mely Barki Gergely kollégám „jóvoltából” ma már Czóbel Béla remekműveként futja köreit hazai és külföldi kiállításokon. Írásomban bemutatom, hogy miképpen vált Mikolából Czóbellé a kép és arra is válaszokat-bizonyítékokat keresek, hogy miért megkérdőjelezhetetlen számomra, hogy ezt a művet igazából ki is festette. Az alábbi festmény a tanulmány megírása óta is szerepelt, Czóbel Bélának attribuálva (B.G. által) a párizsi Musée d' Orsay Allegro Barbaro. Béla Bartók et la modernité hongroise 1905-1920 című kiállításán 2013 októbere és 2014 januárja között.

Szúrópróba 2.0

Műkereskedelmi rejtvények: Czóbel kontra Mikola

Akadnak olyan festmények, amelyek az őket alkotó művész szignatúrájának hiányában furcsán viselkednek. Meglepően hasonló módon reagálnak az ilyen helyzetre, mint Woody Allen híres filmjének kitalált alakja, a titokzatos ám nem kevésbé röhejes Leonard Zelig. Az ismeretlenségből felbukkant Zelig a filmben folyamatosan változtatja személyiségét, annak megfelelően, hogy épp milyen környezetbe kerül. Külleme egyik pillanatról a másikra az őt körülvevő emberekhez hasonul, rabbik társaságában hirtelen szakálla-pajesza nő és héberül kezd beszélni; afro-amerikai jazz zenészek között maga is fekete bőrűvé válik; túlsúlyos emberek közelében pár perc alatt hízik hasonló terjedelművé; orvostársaságban pedig azonnal a megfelelő szakzsargont használva értekezik az épp felmerülő egészségügyi problémáról. Zelignek tehát nemcsak külalakja, de teljes személyisége is kaméleonszerű vonásokat mutat. Olyan emberi kaméleon ő, aki tragikomikus szituációkba kerülve, a legteljesebb mértékben képes, mert kénytelen idomulni pillanatnyi környezetéhez.

A filmbéli Zelighez hasonló módon viselkedik Mikola András egyre szélesedő körben ismertté vált egyik műve is. Az olajfestménnyel az egykori Magyar Nemzeti Galériában 2006-ban megrendezett Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 című kiállítás előkészítésének idején, 2004 körül találkoztam először. (Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2006. március 21 – július 30. [továbbiakban Magyar Vadak 2006] Szerk. Passuth Krisztina, Szücs György, Budapest, MNG, 2006.) H. L. művészettörténész úr otthonában mutatta be a képet annak a társaságnak, aki a művek összegyűjtésével és a kiállítás előkészítésével volt megbízva. A titokzatos művet H. L. úr egy festőállványon helyezte el, gondosan letakarta, majd látogatásunk megkoronázásaként, klasszikus zenei aláfestéssel teremtette meg a helyzet komolyságához illő hangulatot. Amikor már valamennyien felkészültünk az elénk táruló látványra, H. L. úr leleplezte a képet, mely Mikola András egy szignált és 1906-ra datált csendélete volt, a hordozóként szolgáló vastag karton hátoldalára festett párizsi piaci jelenettel. (Mikola András: Növénycsendélet, 1906, karton, olaj, 58 x 51 cm, jelzés lent jobbra: Mikola 906; a karton hátoldalán: Párizsi utca, jelzés nélkül, magántulajdon, Közölve: Magyar Vadak 2006, 203, 307, (kat. 182.)

 1. Mikola András: Növénycsendélet, 1906, karton, olaj, 58 x 51 cm, jelzés és datálás lent jobbra: Mikola 906, magántulajdon, Közölve: Magyar Vadak 2006, 307, (kat. 182.) Hátoldalán: Mikola András: Párizsi utca, 1906 körül

 2. Mikola András: Párizsi utca, 1906 körül, karton, olaj, 58 x 51 cm, jelzés nélkül, magántulajdon, Közölve: Magyar Vadak 2006, 203, (kat. 182.) Előoldalán: Mikola András: Növénycsendélet, 1906

A festmény hátoldalán szereplő, jelzés nélküli kompozíció stíluskritikai szempontból beleillett a kiállítás koncepciójába, így bemutattuk az említett Magyar Vadak tárlaton. A kiállítás katalógusának előkészítése során azonban az egyik kurátor, Barki Gergely, a többi kurátor beleegyezése nélkül, úgy döntött, hogy a kép "Mikola András (?)" meghatározással jelenjen meg nyomtatásban. Majd az ily módon megkérdőjelezett Mikola festményt a katalógusban szereplő, A vaddá válás evolúciója Czóbel Béla korai portréin című tanulmányában reprodukálta. (Magyar Vadak 2006, 201-216.) Érdekes módon, egy valamivel későbbi, Barkival készült interjút közlő cikkben a Párizsi utca kérdőjel nélküli Mikolaként került nyomtatásba. Lásd. Herczeg Renáta: Vadlesen. Beszélgetés Barki Gergely művészettörténésszel, Magyar Múzeumok, 2006/4, 50.) Barki írásában nem indokolta, hogy miért kérdőjelezi meg Mikola szerzőségét.  Ez volt tehát az első fázisa annak a folyamatnak, melynek eredményeként, 2006-tól röpke hat év leforgása alatt, 2012-re a festmény már kérdőjelek nélkül, Czóbel Béla autentikus műveként került a közönség elé. Közben azonban volt még pár fázis a Mikola-festmény "Czóbellé válásának evolúciója" során, melyekre érdemes kitérni.

A 2008 és 2009 júniusa közötti esztendő során, három francia múzeum is kiállítást rendezett a magyar vadak műveiből. (Fauves Hongrois 1904–1914; Céret, musée d'Art moderne, 2008. június 21 – október 12; Cateau-Cambrésis, musée départemental Matisse, 2008. október 25 – 2009. február 22; Dijon, musée des Beaux-Arts, 2009. március 13 – június 15. Katalógus: Fauves Hongrois 1904–1914, [továbbiakban Fauves Hongrois 2008] Paris, Biro éditeur, 2008.) A tárlatok közös katalógusában, a Párizsi utca kérdőjel nélkül Mikola András műveként került közlésre. (András Mikola: Rue á Paris, 1906, huile sur carton, 58 x 51 cm, Collection particuliére, Közölve: Fauves Hongrois 2008, 187, (kat. 97.) A nagy átalakulás következő fázisára 2010–2011 fordulóján került sor. A brüsszeli Városházán ekkor megrendezett kiállítás ismét a magyarországi fauvizmus bemutatását tűzte ki céljául. (Dialogue de Fauves. Hungarian fauvism (1904–1914), Bruxelles, Hotel de Ville, 2010. december 1 – 2011. március 20. [továbbiakban Hungarian fauvism 2010] Brussel, Silvana Editoriale, 2010.) A tárlat katalógusában Mikola párizsi utcaképe mint Czóbel kérdőjeles műve jelent meg nyomtatásban. (Béla Czóbel (?): Une rue de Paris, ca. 1906, 60 x 50 cm, Collection privée, Közölve: Hungarian fauvism 2010, 45, 115, (kat. sz. n.) Mikolának már egyetlen műve sem szerepelt ezen a bemutatón, annak dacára, hogy a művész Czóbellel és Czigánnyal együtt a legelsők között volt, akik egykor hírt hoztak Párizsból a legfrissebb francia művészi törekvésekről, ezzel indítva el 1906 nyarán a nagybányai művésztelep neós forradalmát.

A hazai modernizmus történetében a magyar vadak kísérletei a Nyolcak festőcsoport 1909–1912 közötti tevékenységében kristályosodtak ki, tisztultak le és váltak minden modern kezdeményezés sorsában osztozva túlhaladottá. A festőtársaság történetét 2010–2011-ben az előbb Pécsett, majd a budapesti Szépművészeti Múzeumban rendezett kiállítások mutatták be a legteljesebben. (A Nyolcak, Pécs, Janus Pannonius Múzeum Modern Magyar Képtár, 2010. december 10 – 2011. március 27; Budapest, Szépművészeti Múzeum, 2011. május 17 – szeptember 12. Katalógus: A Nyolcak, [továbbiakban: A Nyolcak 2010] Szerk. Markója Csilla, Bardoly István, Pécs, JPM, 2010.) A pécsi tárlathoz kapcsolódó katalógusban a Párizsi utca ismételten, az eddigieket megerősítve, Czóbel Béla (?) jelzéssel szerepelt. (Czóbel Béla (?): Párizsi utca, 1906 körül, karton, olaj, 58 x 51 cm, jelzés nélkül, magántulajdon, Közölve: A Nyolcak 2010, 237, 529.) A képpel, mely a két hazai kiállítás közül csak a Szépművészeti Múzeumban lett bemutatva, immár a hazai látogatók is kérdőjeles Czóbelként ismerkedhettek meg. A tárlat katalógusában ismét Barki foglalkozott Czóbel művészetével, de itt megjelent tanulmányában sem adott kulcsot az egykori Mikola festmény Czóbellé alakulásának rejtélyéhez. (Barki Gergely: Czóbel Béla, In: A Nyolcak 2010, 234-245.) 

A már említett brüsszeli Vadak, valamint a budapesti Nyolcak kiállításhoz hasonlóan, a 2012-es bécsi Nyolcak tárlat is a Barki-Rockenbauer páros rendezésében valósult meg. (Die Acht. A Nyolcak. Ungarns Highway in die Moderne, Wien, Kunstforum, 2012. szeptember 12 – december 2. [továbbiakban: Die Acht 2012] Szerk. Barki Gergely, Rockenbauer Zoltán, Peter Vergo, Wien, Deutscher Kunstverlag, 2012.) A kiállítás katalógusában végérvényesítve az eddigieket, immár kérdőjel nélkül szerepelt Czóbelként Mikola egykori festménye. (Béla Czóbel: Pariser Szene, um 1906, Öl auf Karton, 58 x 50,8 cm, Privatbesitz, Közölve: Die Acht 2012, 41, 199, (kat. sz. n.) A "Czóbellé válás evolúciója" ezzel tehát befejeződött. S hogy valóban "fejlődésről" van szó, azt mi sem bizonyítja fényesebben, mint a Mikola és Czóbel képek kereskedelmi árai közötti nagyságrendbeli különbség. Néhány körülmény, adat, tény és vélemény viszont ellentmond a Párizsi utca új attribúciójának.

Szerencsére rendelkezésre áll Mikola András önéletrajza, melyben a művész terjedelmes és kimerítő alapossággal számolt be, többek között Párizsban töltött éveiről is. (Mikola András: Színek és fények. Egy nagybányai festő emlékei, Kolozsvár, Dacia Könyvkiadó, 1972. [továbbiakban: Mikola 1972]. A párizsi évekre vonatkozó részek: Mikola 1972, 38-64.) Eszerint Mikola 1905 és 1908 között, a nyári hónapok kivételével (amikor Nagybányán dolgozott) Párizsban tartózkodott. A fiatal művész 1905 őszén utazott először a francia fővárosba. Itt késedelem nélkül beiratkozott az Academie Julian-be, ahol olcsón jutott modellhez és kis kitérővel a Montparnasse-on talált magának szállást, az Edgar Quinet és a Poinsot utcák találkozásánál lévő Bon Coin (Jó Sarok) szállóban. Szállása meglehetősen rosszhírű környéken volt, de így a fiatal művész anyagi lehetőségeihez igazodott a szállodai szoba ára is. Mikola így emlékezett meg a helyről önéletrajzában: "Első emeleten lévő szobám ablakából remek kilátás nyílt a térre, melyen hetenként kétszer piacot is tartottak. Ez kellett nekem, itt festhetek is! Hogy milyen szálloda volt az a Bon Coin, azt már a neve is elárulta. A posta ide nem kézbesített pénzt, érte kellett menni. A rendőrség kettős őrszemmel állott posztot, a biciklis rendőrjáratok pedig négyes-hatos csoportokban köröztek. A gyilkosság, szurkálás, verekedés, csaknem minden héten áldozatokat követelt. A szálloda ivójában szerencsétlen nők s vendégeik, kitartott, munkátlan szeretőik adtak egymásnak találkozót."(Mikola 1972, 42.)

Párizsi barangolásai során Mikola véletlenül ismerkedett meg Leo Steinnel, a Picasso és Matisse legfőbb gyűjtői köréhez tartozó amerikai Stein-család egyik tagjával. "Az én nagy műveltségű és kitűnő művészetismerő Stein barátomtól igen sokat tanultam. Könyveket kaptam tőle; ma is őrzök vagy tíz darab művészeti könyvet, amelyeket ő ajándékozott nekem." – emlékezett később Mikola, aki szombat esténként rendszeres látogatójává vált a Stein-szalonnak, ahol Picassóval és Matisse-al személyesen is alkalma nyílt megismerkedni.(Mikola 1972, 46-48.) "Párizsi tartózkodásom alatt a nyomor legsötétebb és legváltozatosabb formáit kellett elszenvednem, és ugyanakkor a másokét is látnom. Az idő múlásával persze elfelejti az ember azt, ami kellemetlen, nehéz vagy fájdalmas, mint az operált beteg, aki, ha túl van rajta, elfelejti fájdalmait. Így én sem beszéltem erről soha. Egy-két velem baráti viszonyban álló festő tudott csak róla, és amikor hazajöttem, a később érkező magyaroknak mutogatták a Bon Coint: – Na, itt lakott Mikola!"(Mikola 1972, 52-53.)

Eleddig három olyan festmény bukkant fel, mely a ma már nem létező Bon Coin szálloda ablakából ábrázolja azt az alkalmi piacteret és utcarészletet, melyet Mikola is említ önéletrajzában. Ezek közül kettőt Czóbel Béla festett, egyet pedig Mikola András. Mindhárom mű 1906 körül született. A két Czóbel-mű közül az egyik Párizsi utca címen szerepel a szakirodalomban.(Czóbel Béla: Párizsi utca, 1905, vászon, olaj, 73 x 100 cm, jelzés lent balra: Czóbel, magántulajdon, Közölve: Magyar Művészet 1934/11-12, 356, Jakobovits Jenő tulajdonaként; Újra közölve: Magyar Vadak 2006, 202. (kat. 104.)

 3. Czóbel Béla: Párizsi utca, 1905, vászon, olaj, 73 x 100 cm, jelzés lent balra: Czóbel, magántulajdon, Közölve: Magyar Vadak 2006, 202. (kat. 104.)

A másik A piac sarka című hasonló témájú festmény pedig nemrég került elő több mint száz évnyi lappangás után.(Czóbel Béla: A piac sarka, 1905, vászon, olaj, 47 x 56,5 cm, jelzés lent jobbra: Czóbel, magántulajdon, Közölve: Virág Judit Galéria, Exkluzív ajánlat, 2012 tél, 27.)

 4. Czóbel Béla: A piac sarka, 1905, vászon, olaj, 47 x 56,5 cm, jelzés lent jobbra: Czóbel, magántulajdon, Közölve: Virág Judit Galéria, Exkluzív ajánlat, 2012 tél, 27.

 Ez utóbbi mű, mint kép a képben-motívum is szerepel Czóbel híres és sokat reprodukált Kislány ágy előtt című, 1905-ben festett kompozíciója hátterében.(Czóbel Béla: Kislány ágy előtt, 1905, vászon, olaj, 80 x 105 cm, jelzés és datálás fent jobbra: Czóbel 905, magántulajdon, Közölve: Magyar Vadak 2006, 205. (kat. 102.)

 5. Czóbel Béla: Kislány ágy előtt, 1905, vászon, olaj, 80 x 105 cm, jelzés és datálás fent jobbra: Czóbel 905, magántulajdon, Közölve: Magyar Vadak 2006, 205. (kat. 102.)

A piac sarka tehát valamivel korábban kellett, hogy elkészüljön, mint az a kép amelyen ábrázolva lett. Czóbel 1905-ben többféle festésmóddal, stílussal is kísérletezett. Mivel a Párizsi utca egy korábbi, posztimpresszionista fázist mutat mint a fauvos A piac sarka, így a festmények elkészültének valószínű 1905-ös sorrendje a következő: 1. Párizsi utca, 2. A piac sarka, 3. Kislány ágy előtt. A Mikola Növénycsendéletének hátoldalán szereplő Párizsi utca kompozíció művészi látásmódja ezektől gyökeresen különböző, stílusa Czóbel egyik képének festésmódjára sem hasonlít. Czóbel mindhárom festménye vászonra készült olajfestékkel és valamennyi fekvő formátumú alkotás. Ezzel ellentétben Mikola kartonra festette és álló formátumban komponálta meg utcai jelenetét.

Sok esetben nemcsak egy adat megléte, de annak hiánya is igen hasznos lehet a kutató számára. Ilyen beszédes hiány, hogy Mikola amúgy igen részletes és pontos adatokkal szolgáló önéletrajzában egyszer sem említette Czóbel nevét. Nem tette ezt annak dacára, hogy bizonyosan ismerték egymást és 1905-ben szinte biztos, hogy egyidőben is laktak a Bon Coin szállóban. Az viszont már nem bizonyított, hogy a szállónak ugyanazt a szobáját használták volna műteremnek. Az említett Czóbel-képek a piacteret a Mikola-műhöz képest alacsonyabb nézőpontból és némiképp eltérő szemszögből örökítették meg. Ezen felül semmiféle írásos bizonyíték nincs arra nézve, hogy Mikola és Czóbel ugyanazt a szobát bérelték volna 1905-ben, mint ahogy arra sincs, hogy Mikola befogadta volna a saját bérleményébe, az általa sosem említett Czóbelt. A rendelkezésre álló adatok alapján Czóbel és Mikola nem voltak közeli barátok, ha dolgoztak is egymás közelében, azt feltehetően a másiktól függetlenül tették. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy művészetükben ne hatottak volna egymásra, alkalmasint ne leshettek volna el a másiktól festői megoldásokat, avagy témákat. Ezt támasztja alá Barki is 2010-ben Czóbelről írt tanulmányában: "Magyar kollégái társaságát párizsi tartózkodása alatt sem igen kereste, itt is leginkább Kernstokhoz járt, a visszaemlékezések többsége arról szól, hogy Czóbel honfitársaival ritkán vállalt közösséget, inkább a párizsiakkal barátkozott. Némi malíciával így emlékezett például Bornemisza Géza: – Czóbel szörnyű önző ember volt. Steinéknél vagyunk. Én Picassóval beszélgetek. Akkor nem volt szokás bemutatkozni. Én tudtam ki ő, ő nem. Később megjelent Czóbel. Kérdezi tőle Picasso, ki vagyok én. Czóbel: Un hongrois – és legyintett."(Barki Gergely: Czóbel Béla, In: A Nyolcak 2010, 240.) Az ismert műveik alapján azonban bátran kijelenthető, hogy Mikola az 1905–1906-os évek fordulója körül sem festői kvalitásban, sem művészi erőben nem játszott alárendelt szerepet Czóbellel szemben. Mikola 1906-os önarcképei Czóbel azonos korú portréival egyenrangú, elsőosztályú művészi remekek.(Mikola András: Önarckép, 1906 Nagypeleske, vászon, olaj, 100 x 66 cm, jelzés és datálás fent balra: Mikola A. 1906, MNG ltsz.: 58.278 T, Közölve: Nagybánya művészete, Szerk. Csorba Géza, Szücs György, Budapest, MNG, 1996, 441, (kat. 320.); Mikola András: Önarckép, 1906 Párizs, vászon, olaj, 73 x 55 cm, jelzés és datálás lent balra: Mikola A. Paris 906, Közölve: A szezon legjobb képei 2009, Budapest, Kieselbach Galéria, 2009. november (kat. 34.)

 6. Mikola András: Önarckép, 1906 Nagypeleske, vászon, olaj, 100 x 66 cm, jelzés és datálás fent balra: Mikola A. 1906, MNG ltsz.: 58.278 T, Közölve: Nagybánya művészete, Szerk. Csorba Géza, Szücs György, Budapest, MNG, 1996, 441, (kat. 320.)

 7. Mikola András: Önarckép, 1906 Párizs, vászon, olaj, 73 x 55 cm, jelzés és datálás lent balra: Mikola A. Paris 906, Közölve: A szezon legjobb képei 2009, Budapest, Kieselbach Galéria, 2009 november (kat. 34.)

A felirata szerint Párizsban született, 1906-os datálású Mikola Önarckép hátterében lévő virágmintás falfestés, valamint a Czóbel-féle Kislány ágy előtt homogén, piszkosfehér háttere szintén azt a teóriát erősíti, hogy a két művész a szállónak nem ugyanazt a szobáját használta műteremnek.

1907 júniusában Mikola tizenegy Párizsból hazaküldött művét állították ki a budapesti Könyves Kálmán Szalon "Ifjúság" címen híressé vált tárlatán.("Ifjúság" Fiatal modern magyar festők műveinek kiállítása, Budapest, Könyves Kálmán Szalon, 1907. június 6 – ? (június 16 körül). Mikola ekkor kiállított olajfestményei: 72. Havas utca, 140 Korona, 73. Interieur, 140.-, 74. Breton vendéglő, 140.-, 75. Önarckép, 200.-, 76. Műteremsarok, 300.-, 77. Leányfej, 110.-, 78. Műteremben, 160.-, 79. Csendélet, 110.-, 79/a. Kikötőben, 130.-, 79/b. Párisi külváros, 200.-, 79/c. Önarckép, 500.-) Mikola képei nemcsak mind elkeltek a bemutatón, (többek között vásárolt tőle Petrovics Elek a Szépművészeti Múzeum későbbi igazgatója, Hatvany Ferenc festőművész és műgyűjtő, Miklós Andor az Est-lapok főszerkesztője és Beöthy László a Király Színház igazgatója is) de a tárlattal foglalkozó kritikák szinte egybehangzóan a kiállítás sztárjaként méltatták a fiatal művészt.(Mikola 1972, 64.) Néhány korabeli kritika rövid részlete pontos megvilágításba helyezi Mikola korai, párizsi működésének művészi jelentőségét:

              "A 'Könyves Kálmán' termeiben a legfiatalabb művészgárda néhány tagjának műveiből érdekes kiállítás látható. Gulácsy, Márffy, Czigány, Halász-Hradil, Egry, Erdei, Mikola, Perlrott, hogy csak ennyi nevet említsünk, nagyjából nem ismeretlen művekkel szerepelnek, kivéve Mikolát, ki rusztikusan egyszerű, erős művészetével egyszerre, teljesen elkészülve ugrott ki a Magyar Minerva fejéből." – írta Nyitray József.((Y–n.) [Nyitray József]: A legfiatalabb művészet, A Hét, 1907. június 9. 398. Újra közölve: "Az utak elváltak" A magyar képzőművészet új utakat kereső törekvéseinek sajtóvisszhangja. Szöveggyűjtemény I. 1901–1908, Szerk. Tímár Árpád, JPM–MTA MKI, Pécs–Budapest, 2009, 276.)

              "A legtehetségesebb az ismeretlen fiatalok között kétségkívül Mikola András. Egyes dolgai igazán szépek, de minden dolgából szinte sugárzik a tehetség. Igen érdekes, ritka kvalitásos dolog önarcképe, de érdekes enteriőrje is. Abszolúte nem kész ember még, rendkívül sok ragad rajta még a párizsi salakból, de őszinte, egyéniséggel bíró, egyénien látó piktor, akinek nagy jövőt lehet jósolni." – tromfolt az előzőekre Zboray Aladár.(z. a.) [Zboray Aladár]: Fiatalok kiállítása, Magyarország, 1907. június 5. 11-12. Újra közölve: Tímár, 2009, 268.)

              "Homályban nem sokáig lappanganak piktortehetségeink. Többen felszínre vetődnek e kiállításon is. Itt van mindjárt: Mikola András. Ő vonul ki tizenegy képpel a legkomolyabban; önarcképek, enteriőrök, csendéletek ezek, szemlélődések egy műteremmé kinevezett, szegény hotelszobában. Párizs külső boulevard-jairól is két kép: házak, fák, gyors és változó mozgású emberek. Öntudatos és józan munkák, melyekből a matériának Cézanne-féle áhítatos szeretete szól felénk." – olvasható a Nyolcak későbbi mentorának, Bölöni Györgynek a tárlatot és főként Mikolát méltató cikkében.(B. Gy.) [Bölöni György]: Fiatal magyarok, Népszava, 1907. június 5. 6-7. Újra közölve: Tímár, 2009, 269.)

Mindezeken túl nehéz lenne elhinni, hogy Mikola, aki önéletrajza tanúsága szerint "Ez kellett nekem, itt festhetek is!" – felkiáltással vette birtokba párizsi lakhelyét, miért éppen a remek festői témának tartott, ablakából elétáruló színes piaci jelenetet ne festette volna meg egyszer sem, a Bon Coin-ben való tartózkodásának három éve alatt. Az a feltételezés sem túl életszerű, hogy Mikola egy Czóbel által hátrahagyott, befejezetlen képnek a hátoldalát használta volna saját csendéletéhez, anélkül, hogy az idegen művet, a későbbi, esetleges félreértések elkerülése végett, ne próbálta volna meg megsemmisíteni valami módon, mint ahogy ez a korszakban elterjedt művészi gyakorlat volt, még saját, befejezetlennek vagy rontottnak ítélt mű esetében is. Az sem túl valószínű, hogy a közismerten fukar Czóbel, bármely művét szabad prédául hagyta volna akárkinél.

Végezetül azonban Mikolának ismert egy olyan műve is, mely mind festésmódjában, mind pedig méretében feltűnő egyezést mutat a kétoldalas kép hátoldalával. A Párizsi utca és a szakirodalomban Párizs (Párizsi utcarészlet) címen ismert, szintén 1906 körülre datált Mikola-mű stílusa, valamint művészi látás- és festésmódja olyan hasonlóságot mutat, mely megcáfolhatatlan bizonyítékul szolgál, hogy a két képet ugyanaz a művész alkotta, mégpedig egymáshoz nagyon közeli időpontban.(Mikola András: Párizs (Párizsi utcarészlet), 1906 körül, vászon, olaj, 60 x 49 cm, jelzés lent balra: Mikola A., magántulajdon, Közölve: Magyar Vadak 2006, 270, (kat. 181.) A kép feltehetően azonos az 1907-es "Ifjúság" tárlaton bemutatott Párisi külváros című Mikola-művel (kat. 79/b.)

 8. Mikola András: Párizs (Párizsi utcarészlet), 1906 körül, vászon, olaj, 60 x 49 cm, jelzés lent balra: Mikola A., magántulajdon, Közölve: Magyar Vadak 2006, 270, (kat. 181.)

9. kép. Mikola András: Párizsi utca, 1906 körül, karton, olaj, 58 x 51 cm, jelzés nélkül, magántulajdon, Közölve: Magyar Vadak 2006, 203, (kat. 182.) Előoldalán: Mikola András: Növénycsendélet, 1906

Rum Attila, Budapest, 2013 július–augusztus