RumNapló

Mivel B. G. úr a nemrég Virág Juditék aukcióján szerepelt Berény Róbert Szőlős csendéletével kapcsolatos blogbejegyzésemre reflektálva megszólított, és a rá jellemző udvariassággal, intelligenciával és nagyvonalúsággal kezelte a fennálló problémát, így úgy érzem, hogy néhány ide vonatkozó gondolatot és adatot még meg kell osszak olvasóimmal. Berény Szőlős csendélete első ízben Kieselbach Tamás 2005 téli képaukcióján bukkant fel (kat. 114.) B. G. úr a képhez ekkor írt és a katalógusban megjelent tanulmányában szintén szerepelt a mű 1928-as datálása, az az információ, miszerint ez a kép ott volt 1929-ben a Képzőművészek Új Társasága januári kiállításán, valamint, hogy a mű reprodukciója is megjelent ugyanitt. Ezen kívül a kiállítási adatok között azt is feltüntette, hogy a festmény feltehetően (!) szerepelt Berény 1963-as a Magyar Nemzeti Galériában rendezett gyűjteményes kiállításán, a 33. katalógus szám alatt. Nos, e kiállítás katalógusában a 33. szám alatt a következők olvashatók: „Csendélet szőlővel. (1929) O. v. 66 x 88 cm, J.: f. j. Berény”. A most aukcionált képen viszont a művész kézjegye nem jobbra fent, hanem a másik oldalon, balra fent található. Természetesen ilyen jellegű hibák szép számmal fellelhetőek más kiállítási katalógusokban is, így ez alapján az adat még nyugodtan vonatkozhat a most aukcionált festményre. A kép mérete 1963-ban 66 x 88 cm, Kieselbachnál 2005-ben szintén 66 x 88 cm, Virágéknál ugyan megnőtt fél-fél centiméterrel hosszában és széltében is, de ez sem jelent semmit, talán nyáron egy kicsit megnyúlik, télen meg picit összemegy a hőmérséklet változását követve. Nem.

B. G. úr most 2014-ben nemcsak főbb vonalakban tartotta magát közel egy évtizeddel korábbi véleményéhez, de a régi szövegéből hosszas passzusokat változtatás nélkül emelt át Virágék mostani katalógusába, tiszteletreméltó igyekezettel alkalmazkodva napjaink recycling divatjához. A javarészt újrahasznosított szöveg az egykori bizonytalanságnak már nyomát sem mutatva, bátran állítja, hogy ez a kép volt kiállítva 1929-ben és 1963-ban egyaránt. Talán időközben előkerült valami új forrás, kósza dokumentum, mely eloszlatta kollégám korábbi kétségeit? Ha igen, akkor kíváncsi vagyok, hogy mi az?

És ez eddig még rendben is lenne. Ami viszont egyáltalán nincs rendben, az az, amit B. G. úr a kommentjében jegyzett meg ezzel kapcsolatban, melyet a hitelesség kedvéért szó szerint idézek: „Tanulmányomban az átfestés tényéről az első aukcionáló cég kérésére nem tettem említést.”

Miként azt a Teddy Snow fantázianevű kommentelő a témában megjegyezte: „Ha valaki egy családi ház árát műtárgyra költi, akkor engedtessék meg neki, hogy pénzéért cserébe korrekt, a festmény előéletét minél részletesebben feltáró információkat kapjon.” És igaza van. Nemcsak az aukciós házakra, de a nekik dolgozó művészettörténészekre is hárul bizonyos felelősség a rájuk bízott értékek kezelése során. B. G. úr elegánsan a korábbi aukciósházra hárította át azonnal a teljes felelősséget, miszerint ő csak eleget tett egy lényeges információ elhallgatására irányuló kérésnek. Szerintem ez így nincs rendben, ez nem korrekt hozzáállás sem szakmailag, sem pedig erkölcsileg. Amúgy pedig nehezen tudom elképzelni, hogy egy olyan feddhetetlen és velejéig becsületes műkereskedő, mint Kieselbach Tamás, ilyen instrukciókkal látná el munkatársait. Valahogy nem tudom elhinni, hogy azt az utasítást adta volna B. G. úrnak, hogy kendőzze el a képpel kapcsolatos, érdemi információkat. Mindez azt jelenti, hogy ebben az esetben már korántsem a „pici odafigyelés” hiányáról vagy meglétéről van szó, de annál lényegesen többről.

Arról már hosszan nem is beszélve, miszerint B. G. úr kommentjében azt állítja: „hogy a festő később némileg módosított a kompozíción, azaz egy – egyébként nem túl jelentős – részét átfestette. […] Ergo R. A. téved: a most aukcióra került Berény csendélet nem replika, hanem egy kis részén átfestett mű.” Nos, egyrészt nem állítottam, csak felvetettem annak lehetőségét is, hogy a kép talán másolat, másrészt a festmény korábban befotózott 1929-es és 2014-es állapotának összehasonlítása mindenki számára érdekes vizuális játék lehet, amely egyben viszont ékesen bizonyítja, hogy a kép nem csupán „egy kis részén átfestett mű”. És ott meg még nem is tartunk, hogy akkor a jelentős átalakítást ki és mikor végezte el? Valamint, hogy az esetlegesen saját kezű, tehát Berény általi átfestésre vonatkozóan rendelkezésre áll-e bármiféle dokumentum, levélrészlet, avagy ici-pici segítség.

Nagyon boldog lennék, ha Teddy Snow értékes hozzászólásán kívül más is megosztaná velünk a blogban felvetett, a művész önhamisításának témájával kapcsolatos véleményét. 

Érdekes kísérletet végeztem a Vaterán, amely jelenleg a legnagyobb látogatottságnak örvendő magyar internetes aukciós oldal. Ennek megfelelően itt található a leggazdagabb választéka a neves és kevésbé neves magyar művészeink hamisítványainak is. Persze nem minden kép hamis a Vaterán, csak mondjuk, durván minden százból kilencvennyolc. Tegnap megnéztem az aktuális Czigány Dezső, Bernáth Aurél és Vaszary János kínálatot. Czigánytól eladó képet nem találtam, Bernáth öt, míg Vaszary kettő darab érdekességgel képviseltette magát. Egy aukcióra bocsátott Vaszary-grafikáról fotó alapján nem mertem véleményt nyilvánítani, de a többi említett mind, egytől-egyig ordas hamisítvány volt, még a felületes vizsgálaton sem juthattak tovább. Próbaképpen valamennyi eladónak a következő levelet írtam: – A kép hamisítvány. Mint Bernáth Aurél (Vaszary János) monográfusa, kötelességem felhívni a figyelmét, hogy az ön által jóhiszeműen Bernáth (Vaszary)-műként aukcióra bocsátott festménynek semmi köze a művészhez. Tisztelettel: Rum Attila művészettörténész – Az első válaszoló az Evike22 felhasználónévre hallgató személy volt, aki a következőket írta: – Köszönöm, én nem értek hozzá, és nem is vállaltam garanciát és 1ft-ra tettem. Köszönöm. – Rögtön az alábbi kérdést intéztem Evike22-höz: – Értem, viszont akkor hogyhogy még mindig fent van a kép? – Erre érkezett Evike22 már kicsit ingerült válasza: – Úgy, hogy oda van írva, hogy nem volt bevizsgálva, ezzel meghagyva azt a lehetőséget, hogy mindenki ennek tudatában dönt. Amint látja nincs is érdeklődés, majd valaki elviszi a keretért. Remélem ilyen üzenetet még vagy 8000-t elküldött, mert ennyi kép problémás. – No, pont erre vártam és számítottam, hogy lesz a delikvensek között legalább egy, aki dühében elszólja magát. Nem késlekedtem a válasszal: – Tisztelt Evike22! Igaza van, még vagy 8000 ilyen problémás kép van a Vaterán, de én csak azoknak küldtem el a figyelmeztető üzenetet, akik olyan festő hamis művét próbálják meg eladni, akikről könyvet írtam, akikkel évtizedek óta foglalkozom és akiknek elismert szakértője vagyok. A válaszából nyilvánvalóvá vált, hogy Ön nem jóhiszeműen árulja ezt a tárgyat. Ha 1 forintot fizet érte valaki, maga akkor is becsapja őt. Ma, egyelőre Magyarországon ennek nincs büntetőjogi vonzata, de remélem, hogy ami késik, az nem múlik. Arra azért kíváncsi lennék, hogy honnan származik a 8000 problémás képpel kapcsolatos információja? – Evike22 válasza (aki még mindig nem érti, hogy csőbe húzták): – Felnőtt emberek licitálnak, akik el tudják dönteni, hogy mit vesznek meg. – S ezzel együtt Evike22 a válasz lehetőségét is megakadályozva tiltólistára tett, ami azt jelenti, hogy sem licitálni (pedig az eddigiek alapján nagyon szerettem volna!), sem pedig üzenni nem tudok neki. Természetesen nekem ennyi bőven elég is volt, mivel csak ehhez a cikkhez gyűjtöttem muníciót.

Még egy indító levelemre érkezett válasz, de annak HORANY_a fedőnevű szerzője Evike22-nél lényegesen elegánsabban kezelte a problémát. Csupán annyi írt, hogy – Köszönöm. Módosítva! – És valóban, az addig Vaszary János: Kikötő címen futó tétel módosítva lett Vaszary jelzéssel: Kikötő címűre. HORANY_a így frappánsan ki is oldalazott a hamisítványt áruló orgazdai körből. A mosojal; tacsi54; Mikul050 és kalmaralexander72 álnevű egyének nem is méltattak válaszukra, nemes egyszerűséggel törölték a levelemet, mintha soha meg sem írtam volna.

De senki se gondolja, hogy itt általában és valóban filléres képekről van szó. A mosojal által árult hamis Vaszary János: Hölgyek a kertben 328.000.- forintos fix áron szerepel - ő is hozzáteszi az aukciót kísérő szövegben, hogy "Eredetiséget igazoló dokumentációval nem rendelkezem, az árban jelezve!" Tehát mosojal szerinte az teljesen rendben van, hogy ilyen összegért kétes képet árul. A kínos történetben apróbb mosolyokra is alkalom nyílik, mert például mosojal azt is megjegyzi, hogyha valaki nem jelentkezik az általa leütött képért, akkor: "Egy hét után az árút ismét felteszem és a transz-akciót negatívnak értékelem." Hát ez valóban inkább nevezhető "transz-akciónak", mint tranzakciónak. kamaralexander72 kerek 450.000.- forintra tartja "Bernáth Aurél Szamárháton című, általa monumentálisnak nevezett festményét, mely egyáltalán nem nevezhető szerény összegnek egy monumentális hamisítványért. A kép eredetijét néhány évvel ezelőtt aukcionálták Budapesten. 77kackac cím nélküli Bernáth-hamisítványáért 299.000.- forintot kér; tacsi54 szintén kampó Bernáth Asztali csendéletét pedig 280.000.- forintos villámáron lehet megszerezni. De van szerényebb versenyző is: Mikul050 csupán 10.000.- forintra taksálta Bernáth Aurél: Badacsony és a Balaton című "remekét".

Körülbelül egy évvel ezelőtt már írtam egy figyelmeztetést a Vatera vezetőségének, melyben felvetettem, hogy esetleg valamit illene kezdeniük azzal a problémával, hogy hamis műalkotások tömegével csapják be az oldalukat látogató széles tömegeket. A közvetítésükkel eladott műtárgyak után pedig senki sem fizeti be a Hungart felé járó 4%-nyi adót, így folyamatos jogsértést követnek el. Válaszra sem méltattak. Tanulság?

A Berény-képpel kapcsolatos anomáliák egyébiránt számos, kapcsolódó problémára is felhívják a figyelmet. Több alkalommal találkoztam már azzal a gyakorlattal, hogy a művész úgy érzi, saját, korábban, akár évtizedekkel korábban alkotott művéhez bármikor hozzányúlhat, belefesthet, teljesen átfestheti, megsemmisítheti, megtagadhatja, szóval azt csinál vele, amit akar. Mert úgy érzi, hogy ez a jogában áll. Így is van. Ki vitathatná el a művésztől a jogot, hogy a birtokában lévő saját művel azt tegyen amit akar? Sok esetben múzeális értékű, vagy tudománytörténeti szempontból fontos művek semmisülnek meg, alakulnak így át. Azok a művészek, akikkel behatóbban foglalkoztam, valamilyen módon mind éltek is ezzel a lehetőségükkel-jogukkal. Persze különböző módon tették ezt.

Iványi-Grünwald kirívó példa, mert ő még megrendelést is adott festőkollégáinak „Iványi-képek” festésére, melyeket azután ellátott a minden kétséget kizáróan eredeti aláírásával. Szín- és motívumvázlatokban küldte el, sokszor levélben, a megfestendő művek paramétereit Belányi Viktornak, Záhonyi Gézának és másoknak.

Olyan is előfordul, hogy a művész megtagadja egy korábbi, szerencsétlen periódusában született művét. A „kitagadott gyerek” aktuális őrzője pedig hiába bizonygatja, hogy a művet vagy ő, vagy esetleg az egyik felmenője a mestertől vette, mert a kép attól a pillanattól kezdve hitelét veszítette. Eredeti és mégis hamis. Ilyen is van.

Első vonalbeli kortárs művésznél voltam tanuja annak, hogy restaurálásra vitték vissza a kissé sérült, picit koszolódott művet a mesterhez, aki az egykori festék hiányában új, most kapható anyagokkal végezte el a javítást. Mivel azonban az egykori és a mai festék másként viselkedett, színkaraktere, állaga, száradása, stb. nem volt kielégítő, az átfestéssel az egész mű egysége megbomlott, így mit volt mit tenni, hát átfestette az egészet. Reprodukciókon sosem fog látszani, hogy az egykori és mai állapot milyen különbségeket mutat. De ez a kép már nem az a kép, amely egykor sikert aratott.

És el is érkeztünk a legrázósabb részhez, a restaurátorok szerepéhez. Hol a határ? Meddig számít egy mű eredetinek és mettől tekinthető a restaurátor műremekének? Láttam olyan harmadában elégett képet, melyet a restaurátor az eredeti művet meghazudtoló zsenialitással egészített ki, festett újra. Számomra kérdés, hogy ez valóban a festményen szereplő, azt egykor szignóval ellátó művész autentikus alkotásának tekinthető-e? Láttam csodálatosan artisztikus repedéshálójú, de élő és lélegző képet, mely a repedések eltüntetését szolgáló „vasalás” hatására élettelen, halott, szó szerint mű-tárggyá változott. A repedésháló számomra az idő lenyomata, elválaszthatatlanul hozzá tartozik a műhöz, azt mutatja, hogy mint valamennyien, a festmények és szobrok is megöregszenek, történetük van, melyet szívesen elmesélnek, ha értő módon és tisztelettel közelítünk hozzájuk. A műalkotások plasztikai műtétjei éppoly fals dolgokat eredményeznek, mint a hasonló humán beavatkozások.

Láttam képeken eltűnő és újra előbukkanó motívumokat, a mindenkori divatot kiszolgáló, az aktuális képfogyasztási szokásoknak megfelelő átalakításokat. Előfordul, hogy a restaurátor szerepe csak arra korlátozódik, hogy egy nagy eladhatatlan kompozícióból, kettő, vagy több kisebb, eladási szempontból szerencsésebb művet hoz létre. Eltünteti a zavaró motívumot, vagy hozzátesz olyat, mely megkönnyíti a mű értékesítését.

Szinte vég nélkül lehetne sorolni azokat a problémákat, melyeket  Berény Szőlős csendélete vetett fel. Persze vannak olyan restaurátorok is, akik sosem végeznek ilyen manipulációkat. Övék minden tiszteletem, hogy a rájuk irányuló nyomásnak ellenállva, nem tesznek olyat, mely minden szakmai és etikai, vagy ha tetszik, mesterség-etikai írott és íratlan szabálynak szembefordul. És vannak olyan művészek is, akik elengedik a már elkészült alkotásukat, hogy az a továbbiakban szabadon élhesse az életét. Berény éppenséggel nem ilyen művész volt, de ez mit sem von le számos, bármely korszakában született alkotása értékéből.

 Ezt a témát még folytatni fogom. Kezdek belejönni.

Mivel a korábbi blogbejegyzésemben tárgyalt Berény Szőlős csendélettel kapcsolatban a nyilvánvaló tények valahogy nem képesek felülírni a tévképzeteket, torzításokat és szándékos megtévesztési szándékokat, ezért ide másolom a most aukcionált és az 1929-ben reprodukált mű fotóját. Így azután mindenki, akit ez érdekel, eldöntheti, hogy hány eltérést, különbséget talál a két kép között. Én csupán annyit állítok, hogy ez a kép, (ha valóban azonos az egykor reprodukált és a most árverezett mű), mai formájában nem lehetett kiállítva 1929-ben. Ezt a képet, ebben a mai alakjában Berény Róbert biztosan nem 1928-ban festette, mint ahogy az a Virág-katalógusban olvasható. Így automatikusan merül fel a kérdés, hogy akkor viszont mikor készült? Mivel B. G. úr a katalógushoz írt tanulmányában frappánsan megjegyezte: „Ez a kép (is) meg van festve!”, így hozzátehetjük, hogy ez bizony nagyon igaz, már csak az a kérdés, hogy hányszor és ki által?! Mivel a kép szinte minden részén különbségek lelhetőek fel, így sajnos az a feltételezés nem állja meg a helyét, hogy a beavatkozás elhanyagolható, avagy szakmai szempontból elhallgatható lenne. Szűkebben a pontosítás szándéka, tágabban pedig a művészettörténet tudománya iránti elkötelezettségem okán próbálom ezt a hibát kijavítani. Íme:

Nagyon ritkán járok aukcióra. Egyrészt azért, mert vételi vagy eladási szándékom vajmi ritkán adódik, másrészt pedig azért, mert nem tudom, hogy hihetek-e a szememnek és a fülemnek az ott látottak és elhangzottak vonatkozásában. Most mégis kivételt tettem Kieselbach Tamás aktuális árverésével. Egyrészt azért, mert kíváncsi voltam, hogy a blogomban közöltek vannak-e bármiféle konkrét hatással, másrészt pedig érdekelt néhány olyan műalkotás sorsa, melyek kedvesek a számomra. Nos, a hatásom az a nullával egyenértékű, mivel például a blogomban helyretett Abonyi Ernő képe, juszt is Abonyi Tivadarként került kalapács alá. Meg is vette valaki 550 ezer forintért és valószínűleg egyáltalán nem is érdekli az illetőt, hogy a mívesen megfestett fekvő női aktot ki alkotta. Mint ahogy az sem érdekel az aukciókon senkit, hogy itt eleven műalkotásokról van szó, azaz elvileg arról a csodáról, melynek részesévé, kevés kivételtől eltekintve, csak szemlélőként válhat a többség. Pedig néha olyan képeket hoznak elő fizikai valójukban úgymond hátulról, melyek előtt egyébként áhítattal állnánk sokáig, ha bármely nyilvános helyen, kiállításon vagy múzeumban találkoznánk vele. Képeket hoznak elő a színfalak mögül, számok hangzanak el, az egyik ember nagyon örül, hogy jó áron megszerzett valamit, a másik csalódott, mert többre számított a tulajdonáért, de a művészet, a varázslat az bizony valahol elsikkad, az valahová elillant innen. Olyan az egész árverés, mint egy negatív színházi előadás. Itt az egyébként láthatatlan súgó áll ki színpad közepére és harsányan vezényli a cselekményt. A szereplők pedig a széksorokban helyet foglaló nézők, akiktől megfelelő teljesítmény váratik el. Néha, amikor azt gondolják, hogy valaki közülük meglepően jól szerepelt, azaz túlzottan sok pénzt költött egy képre, olyankor megtapsolják a másikat, egymást, de leginkább saját magukat. Ez egy teljesen beteg és kifordított világ. Potya kaja nincs, az csak elvonná a figyelmet. Vannak viszont minőségi borok szigorúan magyar pincészetekből, melyek oldják a gátlásokat, megkönnyítik az esetleg nehéz döntéseket, azaz kifejezetten kedvező hatással vannak a vásárlási kedv fokozására.  Rippl-Rónai: Egymillió kettőszázezer; Bernáth: Huszonhatmillió; Thorma: Kettőmillió kettőszázezer; Batthyány: Huszonkettőmillió; Nagy Sándor: Tízmillió; Szigeti Jenő: Négyszázhúszezer. Nevek, számok, számok, számok és számok. Remsey Jenő: Egy emberi dráma szereplői, mely csak háromszáznegyvenezer forintot ért. Mondjuk, a kép inkább tragédia, mint dráma, de ez más kérdés. A kikiáltó, azaz az árverés vezetője, ez esetben Winklerék Nórája csupa báj, kellem és merő mosoly. Itt a „merő”-n van a hangsúly, mert egy több órán át kitartott, azaz szinte a végtelenségig tartó mosoly, az csak a Mona Lisától várható el természetesnek. Ráadásul olyan körülmények között, hogy a kikiáltó éppen az őt megvilágító reflektoroktól nem látja jól a főszereplőket, azaz a vevőket. Folyamatos stressz, hogy vajon észreveszi-e ha valaki a terem távoli sarkaiban tárcsát emelint. Szinte sajnálom, ahogy izzad és mosolyog és ágál és mosolyog, de aztán eszembe jut, hogy nem jó ez az előadás. Nagyon rossz avantgárd darabra emlékeztet, hogy folyamatosan csak számok és számok hangzanak el, pedig minden kép esetében elférne egy vagy két találó mondat az adott művészről, művésztől, vagy éppen a kikiáltott műről. Annyi érdekes dolog merül fel minden egyes képpel kapcsolatban. Én biztosan nem tudnám megállni, hogy ne osszak meg ebből valamit a nagyérdeművel. Ősi László humoros és aktuálpolitikailag sem utolsó művével kapcsolatban például feltétlenül felhívnám a figyelmet, hogy a halomra ölt vad- és háziállatok között bizony ott van egy vadász is, akinek ugyan nincs a homlokára írva, hogy ő az a bizonyos Lázár, aki nem fog feltámadni. De sorolhatnám vég nélkül. Minden képhez lehetne legalább egy vicces, vagy találó mondatot fűzni. Ehelyett csak nevek és számok: Anna Margit: A titok, Egymillió - és a titok elillant; Szabó Ákos: „Aki másnak képet”, Ötmillió - megkapta; Konkoly Gyula: Porcelángyári munkás, Hárommillió kettőszázezer + a jutalék!!! Hihetetlen, ez utóbbi kép modellje ráadásul valószínűleg sosem látott ennyi pénzt egyben. Kifordított világ ez, melyben Mattis-Teutsch egy képéért valaki kerek hatmilliót fizet, ahelyett, hogy az összegből például legalább egy rákos magyar kisgyermek életét mentené meg. Demagógia? Persze hogy az, de emellett azért még igaz is és ez a lényeg. Elkéstem az aukció elejéről és nem is maradtam a végéig. Amikor ezt írom, akkor még javában tart. Azt gondolom, ha már színház, akkor inkább a még egy darabig Eszenyi vezette Víg, ott legalább a Kern izzad a színpadon, vagy valamelyik alternatív társaság, mert ott még nyomokban megjelenik az őszinteség is. Egy darabig megint nem megyek árverésre. 

Már volt szerencsém pár nappal ezelőtt foglalkozni a Virág Judit Galéria legutóbbi árverésén szerepelt egyik Berény csendélettel. A Szőlős csendélet címet viselő, 1928-ra datált képről van szó. Újra megnézve a művet és a katalógusban mellette közölt archív fotográfiát, feltűnt, hogy a két festmény nem azonos. Számos eltérés és alapos különbség van a színesben közölt festmény és az archív fotón közölt festmény között. Ezek az eltérések pedig semmiképpen sem írhatóak a régi bauhaus enteriőrt ábrázoló fotó, perspektíva torzító hatásának rovására. Ily módon B. G. úr a képhez írott tanulmányába tévesen állítja, hogy a Virágéknál most aukcionált kép ott volt a Képzőművészek Új Társaságának 1929-es kiállításán. Az 1929-es KUT katalógusban valóban szerepel Berény Szőlős csendéletének egyik példánya, éppen az, amely a most közölt archív fotón is megjelenik. E két, egyébként fekete-fehérben reprodukált kép közül azonban egyik sem azonosítható a Virágéknál nemrég árverezett képpel. Így azután számomra már az is kérdéssé vált, hogy Berény vajon mikor festette a most aukcionált képet, és ennek a replikának vajon van-e valami nyoma a művészettörténeti szakirodalomban? Vagy ha a képek mégis azonosak, akkor ki és mikor festette át olyan mértékben, hogy felületes szemlélő számára is rögtön nyilvánvalóvá válnak a különbségek? Egy pici odafigyeléssel meglehetősen könnyen elkerülhetőek lennének ezek a kellemetlen és hitelrontó hibák.

10. Zichy Mihály: Jósnő, 1887 – egyetemi gyakorlatként több mint egy évet dolgoztam-tanultam a Magyar Nemzeti Galéria nyilvántartási osztályán. Ebből közel nyolc hónapig foglalkoztam Zichy védett képeinek felülvizsgálatával, igazi mélyfúrást csinálva ismerkedve meg egy festői életmű legapróbb szakmai problémáival és kérdéseivel. Ez idő alatt meglehetős alapossággal tekintettem át egyik, külföldön is leghíresebb művészünk hatalmas életművét, levelezését és minden vele kapcsolatos dokumentációt, melyhez hozzáfértem. Természetesen nem várható el egy szegény aukciósháztól, hogy minden nála felbukkanó kép esetében alapkutatást végezzen, ellenben annyi viszont mégis elvárható lenne, hogy az adott, igen jelentős művész legalapvetőbb szakirodalmába belepillantson, hátha van nyoma a képnek. Ha megtették volna Zichy e festményével kapcsolatban, akkor a következők derültek volna ki: A kép reprodukciója szerepelt Lázár Béla 1928-as Zichy monográfiájában, valamint Berkovits Ilona 1964-es Zichy nagymonográfiájában egyaránt. Lásd. * Lázár Béla: Zichy Mihály élete és művészete, Budapest, Athenaeum, [1928], 86. kép. * Berkovits Ilona: Zichy Mihály élete és munkássága, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1964, XXXII. tábla. A kép címe Lázárnál A család, Berkovitsnál pedig Család, nem pedig Jósnő. Mivel a lappangó képet Lázár csak Zichy fotóhagyatékából ismerte, így sem neki, sem pedig Berkovitsnak nem állt módjában azt megvizsgálni, így aztán behatóan nem is foglalkoztak vele, volt elég olyan kép, mely rendelkezésre állt a tüzetes elemzéshez. A jelentős kompozíció további kutatást igényel, de annyi mindenképpen elmondható vele kapcsolatban, hogy elkészültének időpontja, valamint témája és stílusa alapján, vagy Lermontov Démon című művéhez készült illusztráció, vagy Sota Rusztaveli A tigrisbőrös lovag című verses eposzának egyik jelenetét ábrázolja. Ennek tisztázásához azonban el kellene olvasni mindkét művet, mely élvezetet egyelőre, idő hiányában kénytelen vagyok másnak átengedni. 

21. Iványi-Grünwald Béla: Festő és felesége – A mű szerepel Telepy Katalin: Iványi-Grünwald Béla, Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1984. 77. oldalán, Nő virággal, 1904 körül címen és datálással. Mivel azonban Telepy Katalinnak csupán egy 1972-es fekete-fehér fotográfiát tartalmazó múzeumi karton állt rendelkezésére 1984-ben, így a kép színvilágáról csak elképzelései lehettek. A kép színvilága, festésmódja és szignatúrája viszont a mester 1910 körüli műveihez közelíti a festményt, így csupán a datálásán kell némiképp korrigálni, hogy megfelelő helyére kerüljön az életműben. Nekem kifejezetten tetszik ez a kép.

32. Ziffer Sándor: Szabadban, 1923 – A kép szerepelt Kieselbach Tamás 2102 téli aukcióján. Ez is ékes példa arra, hogy számos kép pattog a két vezető aukciósház között, míg aztán egyszer csak, csodák csodájára valódi gazdára lel. Vagy nem. Ezt a gyakorlatot talán elnevezhetjük képtenisznek, vagy festmény ping pongnak, ahogy tetszik.

33. Vaszary János: Pesaroi fürdőzők – remek Vaszary-mű és nagyon bosszantó grafikusi munka a katalógusban. Sajnos Hársfalvi Magdolna remek tanulmányát sikerült szinte olvashatatlanná tenni a szöveg alá montírozott Vaszary önarcképpel. Egyáltalán nem értem, hogy miért nem szerényebbek egy kicsit az alkalmazott grafikusi munkát végzők, akik akkor teszik jól a dolgukat, amikor észre sem veszem, hogy miképpen érték el az adott oldalpár összhangját és megfelelő arányait. Hasonló feladat ez, mint a keretezőé, aki, ha szintén alázattal közeledik a gondjaira bízott alkotáshoz, akkor nem akar sem hozzátenni, sem elvenni abból. Sem a grafikusnak, sem pedig a keretezőnek nem lehet feladata az öncélú művészkedés. Miért nem tudják ezt, vagy ha maguktól nem tudják, akkor miért nem mondják meg nekik?

41. Mednyánszky László: Műteremben – a kép találóbb címe az lehetett volna, hogy az Ecsetmosó, merthogy ez történik a képen, egy fiatal férfi éppen mossa Mednyánszky elmocskolt ecseteit. S ez a köznapi, szinte közönséges téma, Mednyánszky ecsetjén mégis milyen poétikus hangulatképpé varázsolódott. Igazi csoda, amit ez az ember művelt azokkal a bizonyos ecsetjeivel.

78. Berény Róbert: Szőlős csendélet, 1928 – a kép remek, a hozzá csatolt szöveg pedig vicces, ez akár szerencsés találkozás is lehetne, illusztrálandó a szürrealisták egyik legfontosabb elődjének, Lautréamont grófjának a híres mondását, mely szerint valami ritkán, de lehet olyan „Szép mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon”, de itt sajnos nem ez a helyzet. B. G. úr mindjárt tanulmánya első mondatában megüti az alaphangot, miszerint: „A Szőlős csendélet Berény érett korszakának főművei közül való”. Hát nekem ebből ennyi elég is volt, mert hirtelen átcikázott az agyamon, hogy akkor Berénynek, ezek szerint kell hogy legyen minimum egy éretlen korszaka is. Eddig úgy tudtam, hogy voltak korai művei, meg későiek is, valamint e kettő között pedig egy csomó remek, de éretlen képeivel még nem találkoztam, lehet, hogy azokat épp most festi valaki.

89. Gulácsy Lajos: Kastélypark (Van Ostade modorában), 1908 körül – a kép tipikus Gulácsy-mű, Van Ostade eszembe se jutna vele kapcsolatban, ha nem ez szerepelne szó szerint a kép jobb sarkában Gulácsy kézírásával: „Isac van Ostade modorában Gulácsy Lajos műhelyéből”. Nem műterméből, hanem műhelyéből! Ekkor pedig eszembe ötlik, hogy mit írt Gulácsy kortársa és barátja, Bálint Lajos az Ecset és véső című erősen önéletrajzi kötetében. Nevezetesen azt taglalta a kötet 32-től 37-ig tartó oldalain, hogy a közmondásosan és mindig nagyon komoly anyagi nehézségek között tengődő Gulácsynak, vajon honnan telt rendszeres itáliai utazásokra, miképpen tartotta fenn magát ilyen sanyarúan keserves körülmények közepette. Hát úgy, hogy hamisított a drága lélek. Silvio Sartori nevű olasz származású, de magyarul is kiválóan beszélő fiumei festő barátjával, velencei műkereskedőknek antiknak tűnő képeket adtak el, melyeket ők festettek. Így ír erről Bálint: „Némi fejtörést okozott a Balszélfogó társaságnak Gulácsy esztendőnkénti néhány hónapos eltűnése. Tudtuk, hogy … Olaszország különböző városaiban dolgozik … Miféle pénzforrás tette ezt lehetővé? Ugyanis bármilyen kis igényű volt is, ehhez mégis pénz kellett. …elképzelhetetlen, miből és hogyan élt? … Későbbi olasz útjainak anyagi hátteréről némi felvilágosítást kaptam egyszer Velencében. …Nyári szabadságom egy részét a Lidón töltöttem. Azt hallottam, hogy Gulácsy megint Velencében van. Elindultam, hogy megkeressem. Egyik este Giacomuzzinál találtam meg, a híres borozóban, …Nem tudom miért választotta ezt a helyet, mert amint láttam, nem volt ital előtte. Nyilván asztaltársa kedvéért tért be ide. Régi barátja volt ez, Silvio Sartori. … Ott ültek hát együtt. …Meghívtam őket egy fagylaltra… Beszélgetésünk során végül is én elég tapintatlanul megkérdeztem, hogy megy a dolguk itt Velencében, mert azt jól tudtam, hogy Gulácsy aligha hozott nagyobb pénzeket magával.  – Hát csak megvagyogatunk mi itt – mondta [Gulácsy] kitérően. – Egyszer sem maradtunk még éhen – vágott közbe Sartori. … Itt antik képeket keresnek, ha keresnek egyáltalán. Mind arra vár, hogy a véletlen szerencse olcsó áron valami felfedezendő falrengető remekműhöz juttassa. … - Néha meg az segít – nevette el magát Gulácsy - , hogy tudjuk, hol lehet ilyen ócska kacatokat kapni. Mi már évek óta tudjuk ezt. Abból élünk. … Sartori szívesen szolgált magyarázattal. Régi üzletfelünk az öreg [egy velencei műkereskedőről mondja ezt], főleg Gulácsyt szereti. Valahányszor Velencébe jön, szívesen fogadja megbízással. Az ő festői stílusa megfelel a céljainak. … nem elég, hogy valami régi deszkára vagy vászonra festett, különböző eljárásokkal kell patinásokká tenni őket. Ehhez bizony egy-két év kell.  – De hát tisztességes dolog ez? – Ugyan. Ugyan, mi nem másolunk és nem hamisítunk. Igazi értő első pillantásra látja, hogy semmi köze ahhoz a névhez, amit az öreg ráfog. … Mi képeket festünk a magunk módján, ő meg addig pácolja, míg bepácol vele valakit. Ebből fedezte tehát Gulácsy velencei költségeit, s közben festette a maga igazi képeit.” – írta Bálint Lajos és én hiszek neki. Így aztán már azonnal más fénytörésbe kerül a Van Ostade modorában készült kép is, jelezve, hogy Gulácsy szándéka szerint könnyedén bele tudta élni magát más, korábban élt klasszikus festők stílusába, minden különösebb probléma és skrupulus nélkül. Hogy Gulácsy képeit ma is hamisítják, azt akár vélhetjük a sorsnak a mindent az igazságosság felé billentő fintorának is, mely szerint mindenki csak azt kapja, amit megérdemel. Persze ez marhaság.

95. Czigány Dezső: Csendélet citromokkal, 1909 – e kép esetében ugyanaz a helyzet, mint a már említett Vaszary Pesaroi fürdőzők című képénél. A grafikusnak sikerült K. G. úr szövegét, szinte olvashatatlanná művészkednie. Ezen kívül még annyi gondom van a képpel, mint Czigány Dezső egyetlen élő monográfusa, hogy az nem 1909-ben született, még ha ez a szignó alatti datáláson majdnem így is olvasható. Stíluskritikailag a kép legvalószínűbb elkészültének időpontja 1915. A datálás első száma kilences, a második eredetileg egyes volt, ez változott valami kopás hatására nullának semmiképp sem értelmezhető ponttá, a harmadik szám pedig láthatóan eltér az elsőtől és írásképe szerint nem lehet más mint egy ötös. Így a kép 1915-ös, de ez semmit sem von le kvalitásának kiválóságából. Remek kép ez, Czigány életművének kivételesen szép, végtelenül egyszerű, monumentális hatású, klasszicizáló darabja.

165. Csók István: Fürdő után, 1910 – Borzasztóan érdekelne, ha valaki tud segíteni, akkor feltétlen tegye meg, mert egyszerűen nem értem, hogy mi történik ezen a képen. Egy enerváltan vonagló, ruhátlan nőalak egyik kezét, egy másik, ám teljesen felöltözött nőalak csókolgatja? szagolgatja? éppen beleharap? Arckifejezésük szerint e nőszemélyek inkább harcolnak egymással, de valami olyan sajátos módon, melyet férfi ésszel fel nem foghatok, viszont kénytelen vagyok őszintén megvallani, hogy érdekel a dolog.

A többi kép viszont nem érdekel. 

Azt gondolhatná mindenki, akit kicsit is érdekel a magyar képzőművészet, hogy egy műtárgy eszmei és anyagi értékét egyaránt növeli, minél több tudható róla, mi mindent lehet felkutatni elkészültének körülményeiről és mik történtek vele a születését követően napjainkig. Izgalmas történetek ezek, mivel alkalmasint igazi nyomozói munka során lehet csak kideríteni, felgöngyölíteni egy-egy festmény, szobor, vagy egyéb műtárgy történetét. Gondoljunk csak a mostanában ismét olyan nagyon szentnek tartott magyar királyi koronára, melynek a hiteles kutatások és így a tudomány mai állása szerint ugyan semmi köze Szent Istvánhoz, mivel egyetlen darabja sem István-kori, az egész egy későbbi kompiláció, valamint a tetején trónoló kereszt görbesége is valószínűsíthetően csupán egy nálánál kisebb ládába való begyömöszölés következménye, de kalandos története még így is valóságos detektívregény.

Nos, a hazai legnagyobb aukciós házak sajnos egyre kevésbé igénylik a náluk felbukkanó, időnként kimagasló történeti értékkel bíró műtárgyak megkutatását. Hogy miért mellőzik a művészettörténészek és monográfusok értékes segítségét, azt csupán csak találgatni tudom, de az ezzel kapcsolatos okfejtés nem fér bele ebbe a pár blogsorba. Egyetlen kirívó példán keresztül szeretném megvilágítani  ezt a problémát. Virág Juditék legutóbbi aukcióján szerepelt Csók István: Dolce far niente (Édes semmittevés) című képének 1898-ban festett második verziója (katalógus: 106.). Az elsőt Csók még egy évvel korábban, 1897-ben alkotta és a müncheni Kristálypalotában mutatta be, oly nagy sikert aratva a művel, hogy rögtön el is készítette annak főbb vonalakban azonos, rengeteg apró részletben viszont eltérő második verzióját. Hogy pontosan hány saját kezű darab készült a kompozícióból azt nem tudjuk, de az bizonyos, hogy a Virágéknál nemrég felbukkant példány az egyik legrangosabb hazai műgyűjtemény, Beczkói Biró Henrik kollekciójának dísze volt egykor. A gyűjteményről Lázár Béla művészettörténész írt monográfiát 1937-ben, mely kötetben a kép reprodukciója is fellelhető. A kép hibás évszámmal szerepelt Hollandi nő címen a Beckói Biró Henrik gyűjteményét bemutató, 1934-es Ernst Múzeum-beli kiállításon. Ezen kívül kiállították egy évvel később, 1935-ben szintén az Ernst Múzeumban, de már Csók István gyűjteményes tárlatának keretében. Majd felbukkant 1981-ben a Magyar Nemzeti Galériában, az azóta is párját ritkító Válogatás magyar magángyűjteményekből című remek és bátor kiállításon. Ezt a tárlatot Mravik László és egyik valaha élt legkiválóbb, sajnos  éppen a napokban elhunyt magyar művészettörténész, Sinkó Katalin rendezték. Csók híres festményét ebben a katalógusban is reprodukálták. A festményről Csók visszaemlékezéseiben is említést tett, ezen kívül hirtelen csak tizenhét, 1897 és 1937 közötti irodalmi méltatását és nyolc kiállítási szereplését sikerült fellelni, melyek mind erről a második példányról regélnek. Ezek a száraz adatok a kép történetének természetesen csupán a felszínét karcolják.

Szerénytelen véleményem szerint, az aukciós házaknak is elsőrendű érdeke, hogy a náluk szereplő, fontos műtárgyakat, a lehető legkimerítőbben megkutatott provenienciával, magyarul eredetük és származásuk történetének legpontosabb meghatározásával bocsássák a nagyközönség elé. Már csak azért is, mert a képek kereskedelmi értéke is jelentősen növelhető e kutatások által. Úgy gondolom, hogy a galériások tartoznak ezzel a hozzájuk forduló eladóknak és a náluk vásárlóknak egyaránt. 

http://axioart.com/aukcio/2013-12-05/teli-aukcio-c5

 Íme, ezzel szembesültem a Párisi Galéria legutóbbi aukciós katalógusában:

 79. Bernáth Aurél (1895–1982), Terasz (hátoldalán a 80. tétel)

Olaj, vászon,  60×76 cm, Jelezve jobbra lent: BA, Hátoldalán 80-as tétel

80. Basch Andor (1885-1944), Duna-part (hátoldalán a 79. tétel)

Olaj, vászon,  60×76 cm, Jelezve jobbra lent: Basch

Hát, sajnos, ezt nem tudom szó nélkül hagyni.

Tegyük fel azt a képtelenséget, hogy Bernáth és Basch egyazon vászon két oldalát használta egy-egy művük megfestésére. Azonnal felmerül a kérdés, hogy miért? Talán az egyiknek nem volt elég pénze, de csillapíthatatlan festésvágyának kielégítésére megkérte kollégáját, hogy legyen olyan szíves és engedje már meg, hogy az egyik képének a hátoldalát saját céljaira használhassa. Erre az azonnali válasz: Persze, kedves barátom, melyiket szeretnéd? Ezt a kis tájképet? Parancsolj, kérlek. Vagy esetleg másképp történt? Talán valami nemes festői verseny végeredményében gyönyörködhet az utókor? Kedves Bernáth, én arra gondoltam, hogy, ha már ilyen szerencsésen összefutottunk itt Pöstyén fürdőn, akkor talán a feleséged őnagysága sem bánja, ha nélkülöznie kell téged néhány órára, ugyanis azt vettem fejembe, hogy tudok én úgy festeni ahogy te. S hogy ezt bizonyítsam, idekészítettem a teraszra egy speciális festőállványt, és mi, az ezen lévő szép üres vászon két oldalára festünk egy-egy képet, majd a fürdő prominens közönsége pedig eldönti, hogy kinek sikerültebb  a műve. Benne vagy, kedves Bernáth? – kérdezhette Basch. – Nos, legyen! – válaszolhatta Bernáth, és nekiláttak, gondosan ügyelve, hogy a másik, állandóan szemben lévő festő még véletlenül se kerüljön a vászonra. Ez így egészen életszerű, nem?

A valóság viszont az, hogy ilyen eset sosem fordult és nem is fordulhatott elő. Teljességgel elképzelhetetlen, hogy Bernáth valaki más képét újrahasznosította volna, de annak sincs realitása, hogy Basch tette volna ezt egy Bernáth-művel. Örült volna, ha a birtokába kerül egy, úgy vigyázott volna rá, mint a szeme fényére és még csak eszébe sem jutott volna, hogy összefesse a hátoldalát. Egyéb kapcsolat azonban fellelhető a két művész között:

Mi köti össze őket? Mindketten a két világháború közötti legrangosabb művészegyesület, a Szinyei Merse Pál Társaság tagjai voltak. Ismerték és becsülték egymást. Bernáth hagyatékában fellelhető volt Basch Andornak egy igen szép csendélete, melyet éppen legutóbbi aukcióján, pár nappal ezelőtt árverezett el a Virág Judit Galéria.

Mi választja szét őket? Elsősorban is az, hogy Bernáth nagyságrendekkel jobb festő volt Baschnál. Festői modoruk, stílusuk, módszerük vagy látásmódjuk, ahogy tetszik, gyökeresen eltérő volt. Basch megmaradt a modernizmussal kacérkodó naturalistának, ahogy indult, Bernáth viszont a kezdeti avantgárd kísérletek után a hazai újromantika egyik legnagyobb mestere lett. Mivel Bernáth Aurél lánya, Marili megbízott a Bernáth-életművel és képi hagyatékkal való teendőkkel, így kötelességem, hogy a mester eredeti műveinek holdudvarából kigyomláljam az oda nem tartozókat. Most éppen ez történik.

Pintér 2013 karácsonyi online felhozatal

http://pinteraukcioshaz.hu/karacsonyi-online-aukcio

 Hű, nagy levegő, aztán merülés, mint Luc Besson Nagy kékségében:

 1. A. Tóth Sándor: Kiscserkész (A tűz őrzője)

Bajom van a címadásokkal, állandóan. Vagy nem találják telibe a képet és mellette robbannak fel, vagy hatástalanul füstölögnek. Itt a "kiscserkész" olyan kisvérmagyaros-szentkoronás, "A tűz őrzője" meg olyan ezoterikus-szittyás-turulos-sámános. Lenne egy javaslatom: "Tüzet élesztő fiú" - ez olyan érthető, familiáris, mivel mindenkivel megesett, úgy hogy vagy csinálta, vagy látta. Egyébként ez egy nagyon jó, és merészen komponált kép. A Tóth ugyan kicsit modoros és túlontúl artdeco volt, de vannak jó képei, ez éppen azok közé tartozik.

 10. Ámos Imre: Templombelső

Nos, Ámos zsidó volt. Ezt ugye tudjuk. Azt csinálta, azt képviselte a festészetben, amit Radnóti Miklós a költészetben. Éspedig a legmagasabb szinten. A mocskos nácik elhurcolták munkaszolgálatra. Ezt írta felesége Anna Margit: "1944 májusában a Dohány utca 57-ben laktunk, a ház sárga csillagos volt. Mindkettőnk hátizsákja készen állt, ha menni kell, ha a SAS behívó megjön. Ámos május utolsó napjaiban kapta meg behívóját. Utolsó kérése volt, hogy ne nézzek utána. Többé soha nem tért vissza." A világ festészetének egyik legszebb önarcképe az 1939-ben festett Önarckép angyallal (a szentendrei Ámos-Anna Margit Múzeum tulajdona) Ha valaki csodát akar látni, nézze meg. Katolikus templombelsőt, azt viszont nem festett. Soha.

 38. Bernáth Aurél: Balatonfüred

Mint már írtam, elfogult vagyok Bernáthtal. Olyan nekem, mintha családtagom lenne, szóval, szeretem és mindent megbocsátok neki. Ez meg egy nagyon korai műve, zsengéje, kezdeménye, valamilye. De nagyon bájos, bár Bernáth ekkor még nem nagyon tudott festeni. Mentora Rippl-Rónai József helyett az öccse Rippl-Rónai Ödön, a vasutas volt, aki azt tanácsolta neki, hogyha eredeti akar lenni, akkor rajzoljon dupla vonallal. Szerencsére Bernáth ezt nem fogadta meg. Ez a balatonfüredi mólót ábrázoló képe annyira őszinte, bájos és esetlen, hogy muszáj volt beválogatnom a monográfiába, amit a művészről írtam volt.

 116. Ferentzy Márta: Kozák férfi portréja

Erről a Ferentzyről nem sokan hallottak. Pedig ott volt a modern művészet nagy évtizedében (1904-1914) Párizsban, kiállított a Visszautasítottak híres-hírhedt szalonjában. Az az egy-két kép ami fellelhető tőle, mind kiváló darab. Ennek a férfiportrénak ott lett volna a helye a Nyolcak legutóbbi pécsi, majd budapesti kiállításán.

 134. Gömöri Karol: Piros masni

A piros masni rendben van. A festő viszont nagyon nem. Volt olyan művész, akinek a becsületes neve az volt, hogy Gömöri-Raidl Ida. Ezt a piros masnis kislányt bizony ő festette, nem pedig a sosem volt Karol.

 147. Halvax Gyula: Vízparti város

Amikor megláttam ezt a képet, rácsodálkoztam, hogy milyen jól és egyben milyen vaszarysan van megfestve. Nagyvonalú, mind színben, mind formában helyén való. Jó kép egy kismestertől. Én megbecsülöm őket. Megtettek/megtesznek mindent, ami tőlük telik és ez nem kevés.

 156. Hernádi Handmann Adolf: Nimfa tánca

Megint egy kicsi mester, aki egy meglepően színes és érdekes képpel rukkolt elő. A nimfa ugyan csak nimfácska, mivel egészen aprócska, gyereklányszerű képződmény táncol  sihederördögök szórakoztatására. Azért szívesen elbeszélgetnék a festővel, hogy pontosan mit is gondolt, amikor ezt és így a vászonra tette. De ez semmit sem von le abból az érdeklődésből, amit a kép kivált belőlem.

 214. Iványi Grünwald Béla: Festő és múzsája

Ha valaha nekidurálná magát a már alig létező, végóráit élő Magyar Nemzeti Galéria, vagy valaki más és rendezne egy Iványi gyűjteményes életműtárlatot, akkor ez a kép ott mindenképpen fő helyen kellene, hogy szerepeljen. Kiválóan megfestett önvallomás, szakszóval ars poetica a javából.

 252. Körmendi-Frim Ervin: Buda gőzhajóval

Körmendi-Frim Ervin a festő és Körmendi-Frim Jenő a szobrász azok hosszú sorát gazdagítják, akik ott voltak a hazai modern művészet születésénél, letették a névjegyüket, festettek és mintáztak néhány kiváló darabot, majd eltűntek. A művészettörténészek felelőssége, hogy ezeket a kismestereket, akik nem egy és nem kettő, de sok kiváló művel gazdagították művészetünket, kiemeljék a feledés homályából és megmutassák, hogy nem csak Czóbelek és Berények, meg Czigányok és  Kernstokok voltak ott a tiszta forrásnál. De mi az hogy "Buda gőzhajóval"? Ez azért, valljuk be, nem stimmel, sőt sántít. Már megint ezek a fránya képcímek.

 285. Mihalovits Miklós: Akt a fürdőháznál

Ismét a kor nőideálja. Csak bele ne pottyanjon!

2013. december 10.

Kieselbach Galéria 2013 téli aukció

Úgy tűnik, hogy Kieselbachéknál ez a hét a házikedvencek és az apró állatkák jegyében telik. Vannak itt nyuszik, cicák és mopszlik minden mennyiségben és édességben. Azért eszembe jutottak a Tündi-Bündi barátok is.

Lássuk csak tételesen a cukiság-felhozatalt:

 60. Benczúr Gyula: Pajkos barna Ámor

Hát nem állatka, de nem is emberke, valami más, ami van is meg nincs is, csak a mesében, vagy azon is túl. Viszont valami eszeveszett jól megfestve, úgy ahogy csak Benczúr festőfejedelem úr tudta mifelénk.

 105. Medveczky Jenő: Kislány nyuszival

Na, erről beszéltem! Ha a kisfiam szemével nézem, akkor minden pénzt megér. Nem tudtam, hogy ebbe a finom neoklasszicistába ennyi érző lélek szorult, most már tudom és hirdetem.

123. Rippl-Rónai József: Három mopszli

Nos, a nagyágyútól is egy cukirakéta. Egy kutyus a széken, kettő meg alatta, kell ennél több egyszerre? A kép elhelyezésével kapcsolatban, ha nem tudnám, hogy a pasztellnek nemcsak hogy semmi nem használ de még minden árt is, akkor azt tanácsolnám, hogy egy cserépkályha melletti falfelületet keressen neki az új gazdi, mert a szabadkőműves jelképként is ismert kutyuskák nagyon szeretik a finom kis meleg zugokat. Kedves Molnos úr, szövegében olvastam, de nem tudom, hogy jönnek ide a Próféták?

 144. Ziffer Sándor: Nárciszos csendélet

Pontosabban: Nárciszos csendélet porcelán cicával. Egészen pontosan: Nárciszos csendélet kék porcelán cicával. Ha valamire igazán érzékeny vagyok, azok a kék porceláncicák és a türkiz pormacskák, de ez magánügy. Ziffer jó festő volt, még ha néha sutba is dobta az ízlését egy jó kép megfestésének kedvéért.

146. Berény Róbert: Cicacsalád

Ha lehet még fokozni az eddigieket, akkor ez megteszi. Ez a házi kedvenc kavalkád csúcsa idén. Szerintem ez az egész egy nagyon ravaszul felépített gyűjtőcsapda, ahogy az aukciós anyagban előre haladva egyre fokozzák és fokozzák a cukisági együtthatót. Hihetetlen ez a Berény, nem lehet nem szeretni, akármennyire is ellentmondásos fickó volt. Fogta magát és indult a semmiből, a Nyolcak között a tízes évek körül festett pár remekművet, a húszas években érdekes art deco képekkel és kiváló plakátokkal is próbálkozott, majd az ötvenes években Bernáth és Szőnyi-epigon lett. Nem értem a pályaívet, de a cicák édesek mint habcsók.

 166. Munkácsy Mihály: Kölyökkutyák etetése

És amikor már azt hisszük, hogy nincs tovább, akkor itt van Munkácsy és valami olyas, ami a legkényesebb műízlést és a legőszintébb gyerekrajongást is egyként szolgálja ki. Munkácsy icipici kutyái, akik még ráadásul éhesek is. Én ebből a dologból nem bírok el többet, megadom magam, vessenek a mókusok közé, ahogy Woody Allen mondaná. Mindemellett ez az egyik legbájosabb és legszebb Munkácsy is amit valaha láttam. Őszinte, eleven, bravúros.

Az egyéb, mert azért van itt még más figyelemre méltó darab is. Sok kis név és nagyon jó kép. Ez régen nem volt, csak nagy nevek és jó, közepes vagy rossz képek, de a körülmények úgy hozták, hogy kezdenek felértékelődni az elfeledett, vagy kis életművük miatt háttérbe szorult, de kiváló magyar festők is. Pár példa:

 2. Nyilasy Sándor: Napsütéses parkban

Ha valaki csak a tápéi és egyéb, tornácos házak előtt kettesével, hármasával, négyesével vagy többesével álldogáló lánykáit ismeri, akkor nem ismeri az igazi Nyilasyt. Igaz, a legjobbak múzeumok raktáraiban és folyosóin kifüggesztve találhatóak - a legszebb Nyilasy-képet a szegedi Móra Ferenc Múzeum folyosójának falán láttam egykor - de ez a Napsütéses park-jelenet is kedves, üde színfoltja egy méltatlanul háttérbe szorult művésznek.

21. Náray Aurél: Az ifjú hegedűs

Náray festett legalább egyezer Anya gyermekkel kompozíciót, mert ezt nagyon jól el tudta adni és ezzel ő többnyire be is érte. Néha azért felhorgadt benne is a művész, na és akkor festett ilyet, mint ez a hegedűslány.

 47. Kunffy Lajos: Napfényes virágcsendélet és 73. Kunffy Lajos: Virágok vázában

Kunffy ,akinek művészléte nagyjából Rippl-Rónai árnyékában zajlott, aki talán nem is tudta magáról, de remek festő volt. Olyan, aki még Rónai halála után sem hagyta cserben fogadott mesterét.  A két virágcsendélet mintha két gyökeresen különböző művészi szemlélet szülötte volna, de nem, mindkettő csak Kunffy széles stiláris palettáját dicséri. Mind a szárazabb-rajzosabb, mind pedig  a festőibb-impulzívabb darab is egyaránt szerethető és gyönyörű dísze lehet bármely ízléssel rendezett lakrésznek.

5. Bruck Lajos: Patakpart, 31. Bruck Lajos: Barátnők, 141. Bruck Lajos: Erdei padon

A katalógusban szétszórva, a kiállításon viszont egymás közvetlen közelében bemutatva a Munkácsy holdudvarában keringő nemzedék egyik legtehetségesebb művészének, Bruck Lajosnak finomabbnál finomabb munkái. Nem is tudnék választani közülük, mind a három tetszik.

 56. Miklósi-Mutschenbacher Ödön: Velence

Még kimondani is nehéz a nevét, nemhogy leírni. Ha jobb menedzsere lett volna, akkor elpereli a Vaszary nevet és Vaszary meg festhetett volna zseniális képeket más néven. Tipikusan az a kép ami eredetiben és kerettel jobban mutat mint reprodukción. Elől a víz széles kék sávja, a felső harmad színessége meg mint valami fordított tölcsér szívja a szem érdeklődését valahová a kép teteje és belseje felé. Vonzó kis kép, ami ráadásul nem is olyan kicsi (60x50cm).

57. Pólya Tibor: Család

Fényes Adolf bűvkörében szintén volt pár nagyon jó kismester, közéjük tartozott  Jávor Pál és Pólya Tibor is. Színes, nagyvonalú, kvalitásos, úgy jó ahogy van, csak nem Fényes, de hát sajnos őbelőle is csak egy lehetett.

 63. Szikszay Ferenc: Párizsi nő

Fel-felbukkan ő is művészettörténeti irodalmunkban Mednyánszky mellett Párizsban, Justh Zsigmond mellett Budapesten, de képet alig ismerünk tőle. Itt van egy bravúros kis rajza, ami a legkényesebb műízlést is bőven kielégíti. Hol a többi képe?

 És egy-egy sor a legjobbakról:

 16. Koszta József: Virágcsendélet vázában

Ez a körülbelül 623-ik virágcsendélete, amit látok és most is lenyűgöz az a nagyvonalúság és festői bravúr, ami Koszta igazi és állandó sajátja. Remekmű, úgy ahogy van.

23. Hollósy Simon: Két tűz között

Nem véletlenül volt iskolája a müncheni akadémia egyik fő riválisa. Annyira friss és eleven ez a kis kép, hogy ha csak ez maradt volna meg Hollósytól, akkor is nagyra tarthatnánk.

33. Scheiber Hugó: Fényözön

Scheiber szerintem jót röhögött volna ezen a címen, miközben befalta hatodik ingyen ebédjét, mint hivatásos kirakatevő, de ez mit sem von le abból, hogyha nekidurálta magát és kedve is volt éppen festeni, akkor bizony nagyon jó, sőt zseniális dolgok kerültek ki a keze alól. Mint ez.

41. Molnár C. Pál: Vízparton

M. C. Pál volt a magyar női popó egyik legnagyobb szerelmese. A Lupa-szigeti Vénusz címen is futó aktok a festői gyönyör kifogyhatatlan forrását nyújtották számára. Férfi szemmel még érthető is, de nőivel, nem tudom.

44. Tornyai János: Őszi szél

Nos, kicsit bántott, hogy ez a gyönyörűség nagyjából bokamagasságban került bemutatásra, így tüzetes szemlélete csak a látogatók megbotránkoztatásával és nem csekélyebb akadályozásával lett volna lehetséges, melyet nem vállaltam. Bizony le kellett volna hasalnom a földre ahhoz, ahogy az egyik legszebb létező Tornyait megnézhessem. Remélem leendő tulajdonosa nagyobb tiszteletben részesíti majd.

69. Szőnyi István: Reneszánsz Madonna

Hát, Szőnyi nem reneszánsz festő volt. A hazai neoklasszicizmus majd újromantika prominens képviselőjeként élete és művészete 1894 és 1960 között zajlott, ami semmiképp sem nevezhető a reneszánsznak. Így azután sajnos reneszánsz Madonnát sem festhetett soha. Szerencsésebb lett volna a neoreneszánsz, vagy még inkább az újklasszicista jelző. Igaz, hogy a kép mogyoró, dióhéj és jakvaj helyett nyomokban tartalmaz Parmiggianino és Bronzino reminiszcenciákat (hehe, segítek: emlékeket, utalásokat), akik egyébként manierista festők voltak, de ettől Szőnyi képéből még nem lesz reneszánsz Madonna. Talán ezt hívják sznobizmusnak, mint az olyan idegen kifejezések előszeretettel való használatát, aminek feloldásáért reflexszerűen kapkodunk az idegenszavakszótára után, de mindez nem súlyos és könnyen megbocsájtható, a kép meg gyönyörű és ez a lényeg.

104. Bernáth Aurél: Család

Elfogult vagyok, lassan 10 éve foglalkozom Bernáthtal és szeretem a festészetét. Ez az 1943-ban született kép egyben pontos kor- és kórkép is, a háborús évek minden velejárójával, félelmeivel és reményeivel, melyeket, szerencsére mi már el sem tudunk képzelni. A színtiszta, festett humanizmus ez, melynek manapság ismét egyre kevesebb az ázsiója hazánkban.

114. Mednyánszky: Tűzrakás

Nem is írom ki hogy László, mert elég a Mednyánszky is. Életem egyik, ha nem legnagyobb kiállítási élménye a Magyar Nemzeti Galéria 10 évvel ezelőtti Mednyánszky tárlata volt. Egyetlen hibáját tudtam csak felfedezni, nevezetesen, hogy néha a mester túl nagy méretben alkotta meg azt, ami kisebb léptékben erősebb és koncentráltabb hatást keltene, de ennyi. Ez a tűzrakós gyönyörűség hibátlan. Igazi ékszer.

139. Bálint Endre: Sápadt nap

Csak javaslom, hogy némely képet vétek keret nélkül reprodukálni. Ezek közé tartozik ez a csoda-Bálint is, ami a katalógus repróján inkább csak érdekes, a valóságban viszont igazi remekmű. Nem véletlenül volt ez egykor Rácz István gyűjteményében. Kérjük a kereteket és ne tessék a katalógusban hajtásnál félbe- harmadbavágni a képeket, mert úgy csúnya.

160. Bálint Endre:  Este zöld erkélyráccsal teliholddal

A katalógus tanúsága szerint a kép hátoldalán lévő felirat így szól: Holló. Szerintem ez bőven elég lett volna, ehelyett a múzeumi kartonokat megszégyenítően precíz képleírásnak is beillő címadás helyett. Vagy ha valami általam érthetetlen oknál fogva költőiek akarnánk lenni, akkor lehetne, Edgar Allan Poe híres verse, a Holló vissza-visszatérő sora után: "Soha már". Talán ez egy kicsit jobban illene Bálint művészetének szellemiségéhez. Lehet hogy rossz helyre születtem?

203. Mednyánszky: Álló csavargó

Nagyon vagány.

2013. december 6.

Virág Judit Galéria  45. Téli aukció - 2013 december

 6. Jancsek Antal: Korcsolyázók

Tanulságos, hogy ez a szakmai körökben a magyar festészet egyik legnagyobb hamisítójaként számon tartott művész, egyébként milyen hangulatos életképeket tudott festeni, Pólya Tibor modorában is.

 7. Herrer Cézár: Vitorlások

Meglepően finom darab, a  nagy francia impresszionisták nyomdokain járó Herrertől.

 10. Basilides Barna: Nagymaros

Rendkívül kultúrált, az art deco és a Neue Sachlichkeit erényeit egyesítő tájkép. Igazán szerethető.

 11. Mokry Mészáros Dezső: Ősvilág

Mokry egész sorozatot festett ebben a témában és az utánozhatatlan, a naivitás és álnaivitás határán egyensúlyozó modorában. Még vicces is. Boldog lennék, ha az enyém lenne a sorozat bármelyik darabja, mindig mosolyt csalna az arcomra ha ránéznék.

 14. Vaszary János: Álló hátakt

Az álló nő szerencsésebb cím lett volna, de ez mit sem von le Vaszary majdnem egyvonalas, bravúros rajzkészségének eme ékes bizonyítékából. Na, ezért nem lehet Vaszaryt hamisítani, mert ilyet egyik követője sem tudott, tud és nem is fog tudni sosem.

 18. Koszta József: Tengerpart

Ez valami gyönyörűség! Szokatlan a téma, de a legjobb Koszta képek megszokott magas minőségében. Az elő-, közép- és hátteret egyben látva, azonos festői minőségben kezelve örökítette meg motívumát. A legszebbek közül való.

 19. Nádler Róbert: Akt a sziklák között

A kor nőideálja a napsütés elől menekülve és beszorulva a tengerparti sziklák közé. Majd kicsit kacéran, kicsit érdeklődve, de inkább csak bután néz ki a képből. Mai szemmel elég vicces.

 23. Mednyánszky László: Uszályok

Mednyánszky nagyjából onnan nézve örökítette meg az 1900 körüli Duna partját, ahol ma az először CET-nek épült, ma pedig Bálnaként üresen kongó közraktárak álltak. Nagyon szép budapesti tájkép, olyan látvánnyal, mely mára már örökre a hajdanság homályába tűnt.

 28. Kóber Leó: Spanyol modell

Hogy mitől lett a modell spanyol, az számomra rejtély, de a képecske meglepő és friss, már-már Vaszaryra emlékeztető nagyvonalúsággal formált. Kis név, de a mű annál értékesebb gyöngyszem.

 30. Vaszary János: Nő virágos kalapban

Vaszary-esszencia. Világos, de élénk és erős színek, bravúrosan nagyvonalú ecsetkezelés. Minden ami Vaszaryt A Vaszaryvá tette.

 31. Basch Andor: Gyümölcsök

Mennyire szerethette Basch Andor Cézanne festészetét? Szerintem nagyon.

 35. Szinyei Merse Pál: Vadrózsabokor

Végre egy olyan késői Szinyei, ami felvillant valamit az egykori zseniből is. Egyszerű, nagyvonalú, szép.

 44. Frank Frigyes: Utcai piac Párizsban

Frank 1926-ban huzamosabb időt töltött Párizsban. Az 1926-os Velencei Biennálén bemutatott műveiről a kortárs olasz kritikusok elismerően nyilatkoztak, így pld. Piero Scarpa szerint: “Frank Frigyes sűrű festékkel tisztán és erővel teljesen fest”. Jók ezek a Frankok, ha nem a legjobbak.

 51. Mednyánszky László: Menekülők

Addig is jó, sőt nagyon jó festő volt, de az "öreg kutya" az első nagy világégés idején vált a magyar festészet egyik legnagyobb és a szlovák piktúra magasan legkiemelkedőbb képviselőjévé. Ez a trén-kép a legeslegeslegeslegjobbak közül való. Erős és érzelmekben dús sűrítménye a háborús iszonyatnak, mely ily módon nemesedett jel-képpé.

 63. Scheiber Hugó: Maszkabál

A sok 12 egy tucat Scheiber közül messze kiemelkedő kvalitású, meglepően nyers, humoros és őszinte ábrázolás. Kábé 5 perc alatt festette, de ahhoz, hogy így sikerüljön, bizony kellett a 30 év előtanulmány és tapasztalat is.

 66. Nemes Lampérth József:  Városligeti részlet

Ez a kép minden valamire való Lampérth-publikációban helyet kapott és nem véletlenül. Az egyik legszebb műve a fiatalon elhunyt művésznek, bár a viszonylag csekély számú életmű tekintetében ezzel nem mondtam nagyot. Meg kell nézni és akkor lehet előtte döbbenten álldogálni.

72. Mendlik Oszkár: Sziklás tengerpart, 1896

Ennek a képnek a dátuma keltette fel az érdeklődésemet. 1896. A Millennium éve. Nemzeti kultúránk egyik fénypontja, a magyar művészetek ünnepi felvonulása, a sosemvolt magyar kultúrfölény örömünnepe. Mendlik kiszakított valamit az örökkévalóságból. Festett legalább ötszáz tengerképet, ha nem többet, s ezzel az egyik őselem állandóságát ünneplő sorozattal beírta magát a nagy magyar tengerfestők névsorába. Ezt a képet pályája bármelyik évében festhette volna, ugyanolyan mindegyik, szépen, akkurátusan, professzionálisa módon megfestett tengerkép, néha sziklával, néha szikla nélkül. Le a kalappal és irány a tenger!

 82. Paál László: Szélfútta fák

Szerepelt már a Virágék 19. aukcióján, de ez semmit sem von le abból a gyönyörűségből, ami eltölti a műértőt, ha a képpel szembesül. Paál volt Mednyánszky mellett a 19. századi festészetünk csúcsa és kiteljesedése. Mednyánszky ezt még meg tudta fejelni, meg tudott újulni a 20. század elején is. Paál viszont megmaradt egy boldogabb korszak reprezentánsának. A barbizoni festészet csúcsa bizony egy magyar festő nevéhez fűződik, még ha ezt a franciák nem is hallják szívesen. Nagyon szép darab ez.

 91. Gimes Lajos: Innsbruck

2008 előtt nem biztos hogy bekerült volna a kínálatba ez az Iványi Grünwald gyengébbik oldalára hajazó Gimes alkotás. Biztos lesz akinek tetszik.

 98. Bene Géza: Fák és madarak

Kedves kis kép. A fák inkább csillagszórók, a madarak meg erősen bujkálnak valahol a képen belül vagy kívül, de kifejezetten kulturált, a humanista európai iskolás szellemben fakadt karácsony ünnepi hangulatú festett kedvesség.

 102. Tornyai János: Havas erdő

Erdőnek inkább csak liget, de akkor is az egyik legszebb Tornyai, amit valaha láttam, pedig anno előkerült néhány száz a padló alól, melyek java látható is Hódmezővásárhelyen. Különleges, igazi karácsonyi kép.

 104. Bernáth Aurél: Lőrinc és Marili olvasnak

1957 nyarán Szabó Lőrinc meglátogatta barátját Bernáth Aurélt és családját annak ábrahámhegyi nyaralójában. Bernáth egyetlen gyermeke, Marili pedig vette a bátorságot és Camus Közönyéből olvasott fel részleteket a híres írónak. Ezt az irodalomtörténeti pillanatot örökítette meg a festő. A képnek így nem csupán művészettörténeti szempontból de irodalomtörténetileg is jelentős. A műnek egyébként  nem az a címe, hogy "Lőrinc és Marili olvasnak", mivel csak Marili olvas, Lőrinc pedig hallgat nagyokat. Lehetne úgy is, hogy "Marili olvas, Lőrinc figyel, Aurél (aki ugyan nem látszik, de azért ott van) meg fest", de ennek a további taglalása már a L'art pour l'art társulat vicces vizeire vezetne bennünket. A katalógusban megjelent téves címet, nem mellesleg pont én közöltem hibásan a galériával, úgyhogy vétlenek a bakiban.

 110. Lotz Károly: Nyár allegóriája

Pogány Zsolt műgyűjtő klasszikus kortárs gyűjteményének némely darabja, egykor nem azért került a szinte múzeumjellegű lakás mennyezetére, mert csak ott volt már hely, hanem azért, mert egyes művek kifejezetten követelték maguknak ezt az elhelyezési módot. Nos, Lotz képe is nagyon szépen kéri leendő tulajdonosát, hogy lehetőleg egy megfelelően nagyméretű helyiség plafonján helyezze el. 

 111.

Vass Elemér: Virágcsendélet

Ha nincs elég pénze Csókra, vegyen egy Vass-t!

 113. Kmetty János: Duna parti részlet

Szép, szép ez a Kmetty is, de nekem jobban tetszett az aukciós kiállításon, a kép alatt (Miért nem felett?) elhelyezett, Sára szignójú változata. Az egy kicsit őszintébb kép volt.

 115. Fényes Adolf: Kalapos hölgy

Sok képcím esetén érzem kicsit vagy nagyon hülyének magam, mert ugye, ha ránézek a képre, látom, hogy nőt ábrázol, aki kalapban van. Ezt külön nem kell velem közölni, mert látom ezt. Ezen próbált egykor Rippl-Rónai is változtatni, amikor képeit egészen költői címekkel varázsolta még művészibbé. Idézek párat női portréinak őáltala adott címeiből: Törő Treszka és Bökő Nacza; Fiatal úrihölgy; Egy dekoltált úrinő; Barna nő; Répaszedő lányok; Gelléri Jolán kisasszony; Egy szőke szépasszony; Ensor festő nővére; V. grófnő; Egy szőke német nő; Gondolkodó nő; Olvasó leány zöld világításban; Fuksziák Fiatal nő virágot próbál; Mélázó nő; Mme Compagnon olvasgat; Érdekes úriasszony - és így tovább és így tovább. Érdemes lenne elgondolkodni, hogy amikor nem ismerjük egy kép eredeti, a művész által adott címét, olyankor nyugodtan érzékletesebbé tehetnénk a művet egy frappáns, humoros, vagy lényegre törőbb címvariánssal. És talán mi nézők vagy vevők se éreznénk azonnali kezelésre szorulóknak magunkat. Ebben az esetben a fitos orr, vagy a tollas kalap már elég muníciót is szolgáltat ilyes próbálkozásokhoz. Ez persze csak egy félénk javaslat.

 119. és 120. Iványi Grünwald Béla: Fürdőzők és Iványi Grünwald Béla: Tavasz

Milyen érdekes, hogy Iványi, nagyjából egy időben, milyen különböző módon is képes volt festeni. Ez festői nagyságának egyik ékes bizonyítéka.

 121. Glatz Oszkár: Park napsütésben

Nos, a park az az iszkaszentgyörgyi egykori Pappenheim-kastély parkja, mely egész sorozat gyönyörű tájkép megfestésére ihlette Glatzot az 1910-es évek elején. Bizonnyal a kastély urának meghívására töltött ott egy vagy több alkalommal a művész pár hetet, melynek során megörökítette a Pappenheimek birodalmának legszebb részleteit. Tiszták, üresek, gyönyörűek.

 128. Stefán Henrik: Város a dombtetőn

Itt talán még hülyébbnek érzem magam, mivel az ábrázolt városka nem a domb tetején, hanem kifejezetten a domb hónaljában vagy a bokájánál bújik meg. Viszont a kép igazi kuriózum, nemcsak azért mert a pécsi bauhauslerek festészete nemzetközileg is egyre elismertebb, hanem főként azért, mert a Moholy-Nagy, Molnár Farkas, Johann Hugó és Stefán Henrik által 1920 körül felvett festői stílus eredményei, egészen különleges és érdekes szeletét adják művészetünk történetének. Magyar új tárgyias kuriózum az eredeti német vonalnál jóval több érzelmi töltettel.

 129. Vaszary János: Madrid

Nagyon érdekesek és nem kevésbé szépek Vaszary első, 1905-1906-os nyugat-európai körútjának festői jegyzetei. E kép esetében a keret az igazi telitalálat. Kitűnő példája annak, hogy lehet egy amúgy is jó képet még jobban prezentálni. A sötétkék és ezüst kombináció tökéletesen kiemeli a madridi kép rózsaszínjeit míg világoskékjeit pedig felerősíti, mondhatni optimalizálja. Gratula a keretezőnek.

 139. Gulácsy Lajos: Firenzei lány

A legfinomabb Gulácsy-rajzok egyike. Csordultig benne van Gulácsynak a preraffaeliták iránt érzett minden csodálata.

 140. Kontuly Béla: Kánai menyegző

Ez bizony egy Kontuly-főmű. Szép emlékű Kovács Dezső egykori gyűjteményének dísze és gyöngyszeme. Nem illik bármilyen lakásba, elhelyezése különleges gondosságot, ízlést és körültekintést igényel. Más képet nem tűr meg maga mellett. Ezt tessék figyelembe venni.

 174. Vedres Márk: Fiú fuvolával

Számomra mindig ünnep, ha felbukkan egy korai Vedres szobrocska. Olyan veretesen klasszikus szépségű darabok ezek, melyek nem véletlenül avatták alkotójukat a Nyolcak művésztársaság egyik alapítójává és legprominensebb tagjává. Csak ezt művészettörténetünk (azaz csak annak egy kicsi, de annál hangosabb szelete) szereti elfelejteni és megpróbálja eljelentékteleníteni Vedresnek a korai magyar modernizmusban játszott  vezérszerepét. Hogy miért, azt nem tudom és nem is értem, csak sajnálatos tényként konstatálom.

 177. Mednyánszky László: Práterben

Mednyánszkyhoz Goyát párosítani nemcsak merészség, de kifejezetten zseniális kapcsolás. A valamilyen játék adta látványosság fölé hajoló, csak a láthatatlan fényforrás által megvilágított ámultan bámuló arcokat hangsúlyozó kompozíciónak valóban csak Goyánál találhatóak meg a méltó párhuzamai. Gyönyörű, erős és igaz kép, mely méltán reprezentálja Mednyánszky zsenijét.

Kedves Mindenki, Blogomat azért hoztam létre, hogy tájékoztassak minden érdeklődőt a budapesti festményaukciók kínálatában felbukkanó, számomra különösen érdekes műtárgyakról. Teszem ezt azért, mert úgy gondolom, hogy mind a gyűjtőknek, mind pedig a művészettörténészeknek, valamint minden érdeklődőnek szolgálhatok alkalmanként érdekes vagy megfontolandó információval. Szép Karácsonyt! Üdvözlettel és tisztelettel Rum Attila